Aranyosi Ervin versei

Bolond, ki lelkét veszni hagyja,
s kirekeszti az életet.
Magába néz és jéggé fagyva
retteg a fénytől, nem nevet!
Fájdalmakkal, ha szembenézel,
félelmed néz csak vissza rád,
megrettensz attól, amit érzel,
mi lenne, ha kimondanád?
Mi lenne, hogyha szembeszállnál?
- Mi ellen vívod harcodat?
S néha a tükör elé állnál,
s szeretve néznéd arcodat?
Tudod-e magad úgy szeretni,
ahogy szeretnél másokat?
Amíg ezt nem tudod megtenni,
tudod, a szíved fáj sokat.
Lelkedben él egy apró gyermek,
törékeny, árva, elveszett.
Kit nem nevelnek, nem szeretnek,
s nem érti még az életet.

Szemed sarkában, vidáman ott ragyog.
Arcodon árad, s legjobb, ha ott hagyod.
Ha másra nézel, majd ugyanezt kapod,
és szebbnek látod már ma, a holnapot.
Mosolynak hívják, – arcodon feldereng, -
Járványként terjed. S ahogy az emberek
elkapják tőled, a szívükben meleg,
biztató érzés és hála kap helyet.
Add hát tovább, mert meg nem tarthatod!
Induljon így el minden új napod.
S hidd el nekem, ha szívedből adod,
Akinek nyújtod, vissza is kapod.