Aranyosi Ervin versei

Szerelem, izzó szenvedély?
Ez kellene, hogy szebben élj?
Vagy kincsek, gazdagság,vagyon,
ez tenne boldoggá nagyon?

Hogy szállj, repülj a föld felett,
s ne kössön gúzsba döbbenet?
Tested táplálja élelem,
s lelked ne bántsa félelem?

Feledd a múltad, hisz halott!
s megbetegít mit rád rakott.
Bánat, harag oldódjon fel,
legyél szabadabb ennyivel.

Álmodj merészet és nagyot,
s ha biztatót vársz, itt vagyok.
Emeld szemed az égre fel,
s jöjjön egy új kor végre el.

Határtalan csend vesz körül.
Tudod, a lelkem így örül.
A végtelenbe süllyedek,
lelkem mélyére így megyek.
Elmém megáll, – nincs gondolat.
Kiürítem a gondokat.
Szellemem fénye felragyog,
- a világommal egy vagyok.

Lelkem őszintén megbocsát,
nem vívok másokkal csatát.
A lét okára rálelek,
kövessetek hát emberek!
Létem értelmét meglelem,
nem bénít harag, fél-elem.
Szellemem fénye felragyog,
- s tudom, Urammal egy vagyok.

Félelmem lassan elmarad,
megbocsátom a múltamat.
Megbocsátok mindenkinek,
nem bénít sötét és hideg.
Nem bántok, s ártok már sokat,
nem ítélek meg másokat.
Szellemem fénye felragyog,
- világom oka én vagy-ok!

Amit teszek, visszakapom.
Kívül-belül ragyog Napom.
Élő világba költözöm,
szeretet fénnyel öntözöm.
Egy szebb világot építek,
s ki velem tart, az éli meg.
Szellemem fénye felragyog,
mert veletek is egy vagyok…

Úgy szeretnék tűzön járni,
a csodára rátalálni.
Félelmemet porrá törni,
bánatomat vízbe ölni.
Úgy szeretnék tűzön járni,
Lelkemhez hazatalálni.
Megbékélni a világgal,
fejem felett pálma ággal.
Úgy szeretnék tűzön járni…

Tegnap végre tűzön jártam,
teljesült egy régi vágyam.
Tűzapámat arra kértem,
égesse el minden vétkem.
Tisztítsa meg szívem, lelkem,
hogy a fényben ünnepeljen,
s a félelmem mind elégjen,
bánat engem el ne érjen!
Szeretetem gyúljon lángra,
ráönthessem a világra.
Legyen végre jobb az ember,
éljen fényben, szeretettel.
Végig menetem a parázson.
Változzon hát a világom!

Így legyen!

Lelked legyen az Isten temploma!
Mosoly legyen békéje hírnöke!
Szereteted a legszentebb ima!
S figyeld Urad, magától ellök-e?

Mert kegyes Ő, ki világot teremt,
és szent neki mindegyik gyermeke.
Lelkembe lát – s ez tudom mit jelent!
Hogy hozzá híven, vajon teremtek-e?

Mert jó az Úr, és csak jót ad neked,
ha jót cselekszel, Őt dicsőíted.
Emeld fel hát büszkén tekinteted,
utad vezesse éltető hited!

A félelem kerüljön messze el,
ne legyen társad se düh, se harag!
Irigység, kétség rád sohase lel,
amíg a szíved ily tiszta marad.

Ne árts, – de segítsd a rászorulót!
Biztasd a gyengét és a csüggedőt!
Kenyeret adj, vagy léleknek a szót.
S példád tanítsa a kételkedőt.

Örömben gazdag, lélekben szegény,
kit élte súlya le nem cövekel.
Legyél remény, tündöklő tiszta fény!
Isten fia, ki érettünk jön el!

Imádkozom egy szebb világért,
amit a gondolat teremt.
A fénylő Napom sugaráért,
fénye járja be lelkemet.
Imádkozom te érted, s értem,
legyen itt végre szebb világ!
Váljak jobbá, mint eddig éltem!
Ezért mondok egy szép imát.

Tengernyi ember él e földön,
s élhetnénk mind, mind boldogan.
Ne legyen létünk puszta börtön,
szabaddá váljunk oly sokan.
Mit is jelent szabaddá lenni?
Ne tartson féken félelem!
Akarjunk újra naggyá lenni,
lépj be a fénybe én velem!

Imádkozom. Nem harcba hívlak!
Jövőnk másképp is élhető.
A virágok könnyedén nyílnak,
figyeld meg, s lám megérthető.
Nincs helye itt erőlködésnek,
felejtsd hát minden gondodat!
Örülj tavasznak, ébredésnek,
s váltsd most valóra álmodat.

Tiéd a gondolat hatalma,
ha uralod, csak jót teremt.
Lehúz a gyengék aggodalma,
emeld hát fel tekinteted!
Nem elég csak a jóra vágyni,
tudnod kell azt, hogy létezik.
Lélekben kell világot látni,
lelked a szépre éhezik.

Szeretet magját szórd a szélbe,
szívek “földjébe” vesd csak el!
Mosolyt önts éltető vízébe,
s öröm legyen, mikor kikel!
Arcon mosoly, a szívben béke,
- legyen zászlónk és címerünk!
Testünk és lelkünk egészsége,
váljon teljessé így velünk!

Imádkozom az Istenemhez,
és hozzád is, mert benned él!
Imádkozz, ezzel jót teremthetsz,
hogy mától boldogabb legyél.
Mosolyt vigyél a csüggedőknek,
gyógyíts meg fájó lelkeket!
S ha téged is imába szőnek,
együtt örülök majd veled.

Mosolyt nem lehet kölcsön adni,
hisz visszavenni sem tudod.
Ajándék az, mely szívhez szóló,
ha már a szádon szétfutott!
Biztasd inkább, aki megkapta,
ne tartsa meg, adja tovább!
Hagy menjen, s térjen vissza hozzád,
megkapd a mások mosolyát!
A mosoly szívben gyújthat lángot,
amitől minden szem ragyog.
Jelképezi a szabadságot,
amitől érzed: – Több vagyok!
Mosoly a derű és a napfény,
éltető víz, és tisztaság.
Küldd szét tehát a nagy világba,
s onnan ömöljön vissza RÁD!

Mikor rálelsz a félelmed okára,
nem kínoz többé, mert legyőzted azt.
Lebomlik majd a rettegés határa,
s megnyugvásodhoz nyújt biztos vigaszt.
Többé nem kell már elbújnod előle,
hatalma fölötted végleg elenyész.
Nem is érted, mért menekültél tőle,
s mért hozta világra egykor a “józan” ész?

Szeretni kéne, jaj, nagyon!
Minden éjszakán, s hajnalon.
Forrón, tüzedben égni el,
akarj engem, ha férfi kell!

Szeretni önfeláldozón,
szeretni vakon, álmodón,
szeretni vágytól éhesen,
oldódni lágyan, édesen.

Szeretni fitten, s álmosan.
Vajasan és lekvárosan.
Nevetni, sírni egyre megy,
így legyünk pár: az 1 + 1.

Szeretni, mikor nem szabad.
Közösen szőni álmokat.
Érezni, hogy fontos vagyok,
Holdam legyél, s legyek Napod!

Legyél az éltető vizem,
és nyíl, mely átjárja szívem.
Legyél egy bájos gondolat,
mely megszépíti álmomat.

Legyél a réten kis virág!
Méhként szállhassak inni rád.
Ajkadról nektárt olvasok,
mézedbe beleolvadok.

Legyél az őrző angyalom!
Álomban éljünk gazdagon!
Varázsolj földi mennyt nekem!
Maradj örökre itt velem!

Már a hibáidat is tudom szeretni,
nélkülük nem lennél többé, aki vagy.
Nem tudom őket túl komolyan venni.
Amilyen vagy, kérlek, olyan maradj!

Csodáltam mindig tökéletességed.
Szépséged, s álmom kézen fogva járt.
Tudom, hogy Múzsámnak küldött el az élet,
így adva nekem a végtelen határt.

Különleges vagy, – ezt mindig is tudtam,
hozzád hasonló nincs e Földtekén.
Küzdöttem érted, kissé elvakultan,
s kívántam, bárcsak szeretnél belém.

S amikor végre enyém lett a szíved,
nem élt a földön nálam boldogabb.
Léptem vigyázza egy óvó tekintet,
rabod vagyok és végtelen szabad!

Múltak az évek, s gyűrű nőtt kezünkre,
mutatva másnak: összetartozunk!
Így lettünk egymás színt mutató tükre.
- hétköznapokba is ünnepet hozunk.

Már a hibáidat is tudom szeretni,
Nélkülük nem lennél nekem, aki vagy.
Már nem tudom őket túl komolyan venni.
Amilyen vagy, kérlek, pont olyan maradj!

Hogyan tudnálak szavakkal szeretni?
A szó csak lelked érintheti meg.
Én többre vágyom. Több akarok lenni!
Szél, mely simítja érzékeidet.

Csók lennék, amely becézi az ajkad,
csiklandozóan kedves üzenet,
azt kérve tőled, mindig ezt akarjad,
felgyújtva újra, s újra tüzemet.

Álom lennék. Nap, mint nap visszatérő.
Elringató, romantikus, kaland.
Csatáink végén bocsánatot kérő,
válladra szálló, hófehér galamb.

Könyved lennék, hogy a lelkemben olvass,
Soraim között, engem megtalálj!
S lennék a gyűrűd, hogy ujjaidon hordhass,
És támaszod, ha kell, hogy talpra állj.

Lennék Napod, akire büszkén nézhetsz,
S lennék felhőd, ha Napod elvakít.
Varázslód lennék, ki eljuttat a széphez,
S valóra váltja titkos álmaid.

Lennék a szó, mely megérinti lelked.
Elcsábít, bűvöl, magával ragad.
Nem kell mást tenned, csak őszintén szeretned.
Lelkemhez szólj hát, és add Önmagad!