Aranyosi Ervin versei

Aranyosi Ervin: Földünk, világunk

Tudod a Föld egy óriás labda,
gurul körbe a nap körül.
Gyönyörű kék sok-sok darabja,
ahol a víz, a tenger ül.
Zöldek a rétek és az erdők,
ahol élnek az állatok.
Fehérek fenn a bárány felhők,
ahol csak gépen szállhatok.

Amerre nézel láthatsz szépet,
nappal a nap reád ragyog,
éjszaka meg, ha holdad nézed,
pislognak rád a csillagok.
Nézz meg egy gyönge kis virágot,
nincs két egyforma levele,
kis szirmokat a Napra tátott,
sosem tud betelni vele.

Nézz meg egy fát, erős a törzse,
öleld csak át, ha kedveled!
Földi erőket gyűjtve össze,
feltölti cseppnyi testedet.
Földünkön él megannyi állat,
láthatsz vizekben halakat.
S ha szemed felhőket csodálgat,
arra repülnek madarak.

Vannak vadak, kik vadon élnek,
s olyan, mely ember körül él.
Van, mely örül, hogy velünk élhet,
s van, mi rejtőzik, mivel fél.
Tekints reájuk szeretettel,
Földi lakók ők, tudhatod.
Legyen jó gazdájuk az ember,
becsülj meg minden állatot.

Nézd meg az emberek világát,
Szerethetők mind, úgy hiszem!
Egynek sem lelnéd pontos mását,
különbözünk mind, ennyien.
A változatosság gyönyörködtet,
vannak hát jók és kedvesek.
s vannak, kik jót tanulni jöttek,
s vannak még “vadóc” emberek.

Szeretnéd Őket jobbnak látni?
küldj hát nekik egy szép mosolyt!
Cserébe nem kell semmit várni,
de tudd szívükbe fény hatolt.
Varázsold szebbé, most a földet,
legyen boldog, ki rajta él!
S ahogy nősz jön majd száz más ötlet,
hogy boldog földlakó legyél!

Ülsz a Tv előtt. A híreket nézed.
Magad napról napra, rossz kedvűbbnek érzed.
Tehetetlen dühöd, egyre csak növekszik,
helyed a világban, régóta nem tetszik.
Úgy hiszed, a sorsod régen meg van írva,
ezért terelgetnek, úgy élsz, mint egy birka.
Nem csoda, hogy aggódsz, félelmek gyötörnek,
járványok, háborúk életedre törnek.
Gúzsba kötik régen összes figyelmedet,
s amit csak akarnak, azt etetik veled.
Pedig az a doboz, mit nap, mint nap nézel.
Egy szuggerálógép, mit egy csoport pénzel.
Mint egy kábítószer, önmagához láncol,
ahogy ott fütyülnek, az ember úgy táncol.
Tudatalattidat irányítják csendben,
ízlésed formálják, átvitt értelemben.
Kitörlik agyadból, minden célod, vágyad,
maradj inkább nyugton, abban nincs kockázat.
Hozzád hasonlóval, hogyha találkozol,
Tv-ből vett témát, borzalmakat hozol.
Energiád szintjét, leviszed jó mélyre,
borzalmak vonzását fejleszted tökélyre.
Aztán siránkozol: – Nem sikerül semmi!
Pedig többre vágytál, több akartál lenni.
Ám míg a Tv-re szűkül a világod,
a tényleges képet javulni nem látod.
Addig nem is lehetsz ura Önmagadnak,
míg a szemellenzők rajtad fönnmaradnak.
Kapcsold ki a Tv-t, nézd a valóságot,
próbáld szebbé tenni elcsúnyult világod.
Lépj egy apró lépést, s lesz aki segítsen,
- segíts önmagadon, s megsegít az Isten!

Figyelni apró rezdülését
kedvesednek egy éjszakán.
Álmot feledve, – ébredését
várni, – nem kis kaland csupán.
Hűs éjjelen álmát vigyázni,
- midőn a karodban piheg.
Kisimult arcát megcsodálni,
míg tűnő álom lepi meg.
Ahogy a hajnal újra éled,
a fény is lassan vissza tér.
Szíve is együtt dobban véled,
e perc egy élettel felér!

Sámán tűz lángja az égre lobog,
Dobol a lábunk a dobunk dobog.
Csillagok fénye ragyog reánk,
varázsszavunkat kiáltanánk.

Varázsszavunkat kiáltanánk.
Őseink szelleme tekints le ránk!
Dobol a lábunk a dobunk dobog.
Jövőnk a lelkünkből ránk mosolyog!

Szeretet fénye csorduljon a Földre,
mint szép Napunké árad le mi ránk.
A gonosz sötétjét űzzük el örökre,
fényesen ragyogjon szeretet-glóriánk!

Mindenki szívét érje el a lángja,
olvasztva jeget – dühöt, haragot!
A fagyott Földnek ez legyen kabátja,
s míg meg nem enyhül, addig marad ott.

Lelkünk e fényben hagyjuk megfürödni,
arcunknak dísze mosolyunk legyen!
Kezdjünk el végre egymással törődni,
s hagyjuk az érzést, hogy boldoggá tegyen.

Az alagút végén látszik-e már,
látszik-e már a fénysugár?

Volt célom, eszmém, hogy el is érjem,
volt száz kísérőm, hogy elkísérjen,
volt álmom és vágyam feladhatatlan,
s hitem az épülő, szép feladatban.

Az alagút végén látszik-e már,
látszik-e már a fénysugár?

Tettem a dolgom, amire kértek,
nem volt akadály és ellen érdek,
s mentem, mert tudtam, hogy győzni fogok,
mert véghez visz mindent ma az, ki konok!

Az alagút végén látszik-e már,
látszik-e már a fénysugár?

Hatalmasokkal én szembeszálltam,
magamra maradtam, – akkor sem álltam.
Imában kértem, – s az Isten adott,
segítő támaszt és feladatot.

Az alagút végén látszik-e már,
látszik-e már a fénysugár?

Én elértem végül, a kitűzött célom,
s bár megkopott eszközöm, nemes acélom,
de bennem még ott él a hajtó erő,
s egy új terv születik, s kerül elő!

Az alagút végén látszik-e már,
látszik-e már a fénysugár?

Teremt és alkot, mert ilyen az ember.
Világot épít és leállni nem mer,
míg reménye és hite szítja a lelkét,
cél vonzza, mint ahogy lámpa a lepkét.

Az alagút végén látszik-e már,
látszik-e már a fénysugár?

Megfáradt testemben vén szív dobog,
elfutott mellettem száz szép dolog.
A boldogság fényéhez törtem utat,
s bámulom a sötét alagutat.

Az alagút végén látszik-e már,
látszik-e már a fénysugár?

Szemeidnek tündöklő fénysugára,
megolvasztotta fagyott szívemet.
Rám találtál hát végre, valahára,
s örül a lelkem, hogy végre itt lehet.

A zord idő, mint látod szerte foszlott,
ami csak bántott, faképnél hagyom.
A magány csak egy összeomló oszlop,
mely eltakarta tőlem a napom.

A világosság szívemben elárad,
a vér eremben száguldva lohol.
Szemed fénye, testembe gyújtva lázat,

lüktetve újabb dallamot dobol.
Folyó a vágy, mely áttöri a gátat,
a szerelem már lelkemben honol.

Gyógyító szó. Energia.
Nevetés. Ezzel dolgozom.
Ha baj ér – nem tragédia
- lelkedet én “feloldozom”!
Meghallgatom a gondjaid,
problémád meséld el nekem.
megleljük szíved gátjait,
a szabad lelket hirdetem.

Félelmed, bánatod ha van,
haragtól, dühtől elvakulsz,
dobd sutba, ne légy oktalan!
A magad kárán sem tanulsz?
Vagy bánt a lelkiismeret,
mert bántottál egy másikat?
Nagy dolog, hogy felismered,
mert egészségedre kihat.

Jöjj hát, könnyíts a lelkeden,
ne betegítsen gondolat,
beszéljük át, s én meglelem,
a mélyben búvó gondokat.
A tested, jelzőrendszered,
ha sorsod rosszul alakult,
szellemed így jelez neked,
visszaköszön a fájó múlt.

Fájdalmaid csak tünetek,
a lelked e nyelven beszél,
ha kéred, én majd segítek,
hogyan gyógyítsd, hogy mit tegyél.
Jövőt építnél szívesen,
de vannak még kétségeid.
Nem tudod még hogyan legyen?
Kell, aki erre megtanít?

Fordulj hát hozzám lelkesen,
azért tanultam évekig,
hogy a tudás bennem legyen,
s élvezd az eredményeit.
De azt ne hidd, hogy dönteni,
cselekedni majd én fogok.
Már beléd lelket önteni,
hidd el, már az is nagy dolog.

Felelősség? Tiéd marad!
Én éji fényszóród leszek,
Megvilágítom utadat,
de javaslatot nem teszek.
Két út közül a választás
mindig a kezedben marad.
Mert nem tudhatja senki más,
hogy érzed jobban majd magad.

Megfáradt lelked, hogyha fáj,
energiával töltelek,
Bajodra jó gyógyírt találj,
- vannak még egyéb ötletek.
Ha úgy érzed: – “Kell ez nekem!”
Akkor még el kell mondanom,
hogyan találkozhatsz velem,
az ott van már a honlapon:

http://www.gyogyitoenergia.com

A párkereső mindig válogat.
Tökélyre vágyik, hibátlan gyémántra.
Kerget misztikus, színes álmokat.
S ha nem találja, szíve meg van bántva.

Majd a hibát magában keresi,
de szemén hályog, – meg sosem találja.
Önnön hibáit másokban leli,
- s azt taszítónak, s idegennek látja.

A szerelmes ezt másképpen teszi,
- szívével lát, és lelkével szeret.
Párja hibáit felöltözteti
díszes ruhákba, mitől az szebb lehet.

De idővel elfogynak mind e díszek.
A foszlott ruhán átüt, ami rossz.
A szerelem már nem lesz más, csak díszlet,
mit legtöbbször kihasznál a Gonosz.

Ha meglátod saját hibáid mását,
- a világ fényes tükröt tart neked.
Elkezdheted lelked megváltozását.
Tisztábban lát, ki szívéből szeret.

Az érzelmekből őrízd meg a szépet,
s a hibáit is tudjad elfogadni!
Így örök társsal jutalmaz az élet,
s eképpen tudtok boldogok maradni…

Önző szabályoktól hemzseg a világunk,
szembe szállni velük nem merünk, nem vágyunk.
Lelkünkben bombaként ketyeg fojtott vágyunk,
így betegedünk meg, s testünk nyomja ágyunk!

Aki felettünk áll, s azt hiszi, hogy gazdag,
rögtön törvényt készít, s bennünket igazgat.
Ha a szabályokban logikát sem látsz már,
amit kapsz, az jogos, biztos “rászolgáltál”.

S ne hidd, – politika, – amit itt beszélek,
csak a hétköznapok gondjai közt élek.
Hej, hogy sajnállak én, – aki szabályt alkot, -
mert úgy érzed csak így lehetsz te a bajnok.

Nem “versenyzem” tovább, mert nem azért írok,
hogy a szavaimmal teljenek papírok,
Korábban is járt már, úgy a költő ember,
szembe kellett szálljon önző értelemmel.

Bármennyire fáj is, ki kell ezt mondani,
másképp kell a népet jóra “tani-tani”!
Hogy a pénz helyébe a szeretet lépjen,
hogy az emberiség végre észre térjen!