Sámán tűz lángja az égre lobog,
Dobol a lábunk a dobunk dobog.
Csillagok fénye ragyog reánk,
varázsszavunkat kiáltanánk.

Varázsszavunkat kiáltanánk.
Őseink szelleme tekints le ránk!
Dobol a lábunk a dobunk dobog.
Jövőnk a lelkünkből ránk mosolyog!

Sólyom száll a rét felett,
fentről nézi népemet.
Fentről nézi népemet,
vigyázza a léptemet.

Sólyom kérünk vigyázz ránk,
légy velünk, ha hibáznánk.
Légy velünk, ha hibáznánk,
lelkünk néked kitárnánk.

Reményt hozz a népünkre,
költözzön szép lelkünkbe.
Költözzön szép lelkünkbe,
bőség szálljon kertünkre.

Sólyom szállj a rét felett,
töltsd el hittel népemet.
Töltsd el hittel népemet,
álmodjunk szebb életet.

A tűz ős fénye,
a víz örvénye.
az út ösvénye
vezet, vezet.

Az ősök lába,
kísér a mába,
lépj nyomdokába
vezet, vezet.

Erdő, mező, napsütötte rét,
kérlek Földanya vezess az életbe!
Teremtőnk od’adja nekünk mindenét,
Kérlek fogadd el s ennyivel érjed be.

A nappal fénye,
az éj sötétje,
ősök erénye
vezet, vezet.

Álmokat látó,
meg-megbocsájtó,
Földet megáldó
szellem vezet.

Erdő, mező, napsütötte rét,
kérlek Földanya vezess az életbe.
Teremtőnk od’adja nekünk mindenét,
Kérlek fogadd el s ennyivel érjed be.

Sámándobok hangja szól,
a földünk szíve válaszol.
Teremtésünk ősi hangja,
hitünk, álmunk visszaadja.
héja-héja-héja, héja-héja-hó!
héja-héja-héja, héja-héja-hó!

Reményeink fellobognak
mély hangjában ősi dobnak,
ritmust adnak magyar vérnek,
őseink most visszatérnek.
héja-héja-héja, héja-héja-hó!
héja-héja-héja, héja-héja-hó!

Ősmorajlás, ősi ének,
tábortüzek, lángok, fények,
transzba ejtő ősi hangok
mélyen kongó ős barlangok.
héja-héja-héja, héja-héja-hó!
héja-héja-héja, héja-héja-hó!

Áldást hozzon szép honunkra,
népünkre és otthonunkra.
Mélyen rezeg dobunk húrja,
egy nemzetté váljunk újra.
héja-héja-héja, héja-héja-hó!
héja-héja-héja, héja-héja-hó!

Él még az Istenünk,
csak fejünkre másik,
olyan istent tettek,
kinek foga vásik
minden értékesre,
mit a magyar teremt
ez most feladatot,
új kihívást jelent!

Vérben és mocsokban
meglátni a szépet,
új megváltót várunk,
- hátha erre téved,
akit a megértés,
jó szándék vezérel,
aki utat mutat
dolgos két kezével.

Istenünk, ki ott fenn
bajainkat látod,
kezd el rendbe tenni
e felfordult világot!
Imánk hozzád száll most
könyörögve kérünk,
emeld fel a porból
megalázott népünk!

Mert mi hiszünk benned,
- nem hagytál el minket,
támogasd jövőnket
dicső terveinket.
Küldd el azt, ki képes
vezetőnkké válni,
mutassa, hogy tudunk
boldog néppé válni.

Él még az Istenünk,
csak higgyetek benne!
Mert, ha nem így volna,
népünk már nem lenne!
Szeretete árad,
válaszul hitedre,
ha útmutatást vársz,
hallgass a szívedre!

Itt a tavasz, s a nagy folyó
hömpölygő vize feldagad,
elhaladva két partja közt,
szép fákat öntöz, simogat.

Vízzel táplál és életet
lehel az ébredő világba.
Rügyekkel áldott fák között
a rét borul virágba.

A folyó széles habjain
az esti nap aludni tért.
Csillámló, arany-sárga port
szór szét a most múló napért.

Apró tündérek táncait
látod, ha jobban nézed,
A nap most nyugovóra tér,
s a természet éppen ébred.

Acsargó, veszett farkascsordák,
osztozkodnak a koncokon.
Te vagy a préda Magyarország,
- édes hazám és otthonom.
A történelem viharában
bárkivel szembe szállt hadunk.
“Magyar szúnyog” szív vért a mában,
s ellene védtelenek vagyunk.
Országunk annyi drága kincse,
széthordva már! Nem létezik!
Mert van ki sajátnak tekintse,
- a dolgozó meg éhezik.
Dolgoztunk köröm szakadtáig,
adósságunk meg egyre nőtt.
Nincs jog mi véd, jövőnk nem látszik,
így állunk istenünk előtt.
Birkák vagyunk, gyapjúnk lerágva,
pásztor mi ránk már nem figyel,
zsebét tömi, – a nép meg árva -
s tehetetlen, ha tenni kell!
Egészségünk, lelkünk szakadtan.
Terelgetnek, s megosztanak.
Bégetve, sírva szakadatlan,
s nézve, ki hogyan fosztanak?
Néhányan érzik, tenni kéne!
De mit? Hogyan? És nincs vezér!
Nincsen “király” kit becsül népe,
ki bosszút állhat mindezért.
Tanácstalanság húz a mélybe,
ha így folytatjuk, elveszünk!
Az irányítást vegye kezébe,
a nép,  és mentsük NEMZETÜNK.

Annyian mondják:
Peches e nép.
S meghamisítják
a történetét.
Pedig ha nézed,
magad is érzed,
örökös részed
a büszkeség.

Mi minden adtunk
Már e világnak?
Hőseink szobra
még része a mának.
Szellemünk formálja,
bejárja a földet,
Minket hívnak,
ha “kéne egy ötlet”.

Használnak minket,
de megbecsülésben
ritkán van részünk!
Nehezen értem:
Szeretünk adni,
De nem merünk kapni,
Méltó jutalmunk
Mind elfogadni.

Eredményeinket
‘fölözik mások,
az agyelszívásra
nem lehet más ok.
Tanuljuk hát meg
végre a titkot:
Nem csak az ötletet
Vonzhatod itt-ott.

Anyagi, lelki
gazdagodásunk.
Kapjunk meg mindent,
Amire vágyunk!
S legyen mosolya
végre e népnek.
Higgyük, érezzük
Az életet szépnek.