Aranyosi Ervin versei

Egy fadarab, néhány szál “dróttal”,
a hegedű tán ennyi lenne?
Ha elhangzott az altatódal,
a zenét többé nem lelem benne.

Kell valaki, ki életre kelti,
vonóval lelket önt belé.
S az ember többé nem felejti,
mert örömét csak így lelé.

Kell valaki, aki előcsalja,
a hangszerből a hangokat.
Ki egy kicsit a szívét adja,
hogy te jól érezd magad.

Vonó alatt a hangszer éled,
s te reá bízod álmaid.
Elméd egy messzi tájra téved
mely mélyen, lelkedben lakik.

Lelked is hangszer, s rezdülésed
ki hallja, s hogyan fogja fel?
A vágy az érzés mitől éled,
játszik-e rajta, hogy ha kell?

Minden hang úgy cseng, ahogy várod?
Vagy néha bizony megremeg?
Akad-e virtuóz barátod,
ki életre kelti lelkedet?

A “hegedűd néhány szál dróttal”,
csak szép, de mégis hallgatag,
ha nincs ki játsszon a vonóval,
a csodás dallam benn marad…

Hóemberünk földre száradt,
itt már nem a hó az úr!
Tél tábornok belefáradt,
szégyenszemre elvonul.
Halott fáink csupasz ága,
bennük friss élet kering,
s ébredő nap szép sugára
frissíti emlékeink.

Kis madárkák fenn a fákon,
kis szemükben, nagy remény.
Tavasz árad a világon
s visszatér vele a fény.
És a kedvünk visszatér-e,
elmúlik minden panasz?
A szerelmest hajtja vére,
s újra éleszt a tavasz.

Csipkerózsa álmainkból,
felébredni oly csodás.
Szívünk telve vágyainktól,
s mosolyt hoz az olvadás.
Ébredezik a természet,
már a nap is ránk nevet.
Visszatér belénk az élet,
Nagyon vártunk kikelet!