Aranyosi Ervin versei

A kacagástól visszhangzott a barlang,
Arcunkra mosoly festett szép napot.
Velünk voltál, ha te is úgy akartad,
S ha eljössz, újra megtapasztalod.

Hangtálak lágyan suttogtak füledbe,
angyalok küldtek édes, lágy zenét,
majd gong szavára estünk révületbe,
hallva egy álom szép üzenetét.

Ha velünk voltál, gazdagabbá lettél,
felhevült lelked öröm járta át.
Lelki társakkal önfeledt lehettél,
s elfelejthetted a világ 100 baját.

Biztatlak hát, ismét legyél közöttünk,
ereszd szívedhez a megváltó csodát.
Hívj másokat, – s mi “angyal ruhát” öltünk,
- légy hírnökünk, s másoknak add tovább!

Információk a következő alkalomról és jelentkezési lehetőség itt!

Aranyosi Ervin: Földünk, világunk

Tudod a Föld egy óriás labda,
gurul körbe a nap körül.
Gyönyörű kék sok-sok darabja,
ahol a víz, a tenger ül.
Zöldek a rétek és az erdők,
ahol élnek az állatok.
Fehérek fenn a bárány felhők,
ahol csak gépen szállhatok.

Amerre nézel láthatsz szépet,
nappal a nap reád ragyog,
éjszaka meg, ha holdad nézed,
pislognak rád a csillagok.
Nézz meg egy gyönge kis virágot,
nincs két egyforma levele,
kis szirmokat a Napra tátott,
sosem tud betelni vele.

Nézz meg egy fát, erős a törzse,
öleld csak át, ha kedveled!
Földi erőket gyűjtve össze,
feltölti cseppnyi testedet.
Földünkön él megannyi állat,
láthatsz vizekben halakat.
S ha szemed felhőket csodálgat,
arra repülnek madarak.

Vannak vadak, kik vadon élnek,
s olyan, mely ember körül él.
Van, mely örül, hogy velünk élhet,
s van, mi rejtőzik, mivel fél.
Tekints reájuk szeretettel,
Földi lakók ők, tudhatod.
Legyen jó gazdájuk az ember,
becsülj meg minden állatot.

Nézd meg az emberek világát,
Szerethetők mind, úgy hiszem!
Egynek sem lelnéd pontos mását,
különbözünk mind, ennyien.
A változatosság gyönyörködtet,
vannak hát jók és kedvesek.
s vannak, kik jót tanulni jöttek,
s vannak még “vadóc” emberek.

Szeretnéd Őket jobbnak látni?
küldj hát nekik egy szép mosolyt!
Cserébe nem kell semmit várni,
de tudd szívükbe fény hatolt.
Varázsold szebbé, most a földet,
legyen boldog, ki rajta él!
S ahogy nősz jön majd száz más ötlet,
hogy boldog földlakó legyél!

Árva levél, milyen magányos,
tavasszal szülte őt a fa.
Testvérei rég tova szálltak,
őt marja csak a zúzmara.

Ragaszkodik kis életéhez,
mert ez az egy jutott neki.
Nyár elején repülni vágyott,
de öregen már nem meri.

Süvít a szél, testébe markol,
jeges késsel húsába vág.
Nem hiszi el, hogy véget érhet,
hogy ennyi volt a nagy világ.

Szitál a köd, arcára fagy,
míg új tavaszról álmodik.
- Bevárom itt az ébredést
- és görcsösen kapaszkodik.

Hiába harc, hiába minden,
ereje jégként olvad el.
A gyilkos szél fülébe súgja:
- árva levél, most menni kell…

Amikor csendben maradtál,
halkan megszólalt a hangtál,
lelked lassú táncba kezdett,
és az élmény nem eresztett.

Lent a barlang hűvösében,
felolvadtál a zenében,
majd a gong szavára máris,
tovatűnt a külvilág is…

Felrepülni támadt kedvem,
fent, mennyei fellegekben,
s úgy éreztem, hogy már várnak…
körülvesznek angyal-szárnyak.

Majd az Óceánok hívtak,
a hullámok meg-megnyíltak,
álomvilág, zengő hangok,
elringattak apró lantok.

Tenger moraj, égi fények,
csillag por és bálna ének,
átkaroltak, körbefontak,
mélybe húztak, égbe dobtak.

Majd elhalkult szépen lassan,
nap ragyogott a magasban,
helyére mély sötét lépett,
csendbe olvasztva a szépet.

Erdei úton rőt avar szőnyeg,
lábaink alatt, így lépkedünk.
Sustorgó levél jelzi utunkat,
s némelyik együtt fut még velünk!
Távol a völgyben, hófehér ködben,
szellemi lepelbe bújik a táj.
Fuldokló fa karja nyúl fel az égre.
Menni szeretne, s maradni muszáj.

Amerre járunk, a sáros úton,
keresztben átfut egy cseppnyi ér.
Mellénk szegődik, gyöngy csacsogással,
hallgatjuk hangját, ahogy kísér.
Zene fülünknek halk csobogása,
duruzsol mélyen ahogy halad.
Tovább csal minket, hogy megmutassa,
kecses kis társa honnan fakad.

Aztán, hol útjuk már eggyé válik,
ölelik egymást szerelmesen.
Rohannak együtt, magunkra hagynak,
s nem kísér holt vizek szelleme sem.
Zöld fenyők kúsznak szinte az égig,
megkopott kérgük a múltról beszél.
Szavukba vágva, átrohan rajtuk,
ágakat tépve a bősz szembe szél.

Ébren álmodva hatnak a képek,
színek és fények, a dombok alatt,
Cinkecsapat jön, s száll ágról-ágra,
nyugton az ágakon egy se marad.
Rőt-barna mókus fut át az úton,
fa mögé bújva incselkedik.
Majd ágról-ágra ugrálva tűnik,
s hiába keresik már szemeink.

Számtalan élmény, cseppnyi csokorban
pezsdül a lélek, a szív mosolyog.
Erdő a paplanját magára húzza,
alant a völgy fölött köd gomolyog.
Látjuk, hogy Földanya álmodni készül,
hó felhők szállnak a hegyek felett.
Fáradt Nap nyugszik az esti homályba,
s őrzi a megfakult emlékeket…

Támad a szél,- harcban a nagy világgal.
Szél tábornok birokra kelt a fákkal.
Süvítve-zúgva jobbra-balra nyargal,
szaggatja őket, nem múló haraggal.
Nagy szürke felhők, szomorú szemmel nézik,
miközben szívük a fákkal együtt vérzik.
Könnyük csorog, áztatva most a földet,
fekete utcák, sötéten tündökölnek.

Napunk fényét vesztett, elizzó zsarátnok.
Szívünk is megpihen, – megfáradt zarándok.
Vén fákról lehullik rőt levelek lánca,
őszi karneválon, halott lelkek tánca.

Körbe-körbe futó szél játszik a fákkal,
néha parolázik, égbe nyúló ággal.
Ki kap a kezéből színes levélkéket,
s minden címzés nélkül, így elküldi néked.

Véle üzen a tél, nem sokáig várat,
bújjon menedékbe minden fázós állat.
Avar szőnyeg lapul útra és talajra.
A tél hűvös vendég. Emlékezz tavalyra!

Addig a lebukó nap végső sugára,
hívja a felhőket öldöklő tusára.
Azt hinné az ember, száz sebéből vérzik,
pedig csak az eső csendben csöpörészik…

Színpompás ruhát öltenek
az őszi fák, az ég alatt.
Ünnepi díszük csodaszép.
Tavasz, s a nyár már elszaladt.
A földre hullott sok levél,
puha vánkosként elterül,
megfáradt Napunk bús feje
rajtuk álomba szenderül.
Álomra készül a világ,
sötét felhőt sodor a szél.
Az elmúlás lehelete,
dermeszti azt, ki szívvel él.
Ám a remény nem halhat el,
kit hite éltet, érzi azt,
hogy eljön a megújulás,
addig e hit nyújthat vigaszt.

Őszi levél bágyadtan leng a fán.
Kapaszkodik, maradna még talán.
Az elmúlás sápadt képére ül,
ereje fogy, s hitében elmerül.
Mert nem hiszi, hogy véget ért a nyár,
és nem hiszi: – neki csak ennyi jár.
Maradna még, – az elmúlástól fél.
Kapaszkodik az utolsó levél.

Hiszi: Ő nem, csak egy a sok közül,
kinek a sors ezt hagyta örökül.
Neki a földön annyi dolga van!
- Aki elmegy, az mind boldogtalan!
Mert Ő bizony még őrzi ezt a fát,
mert nélküle szegényebb a világ.
Őrzi a fényt, lelkében a napot,
az életet, mit egykor megkapott.

Az élete, mint szép film úgy pereg,
és újra él gyönyörű perceket.
Rügy bontó tavaszt úgy idézi fel,
mint születést, ha jött az égi jel.
Majd jött a nyár, lángoló szerelem.
virág is nyílt az apró levelen.
Gyümölcse érett, leszedték róla már,
elárvult lelke a megváltóra vár.

Eljött az ősz, a színe megfakult,
sok társa már réges-régen lehullt.
Kapaszkodik, – soha nem adja fel,
ígéret kell, hogy új tavasz jön el,
s ő visszatér, s megújul teste tán,
rügyként születő levél lesz e fán.
Fülébe súgja ígéretét a szél,
és földre hull az utolsó levél.

Ez az alma vándorolna,
ha nem épp egy alma volna.
Süni hátán lovagolva,
süni lábon araszolna.
De a vége nem oly fényes,
mert bizony a süni éhes.
Drága a lovaglás ára,
mert megeszik vacsorára…