Aranyosi Ervin: A magány poklán égve

Aranyosi Ervin: A magány poklán égve

Aranyosi Ervin: A magány poklán égve

Halld már,
csendesen sír a gitár,
fájdalmas halk szava szól,
a szívem felzakatol.

Hold száll,
tünékeny reménysugár,
fekete felleg alól,
a múltunk árnyaiból.

Hol vársz?
Hová is sodort a lét,
álmaink szakítva szét,
hallgatom szívem neszét.

Hol jársz?
Lépteid nem hallhatók,
álmaid nem láthatók,
hazug szó téphette szét.

Refrén:
Szép szavakkal a szívedbe
szerelmet csiholtam,
én is lángra gyúltam,
fénylő fáklya voltam.
Álmok mentén, a mindenségben,
minden jót ígértem,
a szívedhez értem,
kissé meg is égtem.

Elmúlt!
Eldobtad szép szívemet,
nem tudtam élni veled,
nincs kérdés, nincs felelet!

Rám hullt!
Mindenütt köd vesz körül,
a lelkem börtönben ül,
nem súgod már nevemet.

Álom!
Elhalkult már a gitár,
érző szív nincs, ami vár,
a magány bilincsbe zár.

Emlék,
álmomból kúszik elő,
két kar, mely átölelő,
de többé nincs, aki vár…

Refrén:
Szép szavakkal a szívedbe
szerelmet csiholtam,
én is lángra gyúltam,
fénylő fáklya voltam.
Álmok mentén, a mindenségben,
minden jót ígértem,
a szívedhez értem,
kissé meg is égtem.
Végül aztán a magány poklát
magamnak ítéltem,
nélküled csak szomjan haltam,
s végül porrá égtem.
Végül.
Porrá égtem.
Végül.
Porrá égtem.

Aranyosi Ervin © 2019-10-15.
A vers megosztása, másolása, csak a vers előtt a szerző nevével és a vers címével, valamint a versszakok megtartásával együtt engedélyezett.

Minden jog fenntartva!