Aranyosi Ervin versei

Versbe szőtt gondolataim

By

Aranyosi Ervin: A te kereszted..


Aranyosi Ervin: A te kereszted…

Hiába cipelted a terhed,
máig nem értett senki meg?
Vajon miért kellett cipelned?
A lelkeket, mi menti meg?

A szeretet ma is hiányzik,
kufároké a templomod.
A lélek gyűlöletben ázik,
az érzés mélyen elnyomott.

Az emberek a sorsban hisznek,
s azokban akik írják azt.
Vállukon kereszteket visznek,
s nem lelnek lelkükben vigaszt.

Hiába minden tanításod,
az ember nem lát ma se fényt.
Kereszted van és semmi másod,
teveled vesztettek reményt.

Mutattad, hogy hogyan kell élni,
de senki nem figyelt reád.
Az ember nem tud mást, csak félni,
s elmormolni pár írt imát.

Amit cipelsz, ma már csak jelkép,
vallási címer lett csupán.
Gonoszt elűző kis ereklyék,
amit csókolgatnak bután.

A lényeget nem értették meg,
a mondandód már súlytalan.
Megannyi ember félreértett,
a félelemnek súlya van!

Lelket nem lehet felszegezni,
a szeretet örök és szabad.
Ennek kéne érvényt szerezni,
hogy tovább éljen szép szavad!

Tedd hát le végre a keresztet,
kérlek, ne cipeld már tovább!
Hited gyökeret nem eresztett,
nem tanít jóra ostobát.

Csak egy kereszt, a te kereszted,
tovább cipelni nincs okod.
Legjobb, ha végleg elereszted,
s a jóknak kezét megfogod!

 Aranyosi Ervin © 2018-07-07.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Karácsonyi história


Aranyosi Ervin: Karácsonyi história

Közel a karácsony, várjuk már a csodát,
lassan feldíszítjük a szép karácsonyfát.
Gyermeki lélekkel szebb jövőre várunk,
szerető karokat ölelésre tárunk.
Hiszen a szeretet ott él a szívekben,
és ki ne akarna élni jobban, szebben?
De ki mutatja meg, hogy kell szebben élni,
az igazi útról ki fog majd mesélni?

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy lélek,
talán kitalálod, hogy kiről mesélek.
Szülőhelye felett élő csillag fénylett,
három tudós ember a jászolhoz lépett…
Hisz ők nem királyok, de mágusok voltak,
fejedelmük előtt mélyen meghajoltak,
ajándékot hoztak és messziről jöttek,
díszesen köszöntsék a még újszülöttet.

Együtt született meg a fiú a fénnyel,
s hitték, szép szavára menekül az éjjel.
Nem csak a fénylő Nap kap majd új erőre,
az emberek erőt merítnek belőle.
És az ifjú herceg felvállalta sorsát,
nem csak a szegénynek lökött oda morzsát,
hanem egész népét tanítani kezdte,
s tán a jó lelkűség lett végül a veszte?

Népszerű volt, nevét ma is gyakran ejtik,
csak, amit tanított könnyen elfelejtik.
Nem járnak nyomában, sok szép tette elvész,
csak félelmet tanít helyette sok lelkész.
Várják az emberek, hogy csodákat tegyen,
úgy mint réges-régen, tengeren és hegyen.
Nem vetik le bűnük, nem tudják követni,
az ember nem akar oly jóságos lenni.

Megbocsájtást várnak, feloldozást tőle,
s látszik, nem értettek semmit meg belőle.
Mártír halálának nem volt sok értelme,
hiszen a jó példa, többet érdemelne.
Ha az ember tudná, hogy csodákra képes,
talán közeledne egymás jó szívéhez.
Szeressen hát lelked, a szavad ne bántson,
a szívszeretetről szóljon a karácsony.

Aranyosi Ervin © 2017-12-14.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Havat szórnék…


Aranyosi Ervin: Havat szórnék…

Havat szórnék a világra
így december közepén!
Havat szórnék a szívekre,
rájuk szállna a remény.

Akire csak a hó hullna,
érezné, milyen hideg,
de amikor elolvadna,
ébresztené a szívet.

A szeretet melegétől
lángra gyúlna minden szív,
s érezné, hogy szép az élet,
és most épp szeretni hív.

Ráébredni, hogy a világ
csak látszatra oly rideg,
de elolvad minden bánat,
ha egy szép szív lepi meg.

Gyertek majd ki a szabadba,
rátok is essen a hó!
Kapjátok meg üzenetem:
– Emberek, szeretni jó!

Aranyosi Ervin © 2017-12-12.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Rólad szól a világ


Aranyosi Ervin: Rólad szól a világ

Mikor megszülettél, kaptál egy világot,
amit előtted már annyi ember látott.
Mind másképpen látta, máshogy értékelte,
aszerint, hogy lelkét használni hogy merte.

Sajnos kézikönyvet hozzá még nem adtak,
felfedezni neked kell mindent, magadnak.
Hogyan is működik, nem is nagyon érted,
te vagy a világért, vagy épp az van érted?

Az emberek között sincsen két egyforma,
– mintha túlcsordulna a kiöntőforma –
de a sokszínűség tényleg gyönyörködtet,
az egyforma untat, te is félre lökted!

Mert jobban szereted a változatosságot,
ez teszi színessé az egész világot.
Ám a külső képek belsődet tükrözik,
mert hogy a teremtőnk ekképpen trükközik.

Ami kicsiben megy, ugyanaz megy nagyban,
változik a világ minden pillanatban.
Az idő felgyorsul, a világ kitágul,
s a még láthatatlan szemed elé tárul.

Napról-napra csodák vesznek körbe-körbe,
és ha belenézel a görbetükörbe,
önmagad is mindig megváltozni látod,
és csak csodálkozol, s a szájadat tátod.

Rájössz, szinte semmit nem tudsz a világról,
és mások sem tudnak mindent igazából.
Bizony, a tudós is elképzel, találgat,
s tényként adja elő a jól kitaláltat.

Volt, amikor vonzott még az ismeretlen,
s másokkal ágáltál még az Isten ellen.
Kerested helyedet, úgy akartál hinni,
s elhitted így lehet később többre vinni!

De miért születtél le a Földre? Élni?
Ámde legelőször megtanultál félni!
Szabályok serege nem enged kitérni,
nem leled a választ, hogyan kéne élni?

Mikor gyermek voltál, megnyitottad lelked,
csodás világodat szépen megfigyelted.
Hidd el, hogy legtöbbet épp abból tanultál,
mikor a világhoz önként hasonultál.

Aztán körülötted furcsa ketrec épült,
a hitrendszereddel szépen kiegészült.
Elhitették veled, hogy minden érted lett,
minden téged szolgál, így alakít rendet.

Gúzsba kötötték hát szellemed és lelked,
és meggyőztek róla: – Utadat meglelted,
hogy ezen haladva jutsz a boldogsághoz,
és a pénz az Isten, s mindent meghatároz.

Ma már félsz haláltól és nincstelenségtől.
Gyermeki lelkedet nem hoztad el régről.
Az a tudás kínoz, amit megtanultál,
s hiszed, az hiányzik, amit sose tudtál.

Ám jó atyád ott él, lelked mélyén, benned,
és ha figyelnél rá, tudnád mit kell tenned.
Nem hallgatnál többé a világ zajára,
és nem érdekelne: minek, mi az ára?

Nem adnád el lelked, nem lennél rabszolga!
Lennél világodért és az érted volna.
Lennének céljaid, álmaidban élnél,
teremtőd ölébe végre visszatérnél.

Te inkább erőlködsz, s hordod a keresztet,
amit Jézus egykor végleg eleresztett.
Pénzhez imádkozol és várod halálod,
az igazi utat sehol sem találod!

Mikor megszülettél, egy világot kaptál,
olyan nyüzsgőssé vált mára, mint egy kaptár.
Eladtad lelkedet kétes biztonságért,
olyannak, ki egykor félelmeket rádmért.

Jó lenne ébredni, s megszületni újra,
hátha lelked végre, végre megtanulja:
– Rólad szól a világ, te érted van minden,
nem kell marakodni, holmi földi kincsen!

Csak a boldogságot, örömöt keresni,
szívedet kitárni, őszintén szeretni.
Minden embertársad saját tükörképed,
amit te adsz nekik, azt adják majd néked.

Rólad szól a világ és nem holmi kincsről,
nem is gazdagságról, s nem hiányról, nincsről.
Lelked az iránytű, s ha figyelsz reája,
szíved a jó utat végre megtalálja!

Aranyosi Ervin © 2017-12-06.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: A szeretet szele


Aranyosi Ervin: A szeretet szele

Messzi égben, felhők felett,
született egy szellő gyerek.
Nem volt bátor, inkább félős,
nem volt büszke rá a szél ős!
Egyhelyben ült, folyton lapult,
futni, tombolni nem tanult,
nem is nagyon vágyott másra:
– a világát szépnek lássa!

Ezt az apja nem tűrhette,
jégesőben megfürdette,
hátha így szilajjá válik,
s vágtat, tombol mindhalálig.
A szelecske némán tűrte,
hogy az apja jégbe gyűrte,
végül a Nap szárította,
szellőszemét felnyitotta.

– Játszom inkább fényes szelet,
én viszem a szeretetet,
minden szívet megetetek,
ettől majd boldog lehetek!
Gondolta a kicsi szellő:
– postás lesz, amikor felnő
és a szívnek üzenetét,
más szívekbe repíti szét.

Úgy is tett, s a Földre szállott.
– Jobbá teszem a világot,
szeretetet szórva széjjel –
s tette dolgát nappal, s éjjel.
Emberekkel találkozott,
s szívükbe örömöt lopott,
tiszta fényt és melegséget.
Érezzék, hogy szép az élet!

Csak hát nagyon nagy a világ!
Felkeresni minden fiát
– minden embert – lassú dolog,
még ha bennünk vágy is lobog.
Ráadásul bezárkóznak,
és a sok-sok házlakónak,
akik nem is látnak szelet,
hogy vigyen hát szeretetet?

Pedig a szeretet-szele,
átgondolva fogott bele,
hogy szép kincsét szertehordja,
hogy a bánatot feloldja.
Úgy döntött, toboroz társat,
aki talán melléállhat.
Olyat, aki házban lakott.
Megkereste a huzatot!

Ám a huzat nem vállalja,
inkább csak a port kavarja.
Inkább elolt, mint gyújt lángot,
inkább bosszantott és bántott.
Szeretet nem érdekelte,
csak fütyült az istenverte,
nem volt kedve jóvá lenni,
sok bosszantást jóvá tenni.

Sajnos a szeretet szele,
semmire sem ment így vele.
Szóba állt a többi széllel,
szembeszállva száz veszéllyel,
de mind csak rombolni vágyott,
felborzolni a világot,
törni, zúzni, széjjel tépni,
megtépázni, csapást mérni.

Bosszantotta a kis szelet:
– Így nem jut el a szeretet
megkínzott fájó szívekbe,
ha nem jut az emberekbe.
– Mi lesz velük akkor, Ó jaj!
– feltört belőle egy sóhaj,
és míg ezen sóhajtozott,
sok kis sóhajt létrehozott.

Azután csak nézte őket,
a sóhajtott kis szellőket:
– Egész takaros kis csapat,
meg lesz oldva a feladat!
Ők majd szeretet visznek,
s azok, akik így majd hisznek
szeretetben, sóhajtoznak,
sok kis sóhajt létrehoznak.

Szeretetet hord a hála,
s jár majd néhány sóhaj nála,
s viszik tovább üzenetét:
– a szeretet mennyire szép!
Ahány emberhez elérnek,
száz forgószéllel felérnek,
szeretettel szívhez jutnak,
s új szívekhez tovább futnak.

Tán a Földön körbeérnek,
– hála a szeretet-szélnek,
és a sóhajok hadának –
akik hittek szép szavának!
A szeretet terjed, terjed,
apró lángok gyúlnak benned.
Ne felejtsd el tovább adni,
s hidd el, vissza fogod kapni!

Aranyosi Ervin © 2017-10-28.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Ne igazit keress!


Aranyosi Ervin: Ne igazit keress!

Vannak emberek, kik túl soká keresnek…
Egész életükben az igazira lesnek.
Elhiszik, hogy olyan létezik e létben,
s amíg nem találják, szívük addig tétlen.
Az igazi, nem egy ember általában,
minden ember hordoz egy részt önmagában,
mely tán tökéletes, szép emberi érték,
de a teremtéskor kincseit szétmérték.

Mindenkiben találsz belőle egy cseppet,
amit egy másik szív őszintén szerethet.
Persze, mindőnk visel némi gyarlóságot,
ami megszürkíthet egy plátói álmot.
Miért is kell nekünk a Föld összes kincse,
hogy a szívünk mindezt sajátnak tekintse?
Miért nem érjük be apró kis csodával,
szívben tükröződő, fénylő csillogással?

Vannak emberek, kik folyton csak csalódnak,
nagyravágyásukban folyton becsapódnak.
Nem lelik másokban az igazt, a szépet,
egyetlen lélekben keresnek egészet.
Tudd, az az igazi, akit tudsz szeretni,
kivel lelked képes boldogan nevetni,
aki vonz magához, mert van cseppnyi bája,
mely mellett eltörpül számtalan hibája!

És a sok hibáját, mind el kell fogadnod!
A szép kapcsolatban önmagadat adnod!
Eszedbe ne jusson változtatni rajta,
mert a szerepjáték oly hálátlan fajta!
S tudd, hogy a párodon sem tudsz változtatni,
hite határolja, úgy sem tudsz rá hatni,
csak időlegesen képes változásra,
nem tud fátylat dobni megrögzött szokásra.

Nincsen tehát nagy Ő, csupán kicsik vannak,
a legfontosabbat keresd meg magadnak,
amire nagyon vágysz, s lelkednek hiányzik,
ami talán párod lelkében tanyázik.
Ne igazit keress, inkább boldogságot,
mert ha mindent akarsz, meg sosem találod!
Olyan lelket keress, ki magával ragad,
kivel boldogabbnak érezheted magad!

Aranyosi Ervin © 2017-10-09.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Az állatok világnapján


Aranyosi Ervin: Az állatok világnapján

Olyan ez, mint a karácsony:
Az állatok világnapja!
Ma ünneplünk, és a világ
holnap majd kihűlni hagyja…

Mi lenne, ha nem csak egy nap,
hanem mindig ünnepelnénk,
az évnek az összes napján
egyformán örömre lelnénk?

Szeretetet adnánk szívből,
hadd higgye el minden állat,
hogy ez a Föld, amin élünk,
szerethető hellyé válhat.

A növény is hadd érezze,
jó gazdája már az ember.
Töltsük meg a világunkat
gondoskodó szeretettel!

Legyen minden nap karácsony,
állatok, növények napja!
Érezze a Föld lakója,
hogy a csodák földjét lakja!

Nem is kéne többet tennünk,
csupán emberekké válnunk,
az élőről gondoskodva,
szebbíteni a világunk!

Aranyosi Ervin © 2017-10-04.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Még pislákol a fény…


Aranyosi Ervin: Még pislákol a fény…

Az embereknek nagyobbik része kába,
s belemerül a napi politikába,
az orránál, bizony nem lát tovább.
Megélni létet, talán ostobák?
Sok meg hiszi, hogy apró gép tanít,
bámulva járja hétköznapjait,
kezében fénylő, apró készülék,
amit nem láttak még a vén szülék.

Hej, te jámbor, szemed, s kezed vezet,
kábítószer ez,  s nyújt élvezetet.
Agyadat kimossa, lelked kiürül,
szakadék tátong magadban, legbelül.
Nincs gondolatod, önálló szavad,
és nem leled lelkedben önmagad.
Kísértet vagy, egy jól megvezetett,
kiből hiányzik a fény, a szeretet!

Barátom, mondd, mi lesz majd így velünk?
Csillogó fényre, de halva születünk?
Rabszolgaként játsszuk el a vakot?
Nincs közöttünk, ki tudja: – Több vagyok!
Vagy az a pár, ki ma még élni mer,
s a homlokán fénylő jelet visel,
kit fény vezet, s nem önző hatalom,
azt is felőrli a magtörő malom?

Vajon világunk valóban létezik?
Egy kincsben dúskál, a többi éhezik?
A hazugságnak bús ingoványa ez,
mely mélybe húzva örömet szerez?
De ez az érzés valódi öröm,
ha nem léphetsz át körülvevő körön?
Bezárnak mind, a börtönrácsaid,
nem kell más hozzá, csak pokol, meg a hit.

Keresed Istent, de sehol nem leled,
mert nem hiszed: – Itt él mindig, veled!
Te nem teremtesz, csupán csodára vársz,
dolgozol, álmodsz, s a széllel szembeszállsz.
Az álmaid ők vetítik eléd,
s mint sajátot, úgy táplálják beléd.
Te bámulsz csak és nem látod mi van,
ez jár neked, ezt hiszed, naivan!

Azért lennék, hogy én ébresszelek?
Vagy fújhatnának itt tán szebb szelek?
Ha érdekelne emberi titok…
De szembetámadsz: – inkább lapítok!
Hiába nyitom a szemed nagyra fel,
ha szívedet, s lelked nem érem el,
üresen kong, s belőle ki veszett,
a szeretet, mely innen kivezet.

Kísértet vagy, ki még halálra vár?
Ki csendben ül, s így útra sem talál?
Csak elfecsérli élte napjait,
ki virtuális pokolban lakik?
Az életünk csak halódás csupán,
húzzuk igánk és tengődünk bután?
Úgy felnyitnám a csukott szemeket,
s megmutatnám: – Még él a szeretet!

Még pislákol, van szív amelyben él,
de óvni kell, ha egyszer elvetél,
a hiányában mind elsorvadunk,
szeretnünk kell, míg emberek vagyunk!
Mi célból kaptad földi szereped,
ha kihűl szíved, s nincs már szeretet!
Talán nincs késő, talán még van remény,
még pislákol néhány szívben a fény!

Aranyosi Ervin © 2017-09-27.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Rohanó időben


Aranyosi Ervin: Rohanó időben

Miközben merengett nyár végén az ember,
csendben idekúszott őszt szülő szeptember.
Miközben a gyermek még a nyártól kába,
mától iskolába kell, hogy vigye lába.

Miközben észlelni, álmodni megállunk,
érezzük az idő sokkal gyorsabb nálunk.
Tovafut a percünk, elsiet az óránk,
miközben az idő feladatot ró ránk.

Hogyan lennénk képes az időt legyőzni,
a kétest, váratlant, rendre megelőzni?
Rohanó világban teremteni csendben,
helyünk megtalálni az isteni rendben?

Rohanó világban igyekezni kezdünk,
az idő hulláma átsiklik felettünk.
A nagy kapkodásban nem is vesszük észre,
hogy nem marad időnk a jóra, a szépre.

Szét tárjuk kezünket, nem tehetünk róla,
kifolyt tenyerünkből minden kedves óra.
Míg a jólétünkért észt vesztve rohantunk,
vágyott életünkről szépen lemaradtunk.

– Emberek, emberek, álljunk meg egy szóra,
mi lenne, ha értünk ketyegne az óra?
Nem az élet végét, az elmúlást várnánk,
inkább boldogulni gyakrabban megállnánk?

Ha lecsendesednénk, élveznénk a percet,
időnket megélnénk úgy, ahogy egy gyermek.
Szakítanánk időt, egy kicsit, magunkra,
nem lopna el mindent a rabszolgamunka.

Rohanó világban lassítani kéne,
talán az életbe több szép beleférne.
Meg kellene állni és magunkba nézni,
gyermeki vágyaink újra felidézni.

Reá csodálkozni köznapi csodára,
megtanulni élni végre-valahára.
Hagyni, hogy az idő nélkülünk szaladjon,
életünkben újra több szépség maradjon!

Aranyosi Ervin © 2017-09-01.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Félig-meddig mese

Aranyosi Ervin: Félig-meddig mese

Egyszer volt, hol nem volt,
talán egy mesében,
mesebeli tájon,
erdő közepében.
Született egy manó,
apró, pici lélek.
Örömmel kiáltott:
– Nézd csak világ, élek!

Nagyon korán rájött,
parázs él szívében.
Csodát akart tenni
egész életében.
Tudta, kell, hogy legyen
célja, küldetése,
csak még azt nem tudta,
ez a cél mesés-e?

Felhúzott egy csizmát,
hétmérföldest, nagyot,
s erdőt, tölgyfát, odút
maga mögött hagyott.
Elment a városba,
ahol sok ember élt,
ahol a sok ember
boldog jövőt remélt.

Mikor leszállt az est,
a házakat járta,
ablakon belesve
bizony csak azt látta:
– Mindenki szomorú,
ha eljött az este.
Bizony, minden ember,
jó kedvét kereste.

A felnőtt egész nap
munkáját végezte,
s örült, hogy vége lett,
ha eljött az este.
Nem lelte örömét,
mind pénzért dolgozott,
a manó nem talált
közöttük boldogot.

Kisgyerek és kamasz
járt az iskolába,
s nem talált vígságot
egész kis korában.
Idegen tudástól
zsongott folyton fejük,
és a manó látta:
– Máshol lenne helyük.

S lám, az óvodások
szintén kedvetlenek,
óvó nénit kaptak
anyukájuk helyett.
Aztán látott bizony,
babás anyukákat,
kiket sok dologért
emésztett a bánat.

Így a rossz kedvük is
babáikra ragadt,
velük sem lehetett
fogni víg madarat.
Itt a sok nyugdíjas
mind attól rettegett,
a munkájuk nélkül
lesznek mind betegek.

Mennyi szomorúság
uralta a várost,
mert sosem alkottak
vidámkodó párost.
Minden egyes ember
a sorsát okolta,
vagy a panaszával
a többit sokkolta.

És a manó izgult:
mit lehetne tenni,
nem tudnak a népek
nevetni, szeretni.
Mert az embereken
gonosz pénz lett úrrá,
s a manó úgy döntött:
– Eltüntetem, hurrá!

Úgy is tett és másnap,
az összes pénz eltűnt,
ám a jó manónak
hamarosan feltűnt,
hogy bizony az ember
nem lett boldog tőle,
a pénztelenségtől
nem kapott erőre.

Sőt inkább gyászolta
a rút pénz hiányát,
s továbbra is hitte,
az oldja meg álmát.
A manó ezt látva,
attól kezdett félni:
– Az ember nem is tud
pénze nélkül élni?

Talán nem is látják
a csodás világot,
le kellene venni
róluk ezt az átkot.
Mi jelent megoldást,
mely a jóhoz vezet,
hát egy örömlátó,
kis műszert tervezett.

Lám, a munkájának
lett is eredménye,
felbolydult a város
sok szomorú lénye.
Hagyva csapot-papot,
költözködni kezdtek,
régi falujukba
visszakéredzkedtek.

Újra együtt laktak
a teljes családok.
A szeretet virult,
s bizony volt is rá ok!
Szeretettel tette
mindenki a dolgát,
a régi írások
tudását magolták.

Amire szükség volt,
előteremtették,
megdolgoztak érte,
nem csak úgy megvették.
Amiből meg több volt,
hát csereberéltek,
egymást megsegítve
boldogabban éltek.

Gyermekek a szülők
példáján okultak
és a nagyszülőktől
csupa jót tanultak.
Esténként a téren
jó nagy tüzet raktak,
körülvéve, együtt
daloltak, vigadtak.

Nem volt gondjuk többé
hívságokra, pénzre,
és a manó bizony
már azt vette észre,
hogy mosoly uralta
az emberek arcát,
élvezte a létet,
nem folytatta harcát.

A manó boldog volt,
sikerült a terve,
mert a lét, értelmét
újra visszanyerte.
A szeretet végül
elnyerte jutalmát,
legyőzte a szívük
a pénz zord hatalmát!

Aranyosi Ervin © 2017-08-25.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva