Aranyosi Ervin: A csertetői sortűz áldozatainak emlékére


Aranyosi Ervin:
A csertetői sortűz áldozatainak emlékére

Gazdasági válság kínzott egy világot,
a bányászok sorsa sosem volt megáldott.
Kemény életüket veszély fenyegette,
tüdejüket szénpor, felfalta, megette.
Mégis tették dolguk, s családjuknak éltek,
dolgoztak keményen, sohasem henyéltek.
Ám a világválság ráült a világra,
s a világpiacon csökkent a szén ára.

Osztrák tulajdonos uralta a bányát,
s nem hagyta apadni pénzutáni vágyát,
így hát csökkentette a bányászok bérét,
sokkal kevesebbért szívta az ők vérét.
Harminc százalékkal csökkent a kereset,
a megélhetéshez szükséges keveset
is elapasztották rút, pökhendi módon.
Akinek nem tetszik, az csak morgolódjon!

Ugyanannyi munka, kisebb fizetésért,
más munka meg nem volt, tűrték hát az éhbért,
Sok, komoly baleset is járt a munkával,
s ki törődött akkor, az ottmaradt családdal.
A szomorú helyzet nem javult, csak romlott,
a napi betevő is okozott már gondot.
Így hát a mecseki szénbányáknak mélyén,
éhségsztrájkba kezdtek, más eszköz nem lévén.

Odalenn a mélyben bányászok éheztek,
bányász-történetek meséjébe kezdtek,
s együtt ábrándoztak élhetőbb világról,
amit a kapzsiság nem öl meg, nem gátol.
Bányatulajdonost ez nem érdekelte,
nem törődött velük, kérésük lenyelte,
s nem reagált reá, s nem akart tárgyalni,
a bányát messziről könnyű volt uralni.

A fekete emberek a felszínre jöttek,
mint a munka végén, csak összeverődtek,
feketén, szenesen így neki indultak,
a méltatlanságtól voltak oly feldúltak.
Bányakapítányság volt célja útjuknak,
hátha tulajdonost ott elérni tudnak.
Nem volt vezetőjük, nem volt hangadójuk,
csak rengeteg terhük, mérhetetlen gondjuk.

Kerestek valakit, aki képes lehet,
elmondani majd a jogos kéréseket,
legalább a régit hátha visszakapnák,
hiányzó pénzüket, bár újra láthatnák.
Menet közben aztán a család jött eléjük
gyermekeik, s velük bányászfeleségük,
hozzájuk csapódtak, szóval erőt adtak,
majd lemorzsolódva, lassan lemaradtak.

Így ért fel a csapat lassan Csertetőhöz.
a reájuk váró három bősz csendőrhöz,
kiknek a puskája már csőre volt töltve,
erőszak gúnyája szívükben felöltve.
Eldördültek akkor az első lövések,
melyek a tömegbe sikolyokat véstek,
menekült a vétlen, ki, amerre látott,
tárgyalások nélkül vesztettek világot.

A helyszínen három halott bányász maradt,
rájuk emlékezünk most az ünnep alatt.
Nevük Faitig Imre, na meg Keller János,
és Hegedűs Mihály, mindhárom családos.
Sok szeretett árvát hagytak maguk mögött,
haláluk miatt még az anyaföld is nyögött,
hiszen a hatalom mindig kegyetlen volt,
nem tisztelt életet! Nézd meg a jelenkort!

A termelés aztán folytatódott tovább,
Félelemben éltek, nem várhattak csodát.
Az elkeseredettség csak nőtt a szívekben,
elképzelni nehéz, hogy kell élni szebben.
Rendszerváltás kellett, s az állam megszerezte,
magyar bányáinkat birtokába vette.
Emlékezzünk rájuk, értelmetlen haltak,
mert emberhez méltón, csak élni akartak!

Aranyosi Ervin © 2022.02.24.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva