Aranyosi Ervin versei

Mikor lent jársz a téren,
nézd a gyerekek arcát.
Homokvárat, ha épít,
egyik sem vívja harcát.
Alkotás örömétől
szellemül át a lélek.
A gyerekek, ha tehetnék,
csak jót teremtenének.

Mikor lent jársz a téren,
tekints pár idős arcra.
A bölcs öreg szemekben,
nem találsz dühre, harcra.
Az élet viharán túl,
lenyugszik már az ember,
s látni tudja a szépet,
miért harcolni nem kell.

Mikor lent jársz a téren,
legyél hát gyermek újra,
kíváncsiságod győzzön,
s vágyjál a szépre, s újra.
Az élet bölcsessége,
legyen már meg szívedben.
Mikor lent jársz a téren,
hagyd, hogy a szív vezessen….

Bár annyi év elszállt felettem,
nem érzem úgy, hogy bölcsebb lettem.
Nem jönnek még a válaszok.
Lelkemben kis gyerek vagyok.

Sok tudást kéne még szereznem,
tanulás közben észrevettem:
Nem jönnek még a válaszok!
Lelkemben kisgyerek vagyok.

Nem értem még a nagyvilágot,
ismerek fát, füvet, virágot.
De nem jönnek a válaszok.
Lelkemben kisgyerek vagyok.

Megismertem már mindkét oldalt.
Dúdoltam harsány altatódalt.
S nem jöttek meg a válaszok.
Lelkemben kisgyerek vagyok.

Felnőtt vagyok, mert nagyra nőttem,
nyom is maradt talán mögöttem,
Ám nem jöttek a válaszok.
Lelkemben kisgyerek vagyok.

A világunk oly mérhetetlen,
elveszünk itt a végtelenben.
Rájövünk, oly kicsik vagyunk,
és nem ad választ bölcs agyunk.

Testünkbe hálni jár a lélek,
Gondolkodom, vagyok, s tán élek.
A világnak mit adhatok,
ha lelkemben gyerek vagyok?

Talán embert szolgálni jöttem,
akik itt élnek körülöttem.
Talán majd választ is kapok,
miért így telnek a napok?

Mert tudnom kell, mi végből lettem?
Miért dolgoztam és szerettem?
Egyáltalán, miért vagyok?
Bölcs választ erre hol kapok?

Szabad madárként szállok fent,
a Föld alattam elsuhan.
Látom a bűvös végtelent,
ahol ti éltek oly sokan.
Nincs tér, mely zord börtönbe zár
időtlen lelkem – drága kincs.
Az életem lebegve száll,
mint vad folyó, ha gátja nincs.
A múltam rég nem érdekel,
jövőt többé nem építek,
lelkem a széllel énekel,
csak Istent félem, és hiszek.
Napom előttem ott ragyog,
számomra ez mindent jelent.
Általa súlytalan vagyok,
s élem a szépséges JELENt.
Felülről nézve – emberek -
a Föld felbolydult hangyaboly!
A titkot meg nem értitek,
amely kihúz a súly alól.
De felhök felett kél a Nap,
– elménkbe tiszta fény hatol.
Legyen létünkhöz bölcs alap,
amely egy szebb világról szól.
Szabad madárként szállok fent,
a Föld alattam elsuhan.
Legyen példa az életem,
amit követtek majd sokan.

A város mellett, az út szélén
egy öreg bölcs üldögélt,
Itt született e városban,
azóta itt éldegélt.
Városába igyekezvén,
arra járt egy idegen,
a bölcset megszólította,
s érdeklődött ridegen.
Milyen népek laknak erre,
milyenek itt az emberek?
Az öreg csak felnézett rá,
s lassan visszakérdezett.
Mondd, te vajon honnan jöttél,
hol élted az életed?
Ahol laktál, hogy érezted
milyenek az emberek?
- Csupa csaló, önző, lusta,
Igaztalan és hazug.
Ezért hagytam magam mögött,
s ide hozott ez az út.
Hát azt bizony nem jól tetted,
elhagytad az otthonod.
Otthagytad a szülőfölded,
de itt is csak azt kapod.
Az emberek oly galádok
erre felé, mint felétek,
rossz célpontot választottál,
rosszból van itt temérdek.
Csupa csalót fogsz találni,
önzőt, lustát, hazugot!
- Azt sem tudod, hogy mit mondok?
Igazat, vagy hazudok.
És a vándor mordult egyet,
sarkon fordult, s távozott:
- Úgy látszik mindegyik város,
s minden ember átkozott.

Alig telt el egy fél óra
s jött egy másik utazó,
Illendően köszöntötte
úgy, ahogyan az való.
Kíváncsi volt Ő is arra,
amit meg is kérdezett:
- Aztán mondja, erre felé,
milyenek az emberek?
A bölcs kicsit gondolkodott…
- Hát milyenek nálatok?
Ha te előbb elmeséled,
megjönnek a válaszok.
Lám, a vándor büszkén mondta,
- Hol máig éltem életem,
csupa igaz emberrel volt,
eddig dolgom énnekem.
Mindenkinek segítenek,
mindenkihez kedvesek,
nagyszerű mind, egytől egyig
igazak és rendesek.
Vajon itt a városodban,
milyen az ember és a nép,
kérdezte az, a bölcs öregtől,
- elmeséled, ha várok még?
- Szerencséd van, városunkban
csupa kedves ember él.
Szólt az öreg – s a helyiekről
minden szépet elmesélt.
Ugyanazt fogod találni
nálunk, amit nálatok.
Békésen élnek a népek,
mesébe illő állapot.
Vándort mindez megnyugtatta,
s fütyörészve ment tovább.
Csodásnak látta a világot,
nem úgy, mint az ostobák…

Egy helybéli ifjú ember,
- a bölcset ismerte rég, -
meghallgatva a két beszédet,
szidta a bölcset ezért.
- Hát öreg, csalódtam benned,
ily kétszínű hogyan lehetsz?
Sosem hittem volna rólad,
hogy bárkit így félrevezetsz!
- Bizony tévedsz ifjú barátom!
válaszolta a jó öreg.
A világ szívünkben tükröződik,
mindenki másképp éli meg.
Kinek a szíve túl gyanakvó,
nem láthat jót, helyén valót,
nem fog találni kedves embert,
csakis galádot és csalót.
Ám, ki szívét szeretettel,
és jósággal tölti fel,
járhat bárhol a világon,
olyan emberekre lel.
Gondold meg kedves barátom,
téged kik vesznek körül?
Szívedben, ha jó a válasz,
örömöt kaphatsz örökül…

Róka koma megéhezett,
hát kutatott és keresett,
s egy vén fának odújában
talált húst, na meg kenyeret.

Bemászott és mind megette,
s hogy a hasát teletette,
hasa dagadt, s belül maradt,
mert az odú nem engedte.

Sóhajtozott, sírt a jámbor
de csak nem fér ki a fából.
Arra járt egy másik róka,
öreg, bölcs, a legjavából.

A sírását meghallgatta,
majd azt a tanácsot adta:
- várj nyugodtan míg a hasad
olyan kerek, mint a labda.

Mert mikor majd visszanyered
eredeti méretedet,
szabadságod visszakapod,
s élheted az életedet.

A mesénk azt bizonyítja,
szorult helynek is van nyitja:
- csak türelem! A megoldást
majd az idő leszállítja!