Haragvó, ádáz szél tépázza a fákat,
lombjaikba marva, míg bele nem fárad.
Visszavonulót fúj, s lassan újra támad,
agresszív, bősz harcos, egy gyilkos vadállat.
Zord lelke sikítva az utakat járja,
pusztító szelleme, az ég katonája.
Tisztára kisöpri a földi világot,
porral vakítja el, azt ki eddig látott.
Nyomában a sírás, földre szakadt ágak,
kettétört életek, szebb napokra várnak.
Elül a por, lassan, kitisztul az ég is.
Lenyugszik a világ. Hisz lesz holnap mégis…
Lukrécia, Lukrécia,
nyitott karmokkal simogat.
Játék hevében elmerül,
karodra húzva csíkokat.
Szőnyeg, függöny, mind védtelen,
őrzik a karmai nyomát,
játékból “szitává” teszi
gazdája kedves otthonát.
A kertben csendben meglapul,
lesből figyel, mint jó vadász.
Szélvészként zúdul, mint vihar,
menedéket nem is találsz.
Aztán, ha kedve engedi,
elnyújtózkodik kéjesen.
Hagyja hogy végig simogasd,
azt hinnéd nem lesz vége sem.
Ám jön az újabb fordulat,
kiszámolni nem is lehet,
új kedve támad, megharap,
ha nem kapod el a kezed.
Néha túl vad, néha szelíd,
olykor bosszant, hol felvidít.
Néha egy szőrmók szörnyű szörny,
akit szeretni kell kicsit.
A hajnali Nap fénye felkúszik az égre.
Menekül a sötét, – nehogy utolérje.
Madárdalra ébred a szunnyadó világ:
az újjászületés élményét éli át.
Lassan ébredezem. – Mi történik velem?
Álmom messze úszik, s érkezik a JELEN.
Mindig csapatban, falkában vadászom.
Erős vagyok, és tudatos, nagyon.
Éjszakánként a hegytetőre mászom,
s panaszomat a holdnak ordítom.
- Nem az vagyok, akinek hisztek engem,
meséknek gyűlölt, gonosz ordasa.
Mi összetartunk, – él a csapatszellem,
- nem lennénk sose, farkasnak “farkasa”.
Nem értem hát, miért utáltok minket.
Nem ártunk másnak, ha nincsen rá okunk.
Nem tűrjük meg az ellenségeinket.
S jellemtelent, mi sosem pártolunk.
Falkán belül mi mindig szépen élünk.
Szívünk szeret, bár lelkünk nyugtalan.
Összefogunk, mert együtt többet érünk.
s holnapunk mégis oly bizonytalan.
Ma élő kutyáink vadon élő őse,
de a rossz híréről nem tehet még Ő se.
Annyi rosszat írtak róla a mesékben,
amit minden gyermek elhitt róla szépen.
Nem is nagyon van már szerte e hazában.
Állatkertben él pár, mint virág a vázában.
Egykor pedig itt is falka-számra éltek,
a falkavezértől a többiek féltek.
Fontos volt a rangsor, a vezér vezetett,
zsákmányból először, ezért Ő ehetett.
Tudjuk, hogy húsevő, ragadozó állat,
de az emberekre ok nélkül nem támadt.
Ritkán előfordult, az hogy embert öltek,
ám az ember sajnos túl sok farkast ölt meg.
Ezért erdeinkben nem honos már régen,
egyszer volt, de már nincs, – úgy mint a mesékben!
Mekkora szám: száznegyvennégyezer!
Most ennyi szívnek hallod dobbanását,
ennyi lélekkel most eggyé leszel,
s érzed az élet, s a szeretet hatását.
Energia, mi a kozmoszból árad,
körül ölel, megtöltve boldogsággal,
küldd hát tovább, ne maradjon te nálad,
békét vigyen, zöldellő pálmaággal!
És Földanya, fogadd el szeretettel,
- gyermekeid téged szőnek imába -
energiánk száll hozzád üzenettel:
ennyi szív nem doboghat hiába.
Bár képzeletünkben alkotunk csak láncot,
a közös nyelvünk – emberi gondolat.
De együtt óvjuk e csodás világot,
mert együtt élünk e csodás ég alatt.
Te kis ravasz, te rőt veres,
Szemed huncut, orrod hegyes,
Ravaszdi szájad mosolyra áll,
Sok éles fogad kikandikál.
Fehér az állad, meglehet,
fehéren hordod ingedet,
A bundád máshol vörös nagyon
és fekete lenn a lábadon.
Farkad hatalmas is és lompos,
te vagy az erdőn a főkolompos.
Sok kis csíny szárad lelkeden,
kifogsz akár az emberen.
Ezért hát évezredek óta
így hívnak téged: Ravaszdi róka
Házi kutyáink kisebbik őse,
esti meséink ravasz kis hőse.
Halványszürke égből apró hószilánkok,
el akarják fedni az egész világot.
Az út szélén álló, óriásra nőtt lámpa
sárga fényét önti, a hószínű világra.
Hófehér szőnyegen szürke óriások
sétálnak előttem, amerre csak járok.
Le-le maradoznak, majd előre futnak,
megtörve magányát az unalmas útnak.
Fehér kucsmás házon, zord kémény pipázgat,
sötétebbre festve a hópettyes vásznat.
Halvány arcú ablak, villogó szemekkel,
színes lámpáitól felvidul az ember.
Hó száll a szemembe, szinte alig látok.
Üvegen viruló kecses jég virágok
a hideg hevében kinyílva virulnak.
Hajlott eresz alatt jégcsapcsúcsok nyúlnak.
Hosszú utam végén, végre hazaérek,
s hallom pattogását, kandallóm tüzének.
Szívem véle vidul, testem átmelegszik.
Hűséges, jó kutyám lábaimhoz fekszik.
Hintaszékben ülök, rám talál az álom.
Legjobb helyen vagyok ezen a világon.
Az őszi szél a fák lombjába mar,
a föld színét festi a rőt avar.
Levetkezett fák – látom – szinte fáznak,
behódolnak az őszi elmúlásnak.
Csalóka ez a bús, komor halál.
Színes, akár egy őszi karnevál.
Művész se tudna szebbet festeni,
harmóniája csodás, isteni.
A természet szép álmokat kíván,
altató csókja elbűvöl talán.
Suhanó szél hűvösen búcsút int,
s várjuk a langyos, új tavaszt megint.
A mi cicánk dorombol.
Nem épít csak lerombol.
Mindenbe a karmát vájja,
Ő a család kiskirálya.
Az van, amit Ő akar,
ha kedve van megkapar.
Azt tesz, mihez támad kedve,
öledbe ül epekedve,
hogy simogasd, azt akarja,
s otthagy, hogyha kedve tartja.
Öntörvényű, gátja sincsen,
azt hiszi, hogy Ő az isten!
Legutóbbi hozzászólások