Aranyosi Ervin versei

Hófehér hópihék szállingózva hullnak.
Bokrok, fák, háztetők fehérbe borulnak.
Az utat, a járdát vastag hó takarja.
Csak szél úrfi játszik, itt-ott felkavarja.
Lám, nyílik egy ajtó, vidám ricsaj támad,
apró gyereksereg indul a világnak.
Ők még óvodások, várták már a havat,
remélik, hogy könnyű, puha, s könnyen tapad.
Felöltöztek szépen. Kesztyű, kabát, sapka.
Sál került nyakukba, csizma lábaikra.
Kell is a védelem, kinn a nagy hidegben.
Vidám várakozás csillog a szemekben.
Óvónéni is jön, – együtt szőttek tervet,
- hogy egy hóemberbe “életet lehelnek”.

Apró kesztyűs kezek havat markolásznak,
próbálják formálni. Kesztyűs kézzel bánnak,
a friss. puha hóval, ami összetapad,
s láttán a sok ovis mosolyra is fakad.
Apró hógömböcskék vannak a kezükben,
s rögtön huncutságok járnak az eszükben.
Megdobom a Jancsit, – gondolja Juliska
a Pirit, a Petit, – hosszú lesz a lista.
Repül a hógolyó, s jön a válasz rögtön,
hócsatában bátor a nagyobb,  s a pöttöm.
A szemek csillognak, arcok kipirulnak,
hóból készült golyók egyre szállnak, hullnak.

A nagy hócsatának sose lenne vége,
de a hóembert is építsük meg végre!
- Szól az óvónéni – s egy hógolyót görget.
Hó, amerre elmegy, már nem lepi a földet.
A golyóra tapad. Nő az “istenadta”,
nem kis hógolyó már, hanem egy nagy labda.
- Gyertek, segítsetek, alig bírom tolni!
S lám a kis lurkóknak nem kell többször szólni.
Tolják, kerekítik, át sem érné karjuk.
- Megnő a hóember, ha nagyon akarjuk!
Kész van az első gömb, – Ez lesz majd a lába,
ezen jön jövőre velünk iskolába.

- Gyúrjuk meg a törzsét, induljon a henger!
Újabb gömbbel bővül az épülő hóember.
Törzsére nagy fej kell, -  Hóember ezt kapja!
- Nehogy rácsússzon a nagy vödör kalapja!
Sárgarépa az orr, fekete szén szemek,
ügyesen felrakják, apró, kesztyűs kezek.
Szájat is rajzolnak, hogy tudjon beszélni.
De míg karja nincsen, addig nem fog élni.
Gyúrnak neki azt is, törzséhez tapasztják.
- Jaj, a cirok seprűt, az ajtónál hagyták.
Az is előkerül és nagy sikert arat.
Kell, hogy a hóember söpörje a havat.

Elkészült a nagy mű, szépen körbeállják,
titokban a fiúk Őt is megdobálják.
De nem árt meg neki, sőt, mintha nevetne,
úgyis az a vágya, hogy  gyerek lehetne.
A délelőtt elszállt, ebéd várja őket,
beterelik szépen a “hó-építőket”.
Be nem áll a szájuk, annyi volt az élmény.
Kint meg egymagában füstölög a kémény.
A hóember körülnéz, – nem alussza álmát,
birtokba veszi a havas birodalmát.
Reménnyel szívében a holnapot várja.
Ha lesz még elég hó, neki is lesz párja.

Valóságomból álmomba bújtam,
nem nehezül rám többé a múltam.
Nem bántja lelkemet gyűlölet, átok.
Annak, ki megbántott, most megbocsátok,
most megbocsátok.

Ellazult testemnek érzem a súlyát,
elhagyom életem fájdalmát, búját.
Sok szeretettel gondolok rátok!
Annak, ki megbántott, most megbocsátok,
most megbocsátok.

Szívemben melegség, szeretet éled,
A terheket lerakom, mit rám mért az élet.
Az emberek szeretnek, mind jó barátok.
Annak, ki megbántott, most megbocsátok,
most megbocsátok.

Megtanulok végre másképpen élni,
a szépet vonzani, nem pedig félni.
Negatív dolgokról, a jóra váltok…
Annak, ki megbántott, most megbocsátok,
most megbocsátok.

Lelkemből építek egy jobb világot.
segítség kellene. Gyertek barátok!
Az emberi fájdalom örömmé váljon!
Földünk a szeretet földjévé váljon,
és semmi se fájjon!

Hogyan is kellene apának lenni,
néhány kis “porontyot” felnevelni?
Megtanítani szépre és jóra,
becsületre és szép, igaz szóra.

Fiúnak mutatni a példaképet,
és erőt adni, mit elvár az élet.
S a lánynak apát, hogy Őbenne lássa,
milyen legyen majd az Ő választása,
hogy később, a méltó párjára leljen,
s benne milyen értékekre figyeljen.

Hogyan is kellene apának lenni?
Anyát szépen és hűen szeretni.
Tenyéren hordani a kis családot,
megadva nekik az egész világot.

Biztatni azt aki már belefáradt,
- együtt építeni a homokvárat.
Szépséges terveket, álmokat szőni,
s látni a gyermeket lassan felnőni.
S bármi is történik mellette állni,
s ha eljön a napja nagypapává válni.

Hogyan is kellene apának lenni?
Igazi receptet még nem írt senki.
Egyetlen módon igazol az élet:
az kiknek apja vagy mind szeret téged.

Élt egy ember itt a földön,
kutyájával éldegélt,
ám egy nap a földi útja,
váratlanul végetért.
A kutyája, hű barátja,
követte a halálba is,
együtt szálltak, hát az égbe,
s nézték az út merre visz.
Arannyal kirakott úton,
mentek márvány kert mellett,
mely egy gyöngyből épült,
díszes, nagy kapuhoz vezetett.
A kapuban ült valaki,
kit emberünk megszólított:
- Bocsásson meg hol vagyunk?
- A menyben – szólt a szólított.
S megkérdezte a kutyusos,
- Kaphatnánk egy korty vizet?
- Persze – szólt a kapus erre,
- de kutyád be nem viszed.
- Sajna – szólt a kapu őrző.
- nem úgy van mint nálatok,
Erre a megszentelt helyre,
nem léphetnek állatok.
Emberünk ezért úgy döntött
ivóvízéről lemond,
s intett kedvenc kutyusának,
aki szintén szomjazott.
Poros úton odébb álltak,
- nehezen volt járható,
ahogy mentek, kert nélküli
fakapu volt látható.
A kapura támaszkodva,
egy ember könyvet olvasott.
Illendően köszönt néki
kutyás hősünk: – Jó napot!
Ezután még megkérdezte
- kaphatnánk egy kis vizet?
Persze, ott egy hűs vizű kút,
merítsen, akár tízet!
Ittak hát a kút vizéből,
amennyi csak jól esett,
ezután az emberünk
a kapustól így kérdezett:
Köszönjük a vendéglátást,
megmondaná hol vagyunk?
- A mennyben – szólt a kapu őre
s meghökkent a vándorunk.
- Össze vagyok zavarodva,
szólt a kutyás emberünk,
a másik portás is azt mondta:
kapun át mennybe megyünk.
Ó, az aranyozott útra,
a gyöngy kapura gondolt tán?
Az bíz’ nem a menny barátom,
az igazi pokol ám.
S nem zavarja, hogy a másik,
az Önök nevével kérkedik?
- nem bánt minket, sőt örülünk,
mert mindazokat elveszik,
kik barátjukat hátrahagyják,
elfelejtik, s meglehet,
akiknek az egó fontos
és mellékes a szeretet.

A barátság, egy értékes ajándék.
Önzetlenül a lelkedet adod.
Nincsen mögötte követelő szándék,
barátod szívét mégis megkapod.
Barátod az, ki mindent tud te rólad!
Mégis szeret! – Ilyennek elfogad!
Tanácsot ad, hogy utad hogyan rójad,
de nem várja el, hogy megtagadd magad.
Ha távol vagy, a szívével vigyáz rád,
nem tudja szemét rajtad tartani.
S nem bánt, ha lépted mégis elhibáznád,
és képes mindent megbocsátani.