Aranyosi Ervin versei

Az élet maga a változás,
nincs két egyforma nap.
Ettől lesz más, ettől csodás.
Világunk lábra kap.

Egyszer a Nap süt csendesen,
máskor meg fúj a szél.
Van, hogy a jövőt tervezem,
s van, hogy múltam mesél.

Az idő száll, a Föld forog,
az élet tovább szalad.
Érinti lelkem száz dolog.
Ki leáll, az elmarad.

Nyisd hát ki szíved ablakát,
engedd be azt, mi új!
Azért élsz itt, e földtekén,
hogy új álmot tanulj…

Szeretet fénye csorduljon a Földre,
mint szép Napunké árad le mi ránk.
A gonosz sötétjét űzzük el örökre,
fényesen ragyogjon szeretet-glóriánk!

Mindenki szívét érje el a lángja,
olvasztva jeget – dühöt, haragot!
A fagyott Földnek ez legyen kabátja,
s míg meg nem enyhül, addig marad ott.

Lelkünk e fényben hagyjuk megfürödni,
arcunknak dísze mosolyunk legyen!
Kezdjünk el végre egymással törődni,
s hagyjuk az érzést, hogy boldoggá tegyen.

Töltsünk pár csepp jó lét az ünnepi pohárba,
költözzön a jólét kies kis hazánkba.
Szívünk csordulásig teljen szeretettel,
legyen a világon boldog minden ember!
Legyen a Mennyország, már itt lenn a Földön,
szellem és a lélek fényben tündököljön.
Mit annyian várunk, jöjjön el az óra,
minden kedves álmunk váljon hát valóra.
Én csak ezt kívánom magamnak és néked:
éljünk meg egy csodás, boldogabb új évet!

A szeretetről írom versem,
szívedhez, szívből küldöm én.
Szeretném, hogyha megváltozna
minden rossz itt, e földtekén.
Úgy szeretném, ha hinnél benne,
kitárnád te is szívedet,
szeretném azt, hogy te is érezd
mit is jelent a szeretet.
Mosolyból mindig bőven mérnénk,
felvidítva a lelkeket.
Nem várnánk semmit viszonzásul,
- ez, mit az ember megtehet.
Éltünk végéig fényben élnénk,
Napunk varázsa hullna ránk.
Szeretetünk jelképe lenne,
fejünk felett a glóriánk.
Lehajolnánk a rászorulóhoz,
nyújtanánk kezet, kenyeret.
Gyógyítanánk magányos lelket,
gyógyír lenne a képzelet.
Szerető szívek állnak mellénk,
energiánk az égig ér,
harag és bánat menekülne,
látva a szeretet mennyit ér.
Nem is kell más, csak hinned benne:
amit te adsz, azt is kapod.
Engedd be most a nagyvilágot,
- tárd ki az összes ablakot.
Felejtsd el azt, ha bárki bántott,
bocsáss meg, nem baj, hogyha fájt.
Amíg szeretet hajtja lelked,
legyőzhetsz minden akadályt.
Kezemet nyújtom, fogd meg kérlek,
alkossunk kört a Föld körül!
Szeretet lánca kössön össze,
s a teremtőnk velünk örül.
Annyian élünk itt, a Földön,
- senkit ne bánts, ez itt a cél!
Legyen barátod minden ember,
aki a planétánkon él.
Ne vezessen anyagi érdek,
a szép pénzben nem mérhető.
Jövőt építs az utókornak,
olyat, amelyik élhető.
Milliárd szív, ha együtt dobban,
a földi élet szebb lehet.
Ezért hiszek e verssorokban,
amit átsző a szeretet.

Rád köszönt az este, elmúlt kilenc óra.
Szeretettel várunk meditációra.
Csendesítsd le elméd, ülj csak le egy székre,
fordítsd figyelmedet, a földkerekségre.
Támaszd meg a hátad, lazítsd el a tested,
érezd a nyugalmat, – ma pont ezt kerested.
Lélegezz mélyeket, szíved nyugodtan ver,
ugyanezt teszi most néhány ezer ember
szerte a világon, – fény templomot épít
Szeretet lángja kél a földtől az égig.
Föld körüli háló, szeretettől izzik,
ezért fohászkodik, aki bennünk bízik.
Apró fények gyúlnak, cseppnyi, pici lángok,
szeretettel veszik körbe a világot.
Több ezer apró láng, fénysugárrá nőve,
fényoszloppá válik, a földön körbe-körbe.

Látod a Földbolygót, – oly messziről nézed,
szemed befogadja szinte az egészet.
Csodás kékes-zöldben, s barna színben látod,
apró fények veszik körül a világot.
Fehér, tiszta lángjuk szikrázón világít,
amitől a bolygónk fényesebbé válik.
S egyre fényesebb lesz ahogy meditálunk,
s látjuk auráját, s részeivé válunk.
Nő az energiánk, összeforrunk eggyé,
szeretet kovácsol kritikus tömeggé!
Végig fut a hálón, fellángol az égre,
Új ember tudatot, békét hozva létre.
Így rezeg a háló, a Földet körül véve,
megújult világot, szebbet hoz helyébe.

Eljött hát az idő, mentsük meg világunk!
Kell, hogy a teremtés részeivé váljunk!
Te rád is szükség van, – vagy, a világ része!
Csak veled lesz teljes, holnapunk egésze.
Mert benned is lobog a szeretet lángja,
s aki velünk tart most, tudja, meg nem bánja.
Érezd, hogy fontos vagy, rád is nagy szükség lesz,
szeretet lángunkkal csodát viszünk véghez.
Küldd el hát szívednek minden szeretetét,
gyógyítsa a Földet, áradjon szerteszét.
Érezd a válaszát, mely szívedben lüktet,
s boldoggá varázsol majd mindegyikünket.

Lásd most magad előtt szeretett Földünket.
Neki köszönhetjük csodás életünket.
Lásd a szárazföldet, az óceánt körötte,
tengert és folyókat, mely keresztül szőtte.
Ahogy mindezt látod érezz tiszteletet,
Nyisd meg a világnak szerető szívedet.
Tisztelet érzését küldd növénynek, fának,
földtakaró fűnek, illatos virágnak.
Szeretet érzését küldd minden állatnak,
akik vadon élnek, s akik veled laknak.
Lásd a mozgásukat, lásd bennük a szépet,
vetíts magad elé róluk kedves képet.

Képzeleted fényét az emberre irányítsd,
szeretet sugárral, most rájuk világíts!
Közvetítsd feléjük szíved szeretetét,
érezzék a család szeretet-melegét!
Küldd el nevetésed, fakadjanak dalra,
kezdjenek víg táncba, kart öltsenek karba.
Küldd el ölelésed, simogasd meg Őket,
segítsd fel a földről a most még csüggedőket.
Járja át lelküket harmónia béke!
Öröm üzenetek szálljanak az égre.
Gyújts szeretetgyertyát, teremts boldogságot,
szeretettel öleld az egész világot.

Szabad madárként szállok fent,
a Föld alattam elsuhan.
Látom a bűvös végtelent,
ahol ti éltek oly sokan.
Nincs tér, mely zord börtönbe zár
időtlen lelkem – drága kincs.
Az életem lebegve száll,
mint vad folyó, ha gátja nincs.
A múltam rég nem érdekel,
jövőt többé nem építek,
lelkem a széllel énekel,
csak Istent félem, és hiszek.
Napom előttem ott ragyog,
számomra ez mindent jelent.
Általa súlytalan vagyok,
s élem a szépséges JELENt.
Felülről nézve – emberek -
a Föld felbolydult hangyaboly!
A titkot meg nem értitek,
amely kihúz a súly alól.
De felhök felett kél a Nap,
– elménkbe tiszta fény hatol.
Legyen létünkhöz bölcs alap,
amely egy szebb világról szól.
Szabad madárként szállok fent,
a Föld alattam elsuhan.
Legyen példa az életem,
amit követtek majd sokan.

Iskolákat jártál végig,
emeltek a magas égig,
mégsem tudod, hogy ki vagy.
Nem ismered önmagad!
Keresed a választ erre?
Ne rohangálj el semerre,
mert a válasz ott él benned,
csak észre kell végre venned!
És ha segítségre vágynál,
ne maradj meg csak a vágynál!
Önmagadra rátalálni,
tudatos emberré válni,
itt közöttünk, hidd el, könnyebb,
- a lelkedet mossa könnyed -
felismered hol hibázol,
- s lelkedbe senki se gázol,
csak felemel, talpra állít,
- mert tanulunk mindhalálig.
Mint földet a hajnal pírja,
életedet újraírja,
fáklyát ad a fáradt kézbe,
beléphess a tiszta fénybe,
meglásd, mit szemed nem látott!
Fedezz fel egy új világot,
amit a szeretet épít,
s elvezet az öröklétig.

Ünneplő ruháját
a szív magára ölti,
ember a karácsonyt,
megtisztulva tölti.
A hétköznapi lelkek
megtelnek békével,
egymás iránt érzett
szívszeretetével.
Kár, hogy csak ilyenkor
mozdul meg a lélek,
csak ilyenkor zendül
ajkunkon az ének.
Ilyenkor látjuk csak
a nyomorúságot,
ilyenkor öleljük
az egész világot.
Pedig a világnak
a legszebb ajándék,
ha van bennünk részvét
és jobbító szándék.
Ezért a karácsony
sose érjen véget,
egész évben tanulj
békét, emberséget.
Legyen áldott az év
minden egyes napja.
Fényben  fürödjön a
Föld minden darabja.
Hidd el nem kell ehhez
semmi többet tenni,
tanulj meg mindenkit
egyformán szeretni.

A szeretni annyi: – elfogadni,
nyitott szívedből többet adni!
Másokban meglátni a szépet,
s örökre hinni, hogy szép az élet.

Megértőn nézni a világra,
ápolni, kinek a lelke árva.
Tudni a rossz is csak emberi,
másképpen lát, ki felismeri.

Keresd a jót, kívánd a szépet!
Lásd meg másban az emberséget!
Bocsásd meg azt, amiben gyarló!
Szeress ha fáj is, legyél kitartó!

Azért születtél erre a földre,
hogy szeretni tanulj mindörökre.
Szívedben szóljon szeretet ének,
adj hangot szíved szeretetének!

Élt egy ember itt a földön,
kutyájával éldegélt,
ám egy nap a földi útja,
váratlanul végetért.
A kutyája, hű barátja,
követte a halálba is,
együtt szálltak, hát az égbe,
s nézték az út merre visz.
Arannyal kirakott úton,
mentek márvány kert mellett,
mely egy gyöngyből épült,
díszes, nagy kapuhoz vezetett.
A kapuban ült valaki,
kit emberünk megszólított:
- Bocsásson meg hol vagyunk?
- A menyben – szólt a szólított.
S megkérdezte a kutyusos,
- Kaphatnánk egy korty vizet?
- Persze – szólt a kapus erre,
- de kutyád be nem viszed.
- Sajna – szólt a kapu őrző.
- nem úgy van mint nálatok,
Erre a megszentelt helyre,
nem léphetnek állatok.
Emberünk ezért úgy döntött
ivóvízéről lemond,
s intett kedvenc kutyusának,
aki szintén szomjazott.
Poros úton odébb álltak,
- nehezen volt járható,
ahogy mentek, kert nélküli
fakapu volt látható.
A kapura támaszkodva,
egy ember könyvet olvasott.
Illendően köszönt néki
kutyás hősünk: – Jó napot!
Ezután még megkérdezte
- kaphatnánk egy kis vizet?
Persze, ott egy hűs vizű kút,
merítsen, akár tízet!
Ittak hát a kút vizéből,
amennyi csak jól esett,
ezután az emberünk
a kapustól így kérdezett:
Köszönjük a vendéglátást,
megmondaná hol vagyunk?
- A mennyben – szólt a kapu őre
s meghökkent a vándorunk.
- Össze vagyok zavarodva,
szólt a kutyás emberünk,
a másik portás is azt mondta:
kapun át mennybe megyünk.
Ó, az aranyozott útra,
a gyöngy kapura gondolt tán?
Az bíz’ nem a menny barátom,
az igazi pokol ám.
S nem zavarja, hogy a másik,
az Önök nevével kérkedik?
- nem bánt minket, sőt örülünk,
mert mindazokat elveszik,
kik barátjukat hátrahagyják,
elfelejtik, s meglehet,
akiknek az egó fontos
és mellékes a szeretet.