Erdei úton rőt avar szőnyeg,
lábaink alatt, így lépkedünk.
Sustorgó levél jelzi utunkat,
s némelyik együtt fut még velünk!
Távol a völgyben, hófehér ködben,
szellemi lepelbe bújik a táj.
Fuldokló fa karja nyúl fel az égre.
Menni szeretne, s maradni muszáj.

Amerre járunk, a sáros úton,
keresztben átfut egy cseppnyi ér.
Mellénk szegődik, gyöngy csacsogással,
hallgatjuk hangját, ahogy kísér.
Zene fülünknek halk csobogása,
duruzsol mélyen ahogy halad.
Tovább csal minket, hogy megmutassa,
kecses kis társa honnan fakad.

Aztán, hol útjuk már eggyé válik,
ölelik egymást szerelmesen.
Rohannak együtt, magunkra hagynak,
s nem kísér holt vizek szelleme sem.
Zöld fenyők kúsznak szinte az égig,
megkopott kérgük a múltról beszél.
Szavukba vágva, átrohan rajtuk,
ágakat tépve a bősz szembe szél.

Ébren álmodva hatnak a képek,
színek és fények, a dombok alatt,
Cinkecsapat jön, s száll ágról-ágra,
nyugton az ágakon egy se marad.
Rőt-barna mókus fut át az úton,
fa mögé bújva incselkedik.
Majd ágról-ágra ugrálva tűnik,
s hiába keresik már szemeink.

Számtalan élmény, cseppnyi csokorban
pezsdül a lélek, a szív mosolyog.
Erdő a paplanját magára húzza,
alant a völgy fölött köd gomolyog.
Látjuk, hogy Földanya álmodni készül,
hó felhők szállnak a hegyek felett.
Fáradt Nap nyugszik az esti homályba,
s őrzi a megfakult emlékeket…

A tűz ős fénye,
a víz örvénye.
az út ösvénye
vezet, vezet.

Az ősök lába,
kísér a mába,
lépj nyomdokába
vezet, vezet.

Erdő, mező, napsütötte rét,
kérlek Földanya vezess az életbe!
Teremtőnk od’adja nekünk mindenét,
Kérlek fogadd el s ennyivel érjed be.

A nappal fénye,
az éj sötétje,
ősök erénye
vezet, vezet.

Álmokat látó,
meg-megbocsájtó,
Földet megáldó
szellem vezet.

Erdő, mező, napsütötte rét,
kérlek Földanya vezess az életbe.
Teremtőnk od’adja nekünk mindenét,
Kérlek fogadd el s ennyivel érjed be.

Csilingelő, csobogó cseppek,
összefutnak, elerednek
aztán a lejtőn nekivágnak,
s nekifutnak a nagyvilágnak.

Surranó, csengő dal kíséri,
lehagyja aztán utoléri.
Vize alatt a patakágyon,
kövek alszanak egy rakáson.

Kanyarog jobbra, kanyarog balra,
fehér kupolát alkot a habja.
Utat is váj a kemény kőbe,
nyomokat hagyva mindörökre.

Hahó, a hó esett megint,
fehérre sápadt hegygerinc,
Budáról erre integet.
Hát ezért vártuk a telet.
És azért vártuk a havat,
mert lelkünk még gyerek maradt,
havon-jégen csúszkálni jó,
repül feléd a hógolyó.
Szerencséd van, mert nem talál.
Fehér alak nyomodban áll.
Fehér fején piros fazék,
mit hóval cukroz meg az ég.
Gombszemén vidámság ragyog,
nem szánon jött, s nem is gyalog,
Felhők szárnyán jött eddig el,
millió pihe lepte el,
S lám sárgarépát is kapott,
s boldog kis szíve megfagyott.
De ne hidd, hogy rossz neki,
örömét ebben leli.

Levéltelen, magányos ágak,
csontváza alvó, néma fának,
ha hull a hó, csak hófogók,
ha fúj a szél sivalkodók.
Tavaszra váró hosszú percek,
ilyenkor lassan, lomhán telnek,
teendő itt csak egy marad,
etetni pár kis madarat.
Etető lóg az egyik ágról,
apró kis emlék még a nyárból,
amikor volt még élelem,
és nem volt fagy, se félelem.
Terülj kis asztal fenn az ágon,
repülj csak erre kis barátom,
tömd meg begyed, van itt mit enni,
tudom nehéz most madárnak lenni.
Tavaszig tán kihúzod így,
s ha rügy fakad, s a nap vakít,
dalold majd el a nagy világnak,
itt télen is ebéddel vártak.

Bemászott és mind megette,
s hogy a hasát teletette,
hasa dagadt, s belül maradt,
mert az odú nem engedte.

Sóhajtozott, sírt a jámbor
de csak nem fér ki a fából.
Arra járt egy másik róka,
öreg, bölcs, a legjavából.

A sírását meghallgatta,
majd azt a tanácsot adta:
- várj nyugodtan míg a hasad
olyan kerek, mint a labda.

Mert mikor majd visszanyered
eredeti méretedet,
szabadságod visszakapod,
s élheted az életedet.

A mesénk azt bizonyítja,
szorult helynek is van nyitja:
- csak türelem! A megoldást
majd az idő leszállítja!

Csalogány egy szép fa tetejében,
ahogy szokta, dalolgatott szépen.
Arra járt a sólyom, s észre vette,
lecsapott rá, s zsákmányává tette.
A pusztulásra ítélt kis madárka,
próbált hatni fogva tartójára,
- úgy sem lakik jól vele a másik,
jobban jár, ha nagyobbra vadászik.
Ám a sólyom félbeszakította,
s a haldoklót eképp okította.
Bolond lennék, ha eleresztenélek,
Te már megvagy, – mai napi étek, -
mért kergetném azt, mit nem is látok,
álomképre biztos nem vadászok.

Apró tanulsága is van a szavának:
Emberek, akik túl nagyra vágynak,
s nem becsülik azt, mit már elérnek,
állandóan üres kézzel élnek…

A sas és a róka
barátságot kötött.
Egyszerű gondolat
volt a szándék mögött.
Azt is kigondolták,
közel fognak lakni,
egymás közelsége,
barátin fog hatni.
A sas felköltözött
egy jó magas fára,
rókánknak alatta,
bozótban lett vára.
A sas fenn a fészken
fiókákat költött,
s odalenn a róka is
szült néhány kölyköt.
Történt pedig egyszer,
- a rókánk vadászott -
élelemnek híján
a sasunk leszállott,
zsákmányai lettek
a játszó ap-rókák,
miket felzabáltak
az éhes fiókák.
Visszatért a róka,
látja a gaztettet,
mit régi barátja,
a réti sas tett meg.
Kesergett a róka,
kölykeit sajnálta,
tehetetlenségben
fogant szörnyű átka.
Mert repülni nem tud,
hogy fent bosszút álljon,
mert ő földi állat,
szárnya sincs, hogy szálljon.
Annak aki gyenge
átok az egyetlen
vigaszt nyújtó fegyver
az erősebb ellen.
Ahogy telt az idő,
bűnhődött a vétkes,
ki barátságot szeg,
annak esedékes.
Nem messze a mezőn,
áldoztak egy kecskét,
istennek ajánlva
lángra gyújtott testét.
Az otthagyott prédát
a sas kifigyelte,
magával ragadta,
fészkébe cipelte.
Ám a zsákmánya még
egy-két helyen égett,
lángra lobbantotta,
a kibélelt fészket.
A perzselt fiókák
mind a földre estek,
az ott járó róka
vacsorái lettek.
Be is falta rögtön,
mind a szegény pára,
a sírva vijjogó
sas szeme láttára.
Mese tanulsága:
barátod ne sértsd meg,
akkor se, ha nem tud
bántani a sértett.
A bosszút megúszod,
Hasznodra nem válhat,
mert, majd igazságot
az isten szolgáltat.

Varázslatos téli este

az ablakomnál álltam én,

a csodás hóesést lesve,

min áthatolt a lámpafény.

Orrom az üveghez nyomtam,

néztem, ahogy hullt a hó.

S mint apró gyermek újra vártam,

hátha eljön télapó.

A hópelyhek kavarogtak,

vidám táncuk körözött.

Több millió apró csillag,

hópihének öltözött.

Mintha egy kéz, egy kancsóból

csillagfolyót töltene,

színes, fényes kavalkádban,

s új alakot öltene.

Szemem előtt e varázslat

megtörtént pár perc alatt.

Arcomra ült a csodálat,

s féltem csodám elszalad.

Apró csillagok ködéből

fehér alak, lám kivált.

A sarki lámpa, fényköréből

hajába font glóriát.

Hótündér állt udvaromban,

fényes, csodás tünemény,

s néztem bűvös zavaromban,

ilyet sose láttam én.

Ruhaujja pálcát rejtett,

varázspálcát, – már tudom.

Néhány bűv’ varázskört ejtett,

s fényben úszott udvarom.

Csillámpor körzött a szélben,

színes szikrát szórva szét,

varázspálca bűvkörében

Hóférfi életre kélt.

Fehér testű, ember forma,

halvány, márvány, szép szobor,

- nemes arcél, keskeny orral,

tüzes szeme még komor.

Ám a Tündér még nem végzett,

a varázslat egyre folyt:

a hóból egy hölgy kilépett,

kit a férfi átkarolt.

Kézen fogta és az arcán

elomlott a szeretet,

mosolyogva nézte hölgyét,

akit táncba vezetett.

Hótündér tovább varázsolt,

még egy alak összeállt,

Hógyerek, hatéves forma,

kit már várt a hócsalád.

Két szülő magához vonta,

ölelte a gyereket,

S hócsalád hideg szívébe,

költözött a szeretet.

A Hótündér megint intett,

s jött az újabb fordulat.

Leesett állal csodálták

frissen épült házukat.

Én még ablakomnál álltam,

néztem ezt a nagy csodát,

a Hótündér rám mosolygott

és ahogy jött, ment tovább.

A hócsalád örömében

táncot járt az udvaron,

öröm ébredt a szívemben,

hogy ezt a szépet láthatom.

A táncuk után útra keltek

figyelmem nyomukban járt,

a szomszéd ablakán belestek,

hogy él egy hús-vér család.

Látták, hogy az asszony főzött

a konyhában Ő az úr,

férfi egy könyvvel időzött,

olvasott hangtalanul.

Szoba mélyén, szőnyeg szélén

játszottak a gyerekek,

kocka gurult, bábu lépett,

és aki nyert nevetett.

Vidáman telt így az este,

vacsora jött, majd mese.

Az idilli boldog órát

nem zavarta semmi se.

Elfáradó nagy családra

álom manó rátalált,

s átlépték a varázst várva,

álomország kapuját.

S kint a hóban derűs szível

a hócsalád is hazatér,

követik a látott példát,

ki nem hagynák semmiért.

Hókonyhában, hósütőben

készül már a vacsora.

A Hóférfi hókönyvének,

hóbetű minden sora.

Hó kisgyermek, lent a padlón

hó kisautót tologat,

bár egyedül játszik ott lent,

mégis nevet nagyokat.

Végül Ők is vacsoráznak,

s érkezik álom manó,

ágybabújnak, s alvó testük

fedi a hótakaró.

Kialudt a lámpa fénye,

hókuckóban béke van.

Néztem még egy kis ideig,

aztán eluntam magam.

Ablak mögül búcsút intek,

szép álmot, jó éjszakát!

Meghallgatom búcsúzóul

álom manó szép szavát.

Hosszúra nyúlt éjszakának

gyenge nap a végzete.

Fénye a szememhez kúszik:

- Reggel van már, érzed-e?

Eszembe jut, amit láttam,

folytassuk hát a csodát!

Úgy döntöttem, jól megnézem

milyen is a hócsalád.

Felöltöztem alaposan,

a téli reggel jég hideg,

s elindultam hócsaládot

közelebbről nézni meg.

Ahogy az udvarra értem,

szomorú kép fogadott.

Csak egy óriás hókupac volt,

hol a hócsalád lakott.

Felébredtek, útra keltek?

Miért hagytak itt nem tudom.

Nem látszott csak 3 pár nyom,

ahogy mentek az úton.

Ha egy reggel udvarodon,

hóból egy hegy volna ott,

tudni fogod a hócsalád

aznap éjjel ott lakott…

Erdő mélyén, vén tölgyfában,
földközeli, szép odvában,
kis manócska éldegélt.

Hablaty nevet adták néki,
mert annyit tudott beszélni,
állandóan csak beszélt.

Vagyis be nem állt a szája.
Más mit gondol? Fütyült rája!
Csak fújta, min esze járt.

Egy nap összefut Szeliddel,
a kedves, jószívű őzzel,
aki véle szóba állt.

Jaj, szelíd, de jó hogy látlak,
s nem kell elfutnom utánad,
hogy elmondhassam neked.

Álmomban egy pillanatban,
Beleestél a patakba,
s veszélyben volt életed.

De én éppen arra mentem,
kihúztalak onnan menten,
s megmentettelek, tudod?

Milyen jó, hogy én ott voltam…
Azt mindenki tudja rólam,
milyen nagyszerű vagyok.

És miközben mindezt mondta,
tovább indult a vadonba,
s a másikra nem figyelt.

Az Őz így szólt: – Jó hogy látlak..
De a manólábak messze jártak.
így Szelídnek nem felelt.

Hablaty útját tovább járva,
Rálelt a dolgos harkályra
és megszólította Őt

Képzeld el sapkás barátom,
- füleddel most csüngj a számon -
mi történt tegnapelőtt.

Délelőtt az erdőt jártam,
s térdig érő posvány sárban,
széles ösvény közepén,

mászott egy óriás giliszta,
ki magát kövérre hízta.
- Akkor rád gondoltam én.

Milyen jó falat is lenne,
harkály pajtás de jót enne,
jól is lakna tán vele.

De mivel te nem voltál ott,
s én nem eszem csúszómászót,
megmenekült élete.

Csak gondoltam, jó ha tudod,
most keresel, ott meg jutott,
volna néhány jó falat.

Jó helyen kell jókor lenni,
ha finomat akarsz enni,
más különben nem marad.

Harkály a fejét csóválta,
de őt most a dolga várta,
hogy élelme meglegyen.

Hablaty bizony önző módon,
viselkedett mással, folyton.
Átgázolt a lelkeken.

Az erdő többi kis lakója
megunta a kelekótya
manó önző tetteit.

Úgy döntöttek hogy a rosszat,
aki mindenkit felbosszant,
hozzá méltón büntetik.

Megbeszélték, hogyha látják,
szó nélkül faképnél hagyják
elkerülik messzire.

Úgy is jól el van magával,
barátkozzon a magánnyal,
s fájjon most az ő szíve.

Hablaty másnap mit sem sejtve,
Önmagával jól eltelve,
Járta kedvenc erdejét.

Látta Szurit szembejönni,
készült is már ráköszönni,
de a süni hopp, letért.

Útját másfelé folytatta,
a manót faképnél hagyta,
eltűnt, a föld nyelte el.

Hogy ez mily’ gyorsan elmászott,
az is lehet, hogy nem látott?
- magában ezt tette fel.

Így járt később cinikével,
a gyors lábú kisegérrel,
mikor észre vette őt,

messze surrant mint egy árnyék,
szinte, mintha köddé válnék,
s nem volt ott, hol azelőtt.

Elkerülte minden állat,
szíve ezért nagyon fájhat.
ki meglátta menekült.

Nem esett jól a lelkének,
hogy mások vele nem beszélnek.
s egy fa tövébe leült.

Brü-hü-hü – sírt kicsi lelke,
mert a magányt nem viselte
s fájt a szíve jaj nagyon.

Miért kerüli minden állat?
- A válasz csak egyre várat, -
mi lehet az ok vajon?

Arra repült egy kis cinke,
kit úgy hívtak, hogy picinke,
s megsajnálta a manót.

- Ne sírj, nincsen minden veszve,
tudok írt fájó sebedre!
- vigasztalta Hablatyot.

- Tudom neked mit kell tenni,
s ismét tudjanak szeretni
barátként az állatok.

Rossz természettel megáldva,
Nem figyelsz a más szavára,
ennyi lehet rá az ok.

Lelki szemetesnek nézed,
ki nem kerül messze téged,
figyelmetlen vagy sokat!

Nem csak rólad szól az élet,
mi eszedbe jut elmeséled,
s nem hallgatsz meg másokat.

Kérlek, figyelj oda rájuk,
így lehetsz csak a barátjuk,
hadd meséljenek neked,

Engedd, hogy más is elmondja,
Mi öröme, s mi a gondja,
- bátran ossza meg veled.

Sőt, – meséljen,- erre  kérd meg!
Hidd el majd jobban megérted
hogyan zajlik életük.

Meghallgatnak Ők is téged,
kalandjaid elmeséled,
együtt mulathatsz velük.

Sose felejtsd megkérdezni:
A “hogy vagy?” kérdést fel kell tenni,
s érezzék, hogy érdekel.

Mert ha odafigyelsz másra,
számíthatsz a barátságra,
s a legtöbbet éred el.

Hablaty tehát megfogadta,
a becsület szavát adta,
megváltozik, meg bizony.

Nem ismer rá a mamája
egyre több lesz a barátja
fontos lesz a jó viszony.

Figyelmes lesz és törődő,
büszke lesz rá ez az erdő,
Vagyis hát az állatok.

Kíváncsian mindig kérdez,
s mindenkivel együtt érez:
- Mi újság van nálatok?

Elbúcsúzott Picinkétől,
a segítőkész kis cinkétől,
s indult, is hogy megtegye

mindazt amit megbeszéltek,
amiről eszmét cseréltek,
de támadt egy ötlete.

Utoljára visszakérdez,
kedvesen szólt Picinkéhez,
- Hát te kedves hogy vagy ma?

Boldogan szállt el a cinke,
és  amikor búcsút inte,
kísérte a mosolya.

Hablatyunk hát neki vágott,
megszerezze, mire vágyott,
szeretetre szert tegyen.

Kedvessége megnyerő volt,
mindenkihez csak szívből szólt,
ahogy járt erdőn, hegyen.

S ahogy újra útját járta,
arra tévedt kis barátja,
a pettyes hátú őzike.

Bár hablaty megérdemelte,
ahogy rég, most sem kerülte,
- de hallgatni győzi-e?

Ám manónk beszéde kurta,
oldalát egy kérdés fúrta,
s ezt a kérdést tette fel.

Szervusz Szelíd! Kérlek, mondd csak
őzgidácskám, te ma hogy vagy?
- s kíváncsiság lepte el.

Őzgidácska meglepetten,
érte manócskánkat tetten.
- Nahát, hogy megváltozott!

S a manónk már nem csak kérdez,
kíváncsi és együtt érez,
ott maradt,  s nem távozott.

Köszi Hablaty, jól vagyok.
Vagyis hát! vannak bajok,
fáj a torkom egy kicsit.

Reggel, napos hangulatban,
megfürödtem a patakban.
S hallottam a szél visít!

Beborult az ég felettem,
s megfáztam, mert vizes lettem,
s nem száradtam meg hamar.

Kedves Szelíd! Gyere, mára
meghívlak forró teára,
s torkod többé nem kapar.

Hívta lelkesen az őzet.
- Egy kamillás teafőzet,
meggyógyítja torkodat.

A nyakadra kötök sálat,
amíg iszod a teádat,
melegít és ott marad.

Együtt teát szürcsölgettek,
bizony jól átmelegedtek.
Szívüknek is jól esett.

Kedves hablaty, oly jót tettél,
- mint álmodban, – megmentettél,
s vissza adtad hitemet.

- Kár, hogy eddig nem figyeltem,
Látom már, hogy rosszul tettem!
- Szólt manónk, s már nevetett.

Aztán Szelíd búcsút intett,
megmászta a hegygerincet,
biztos haza sietett.

Kis manónk ezután sokkal
jobban bánt az állatokkal,
s mindenkit meghallgatott.

Minden állat észrevette
a változást,  s megszerette
ezt a kedves kis manót.

Hadd mondjam el itt a végén,
amire gondolok még én,
figyeljetek gyerekek:

Legszebb dolog a világon,
s legyen részed, azt kívánom,
az önzetlen szeretet.

A Baba-mesevilág weboldalán található,  Molnárné Szabó Veronika meséje alapján,  a verset írta: Aranyosi Ervin

Illusztráció: Aranyosi Ervin