Aranyosi Ervin: Ha tudnád, hogy nincsen…

Aranyosi Ervin: Ha tudnád, hogy nincsen…

Azt mondod: – Nincs többé! – Jaj, mennyire tévedsz!
Azért mert nem látod, arcához nem érhetsz?
Fizikai teste eltűnt a világból,
de nem szűnt meg lelke, más síkon él, s máshol.
Örökké létezik, gyakran álmodsz róla,
a világmindenség egyik vándorlója.
Pont oda tért vissza, ahonnan te jöttél,
mikor egy életre szerződést kötöttél.

Mikor leszületünk, mindent elfelejtünk:
– Honnan, miért jöttünk, mit akar a lelkünk,
mit kell megtanulnunk, s átadnunk egymásnak?
Mikor leszületünk, lelkünkre már várnak!
Leszületünk, aztán megtanulunk félni,
s olyanok akarnak tanítani élni,
kik maguk sem tudják, miről szól az élet,
s egész életükben a haláltól félnek!

Pedig nincsen halál, mert örök a lelkünk,
csak anyagba lépünk, és szóval teremtünk.
Csak a tapasztalás a létnek a célja,
építőeleme, mint házaknak a tégla.
Építeni jöttünk tapasztalat-házat,
nehéz a tananyag és a lelkünk lázad.
Gyermekként nem tudást, csak hitrendszert kapunk,
s szívünk kontrollálja az aggályos agyunk.

Annyi jó van bennünk, amit el kell nyomnunk,
s akadnak olyanok, mit nem vesz be a gyomrunk.
Lelkünkben bántanak, konfliktusok érnek,
így lesznek bántásból ronda betegségek.
Szennyezzük a Földet, mérgezzük magunkat,
majd rettegve várjuk szörnyű halálunkat,
s közben elfogadjuk, amit bebeszélnek:
– Így kell ennek lenni, erről szól az élet!

De hát ez nem igaz, nem ez a valóság!
Mert, ha egyszer látnánk, győzhetne a jóság,
ha a szeretetünk végre dominálna,
ez a világ bizony, mennyországgá válna!
Talán nem is kéne akkor jönni-menni,
elég lenne lenni, s mindenkit szeretni!
Végre minden lélek megnyugvást találna,
és senki se hinne többé a halálban!

Aranyosi Ervin © 2017-11-02.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva