Aranyosi Ervin versei

Haragvó, ádáz szél tépázza a fákat,
lombjaikba marva, míg bele nem fárad.
Visszavonulót fúj, s lassan újra támad,
agresszív, bősz harcos, egy gyilkos vadállat.

Zord lelke sikítva az utakat járja,
pusztító szelleme, az ég katonája.
Tisztára kisöpri a földi világot,
porral vakítja el, azt ki eddig látott.

Nyomában a sírás, földre szakadt ágak,
kettétört életek, szebb napokra várnak.
Elül a por, lassan, kitisztul az ég is.
Lenyugszik a világ. Hisz lesz holnap mégis…

Mi lehet szép egy hajnalon?
Vöröslő fényben kél a Nap.
Simítva mezők lágy füvét,
Míg dunna alatt alszanak.
Szerte fehér köd lengedez,
Álomszerű, kék ég alatt.
Víg madárdal az égre száll,
Az éj elbújt vagy elszaladt.

Versenyre kél a kósza szél,
Borzolva dús fák lombjait.
Ébredezik a nagyvilág,
Új virág nyitja szirmait.
Illatfoszlánya szerteszáll.
Felhők között nevet a nap,
Megtisztul végre a világ,
Nincs bosszúság, nincsen harag.

Természetes a puszta lét,
Nem gyarló, nem is emberi.
Megváltoztatja életét,
Ki szívvel lát – felismeri!
Erőlködni felesleges,
A valóságot csak álmodom.
Hitem ragyog, lelkem repes,
S nem lépek túl az álmokon.

Utópia – ezt gondolod -,
Hogy ismét szép lesz a világ?
Hiába minden szép dolog,
A földön gonosz foga rág…
Alkotni képes gondolat,
A hit, remény hiába mind?
A világ vesztébe rohan,
Kihalni szépen megtanít?

Ölbe tett kezünk láncait
Lerázni elménk képes-e?
A jövőkép, mit alkotunk,
Valóság lesz, vagy csak mese?
Építsz-e gyermeknek utat,
Mely szép jövő felé vezet?
Vagy ujjad rossz felé mutat,
Kínálva halált, végzetet.

Igába hajtott barmait
Nem tiszteli már a világ.
Beállsz a sorba csendesen,
Vagy zúgod lázadók dalát?
Ezt is, azt is választhatod,
Megmentő lehetsz, vagy halott.
Döntésed hozhat szebb jövőt,
S ember maradsz, ha vállalod!

Élt egy ember itt a földön,
kutyájával éldegélt,
ám egy nap a földi útja,
váratlanul végetért.
A kutyája, hű barátja,
követte a halálba is,
együtt szálltak, hát az égbe,
s nézték az út merre visz.
Arannyal kirakott úton,
mentek márvány kert mellett,
mely egy gyöngyből épült,
díszes, nagy kapuhoz vezetett.
A kapuban ült valaki,
kit emberünk megszólított:
- Bocsásson meg hol vagyunk?
- A menyben – szólt a szólított.
S megkérdezte a kutyusos,
- Kaphatnánk egy korty vizet?
- Persze – szólt a kapus erre,
- de kutyád be nem viszed.
- Sajna – szólt a kapu őrző.
- nem úgy van mint nálatok,
Erre a megszentelt helyre,
nem léphetnek állatok.
Emberünk ezért úgy döntött
ivóvízéről lemond,
s intett kedvenc kutyusának,
aki szintén szomjazott.
Poros úton odébb álltak,
- nehezen volt járható,
ahogy mentek, kert nélküli
fakapu volt látható.
A kapura támaszkodva,
egy ember könyvet olvasott.
Illendően köszönt néki
kutyás hősünk: – Jó napot!
Ezután még megkérdezte
- kaphatnánk egy kis vizet?
Persze, ott egy hűs vizű kút,
merítsen, akár tízet!
Ittak hát a kút vizéből,
amennyi csak jól esett,
ezután az emberünk
a kapustól így kérdezett:
Köszönjük a vendéglátást,
megmondaná hol vagyunk?
- A mennyben – szólt a kapu őre
s meghökkent a vándorunk.
- Össze vagyok zavarodva,
szólt a kutyás emberünk,
a másik portás is azt mondta:
kapun át mennybe megyünk.
Ó, az aranyozott útra,
a gyöngy kapura gondolt tán?
Az bíz’ nem a menny barátom,
az igazi pokol ám.
S nem zavarja, hogy a másik,
az Önök nevével kérkedik?
- nem bánt minket, sőt örülünk,
mert mindazokat elveszik,
kik barátjukat hátrahagyják,
elfelejtik, s meglehet,
akiknek az egó fontos
és mellékes a szeretet.

Smaragdzöld mezőn szétterül
aranyszíne a napnak,
pipacsok vörös bársonya
áldoz a pillanatnak.
Szél lebben, fennen gólya száll
tenger hullámú égen.
Nyárfák sudárja út tövén
táncol a kósza szélben.
Lebeg a lég, remegve lép,
hullámát szerte szórja.
Tükrén mereng a nagy világ,
- valóság másolója.
A róna mása visszanéz,
tótágast áll a réten:
Az van itt lent, ami pihent
imént még fent az égen.

Kis rózsaszál, szívem szerelme,
kit nekem szánt, s adott az ég,
te vagy életem legszebb értelme,
leírom neked itt, ma még,
hogy mit jelent nekem ha nézlek,
s bársonyos bőröd érinthetem.
Ajkammal kedvesen becézlek,
hogy mit jelent mindez nekem?
Lehetnék sas, s tán elrepülnék,
- kalandra vágyó, szabad madár.
Szívem súlyától földre hullnék,
tudva, hogy szíved visszavár.
Tudod, erőm belőled árad,
nélküled én csak fél vagyok,
szeretni lelkem sose fárad,
s ha barna szemed rám ragyog,
megbűvöl, mindig elvarázsol,
álomba ringat kedvesen.
Sose ébredjek fel e varázsból,
álmodjunk együtt kedvesem!
Tudom, rózsa nincs tüske nélkül,
ha bántják lelkét, visszaszúr.
De kedves szótól újra szépül,
szépségét adja válaszul.
Maradj ilyen, csak ennyit kérek,
figyeld és óvd a léptemet,
hidd el én szívet nem cserélek,
örökre itt leszek veled.