Erdőszélen kicsi kunyhó,
Öreg Anyó itt lakik,
Őrizgeti száz évének
féltve őrzött titkait.

Bundás kutya, Cirmi cica
Anyókával éldegél.
- Ritkán jár erre a postás,
csak amikor jön levél.

Öreg Apó, tavaly télen,
fel a mennybe költözött.
Anyó tudja, – jó ember volt,
- és angyalnak öltözött.

Álmában még találkoznak,
beszélgetnek keveset,
simogató szavaikban
megbújik a szeretet.

Kint lehullott az első hó,
minden fehér tünemény.
Kis kunyhóban, tűzhely mélyén
sül pár apró sütemény.

Dédunokák, hogyha jönnek,
díszvendégek legyenek,
málna szörpöt iszogatva
finom sütit egyenek.

Kicsi kunyhó kéményéből,
lágy füst száll az ég felé,
legalább a földi illat
öreg apót meglelé.

Felöltözik Öreg Anyó,
mert hideg a téli szél,
ajtó előtt havat söpör,
s közben magában beszél.

- Hej Apókám, ki mesél ma
unokáknak szép mesét,
amíg eszik az Anyókád
diós, mákos bélesét?

Azt sem tudom eljönnek-e,
ha tudják: nem lesz mese.
Nem is tudom, hogy az ünnep
mese nélkül rémes-e?

De mit tegyek, a mesének
te voltál a mestere.
Nem feküdt itt mese nélkül
egy gyermek sem, este le.

Mi lenne, ha súgnál nekem,
egy szép mesét kedvesem?
Nem múlna el az unokák
karácsonyi kedve sem.

Öreg Apó mennyországból
nyugtatgatja kedvesét,
- ültesd le az unokákat,
súgok neked szép mesét.

Öreg néne a sütőből
kivette, mit készített,
süteményből, nagy tányéron
szép kis halmot épített.

S mint ahogy a hó a rétet,
porcukorral lepte be,
és hogy meglepetés legyen,
kendő alá tette be.

Majd leült a hintaszékbe,
s elbóbiskolt, jaj, nagyon,
szép álmából arra ébredt,
zörgetnek az ablakon.

Szeme ragyog – Hát megjöttek!
- arcán öröm ömlik szét,
úgy sietne, s visszatartja
ez a fránya hintaszék.

Az ajtóban sorakoznak
kisebb nagyobb gyerekek.
Dédnagyanyó várja Őket,
s szívében a szeretet.

Ölelgeti sorra mindet,
mindegyik nőtt, változott,
végül jön a legnagyobb is
aki fenyőfát hozott.

Kis fenyőfa illatával
betölti a kis szobát,
néhány gyermek dúdolja
a “kiskarácsony” dallamát.

Vén komódon szép terítő,
Karácsonyra ott marad,
erre teszik a fenyőfát
tartó díszes talpakat.

Hátizsákból kikerülnek
üvegdíszes dobozok,
szaloncukor, habcsók díszek,
kézzel festett tobozok.

Elkezdik megtervezgetni,
hova milyen dísz kerül
öltöztetik a kis fenyőt,
szép lesz majd, ha sikerül.

Dédnagyanyó hintaszékből
figyeli a dolgokat,
Csodás ünnep a Karácsony,
nem lehetne boldogabb!

Elkészül a karácsonyfa
tetején már csúcs ragyog,
- Hát ezek az apróságok
egytől egyig angyalok.

Gyertya gyullad, és a kunyhó
énekszóval megtelik,
Dédnagyanyó szíve örül,
elhallgatná reggelig.

- Ám de itt a friss sütemény,
üljetek le gyerekek,
csak ti nektek sütögettem,
mindegyikből vegyetek.

Kínálgatja dédmamácska,
s amikor már mind evett,
- Figyeljetek – kéri tőlük
- mesét mondok gyerekek.

És ahogy elcsendesednek,
mesélni kezd nagyanyó,
messzi tájról, emberekről,
télről, mikor hull a hó.

Mennyről, ahol nagyapó van,
s minden kedves, csodaszép,
(Ahonnan nagyapó súgja,
nagyanyónak a mesét.)

S lám a mese elvarázsol,
hallgatja a sok gyerek.
Képzeletük mozivásznán,
pont, mint egy film úgy pereg.

És eljön a mese vége,
elmúlik az áhítat.
Könyörögve kérik Dédit,
hogy meséljen másikat.

Csakhogy eljött már az este
álom manó bekopog.
Ágyba kerül minden gyermek,
álmosak és boldogok.

Betakarja mindegyiket,
puszit ad az arcokra,
s visszaballag a konyhába,
mert neki még van dolga.

Milyen csodás a karácsony,
olyan boldog a szíve,
Elmosogat, s bibliáját
veszi most a kezibe.

Elmormol pár imádságot,
köszöni a szép napot,
köszöni az Úristennek,
ami szépet épp kapott.

Aztán párja jut eszébe,
megszólítja kedvesét.
Megköszöni neki ezt a
boldogságos szép mesét.

Végül elnyomja az álom,
s álmaiban éli át,
újra itt van nagyapó is,
s itt vannak az unokák…

Hahó, a hó esett megint,
fehérre sápadt hegygerinc,
Budáról erre integet.
Hát ezért vártuk a telet.
És azért vártuk a havat,
mert lelkünk még gyerek maradt,
havon-jégen csúszkálni jó,
repül feléd a hógolyó.
Szerencséd van, mert nem talál.
Fehér alak nyomodban áll.
Fehér fején piros fazék,
mit hóval cukroz meg az ég.
Gombszemén vidámság ragyog,
nem szánon jött, s nem is gyalog,
Felhők szárnyán jött eddig el,
millió pihe lepte el,
S lám sárgarépát is kapott,
s boldog kis szíve megfagyott.
De ne hidd, hogy rossz neki,
örömét ebben leli.

Levéltelen, magányos ágak,
csontváza alvó, néma fának,
ha hull a hó, csak hófogók,
ha fúj a szél sivalkodók.
Tavaszra váró hosszú percek,
ilyenkor lassan, lomhán telnek,
teendő itt csak egy marad,
etetni pár kis madarat.
Etető lóg az egyik ágról,
apró kis emlék még a nyárból,
amikor volt még élelem,
és nem volt fagy, se félelem.
Terülj kis asztal fenn az ágon,
repülj csak erre kis barátom,
tömd meg begyed, van itt mit enni,
tudom nehéz most madárnak lenni.
Tavaszig tán kihúzod így,
s ha rügy fakad, s a nap vakít,
dalold majd el a nagy világnak,
itt télen is ebéddel vártak.

Bár lennénk mindig tudatlan gyermekek,
kiket csupán a szeretet vezérel,
s felfedezhetnénk azt az életet
mikor az ember nem csak a szemével,
de szívével látja ezt a szép világot.
Örül a szépnek és örül minden jónak,
s nem hajszol kétes gazdagságot,
örülni tud egy mosolynak, egy szónak.

Bár lennénk mindig tudatlan gyermekek,
kik nem keresik mindenben a rosszat.
Csak végig játsszák ezt az életet,
és ellenállnak bűnnek és gonosznak.
Mert a gyermek csak boldogságra vágyik,
csak azt teszi, miből öröm fakad,
nem bírál, nem ítél, hogy milyen a másik.
Amilyen vagy, olyannak elfogad.

Bár lennénk mindig tudatlan gyermekek,
mert szebben él, ki hibát nem keres!
Ki elfogad, annak könnyebb lehet,
s csak egy a lényeg: őszintén szeress!
A szíved add, s mosoly legyen az ára,
- olvadjon fel a lelkünkben a jég -
ne vágyj sivár pénzre és gazdagságra,
boldogság, bőség a szíved lakja rég.

Bemászott és mind megette,
s hogy a hasát teletette,
hasa dagadt, s belül maradt,
mert az odú nem engedte.

Sóhajtozott, sírt a jámbor
de csak nem fér ki a fából.
Arra járt egy másik róka,
öreg, bölcs, a legjavából.

A sírását meghallgatta,
majd azt a tanácsot adta:
- várj nyugodtan míg a hasad
olyan kerek, mint a labda.

Mert mikor majd visszanyered
eredeti méretedet,
szabadságod visszakapod,
s élheted az életedet.

A mesénk azt bizonyítja,
szorult helynek is van nyitja:
- csak türelem! A megoldást
majd az idő leszállítja!

Csalogány egy szép fa tetejében,
ahogy szokta, dalolgatott szépen.
Arra járt a sólyom, s észre vette,
lecsapott rá, s zsákmányává tette.
A pusztulásra ítélt kis madárka,
próbált hatni fogva tartójára,
- úgy sem lakik jól vele a másik,
jobban jár, ha nagyobbra vadászik.
Ám a sólyom félbeszakította,
s a haldoklót eképp okította.
Bolond lennék, ha eleresztenélek,
Te már megvagy, – mai napi étek, -
mért kergetném azt, mit nem is látok,
álomképre biztos nem vadászok.

Apró tanulsága is van a szavának:
Emberek, akik túl nagyra vágynak,
s nem becsülik azt, mit már elérnek,
állandóan üres kézzel élnek…

A sas és a róka
barátságot kötött.
Egyszerű gondolat
volt a szándék mögött.
Azt is kigondolták,
közel fognak lakni,
egymás közelsége,
barátin fog hatni.
A sas felköltözött
egy jó magas fára,
rókánknak alatta,
bozótban lett vára.
A sas fenn a fészken
fiókákat költött,
s odalenn a róka is
szült néhány kölyköt.
Történt pedig egyszer,
- a rókánk vadászott -
élelemnek híján
a sasunk leszállott,
zsákmányai lettek
a játszó ap-rókák,
miket felzabáltak
az éhes fiókák.
Visszatért a róka,
látja a gaztettet,
mit régi barátja,
a réti sas tett meg.
Kesergett a róka,
kölykeit sajnálta,
tehetetlenségben
fogant szörnyű átka.
Mert repülni nem tud,
hogy fent bosszút álljon,
mert ő földi állat,
szárnya sincs, hogy szálljon.
Annak aki gyenge
átok az egyetlen
vigaszt nyújtó fegyver
az erősebb ellen.
Ahogy telt az idő,
bűnhődött a vétkes,
ki barátságot szeg,
annak esedékes.
Nem messze a mezőn,
áldoztak egy kecskét,
istennek ajánlva
lángra gyújtott testét.
Az otthagyott prédát
a sas kifigyelte,
magával ragadta,
fészkébe cipelte.
Ám a zsákmánya még
egy-két helyen égett,
lángra lobbantotta,
a kibélelt fészket.
A perzselt fiókák
mind a földre estek,
az ott járó róka
vacsorái lettek.
Be is falta rögtön,
mind a szegény pára,
a sírva vijjogó
sas szeme láttára.
Mese tanulsága:
barátod ne sértsd meg,
akkor se, ha nem tud
bántani a sértett.
A bosszút megúszod,
Hasznodra nem válhat,
mert, majd igazságot
az isten szolgáltat.

Egyszer a csókának
nagy ötlete támadt!
Elképzelte magát,
böhöm nagy madárnak.
Rögvest példaképet
választott magának:
A sas lesz a bálvány,
- eléggé nagy állat!
Legközelebb ezért
lesben állt és nézte,
- mert egy emelettel
alatta volt fészke, -
hogy a ragadozó
bárányra vadászott,
felkapva prédáját
hipp-hopp tovaszállott.
Így a zsákmányszerzést
elleste a csóka.
Egyből belevágott,
nem is gyakorolta.
Kinézte magának
a nyáj legszebb kosát,
lecsapott az égből…
De mégsem tett csodát.
Mert a csóka körme
kos gyapjába akadt,
hiába csapkodott,
nem szállt fel, ott ragadt.
Nehéz volt a hím juh,
- s csapdában a karma!
Nem tud menekülni,
bárhogy is akarna.
Rohan már a pásztor,
elkapja a csókát.
Gyorsan lenyiszálja
összes szárnya tollát.
S mivel időközben
beköszönt az este,
pásztor a csókával
otthonát kereste.
Megörvendezteti
apró csemetéit,
s ahogy megmutatja
meredt szemmel nézik.
Örülnek a lurkók,
azért megkérdezik
apjuktól a dolgot:
- Milyen madár ez itt?
-Ez bizony egy csóka -
válaszol a pásztor
- az persze más dolog,
mit gondolt magáról
ez a buta madár,
magát sasnak hitte,
és ahogy látjátok
igen “sokra vitte”.
Végül tanulsága
is van a mesének:
Nem sok értelme van
olyan versengésnek,
mikor nálad jobbat
próbálsz megelőzni,
de meglévő erőd
kevés, nem tudsz győzni.
Nem fogsz majd örülni
baljós sikerednek!
Egy dolgot érhetsz el,
azt, hogy kinevetnek.

Aranyosi Ervin: Boldog új évet

Eljött hát a szilveszter,
Éjfélt üt az óra.
Legtitkosabb vágyaid
váljanak valóra.
Harangoznak, szól a himnusz
pezsgő a kezedben.
Kívánom, hogy életed
teljen szeretetben.
Egészséged, egyre jobb,
szíved fitten dobban,
mozogj, nevess, s érezd magad
napról-napra jobban!
Váltsd valóra terveidet,
legyen, ahogy kérted.
Kívánok egy sikeresebb,
boldogabb új évet!

Aranyosi Ervin: Varázslatos kívánság

Hej, ha varázspálcát foghatnék kezembe,
a világon minden ember boldog lenne.
Nem is ismernének szomjúságot, éhet,
s vidámmá válhatna az emberi élet.
Minden ember arcán csak mosoly ragyogna,
s kinek kedve támad vidáman dalolna.
Nem ismerné senki a szomorúságot.
Egy nagy zsákba kötném a nyomorúságot
és eldugnám a mély tenger fenekére.
Bőség és a jó kedv jöjjön a helyére!
Higgyük, megváltozhat a világ, s az élet!
Mindehhez kívánok boldogabb, új évet!

Aranyosi Ervin:  Szilveszterkor

Engedjük el ezt az évet,
hozott rosszat, hozott szépet.
Az újat kezdjük tiszta lappal,
legyél boldog éjjel-nappal.
Kísérjenek szép emlékek,
amik szíved mélyén élnek.
A jövőtől újat várok,
boldog új évet kívánok.

Varázslatos téli este

az ablakomnál álltam én,

a csodás hóesést lesve,

min áthatolt a lámpafény.

Orrom az üveghez nyomtam,

néztem, ahogy hullt a hó.

S mint apró gyermek újra vártam,

hátha eljön télapó.

A hópelyhek kavarogtak,

vidám táncuk körözött.

Több millió apró csillag,

hópihének öltözött.

Mintha egy kéz, egy kancsóból

csillagfolyót töltene,

színes, fényes kavalkádban,

s új alakot öltene.

Szemem előtt e varázslat

megtörtént pár perc alatt.

Arcomra ült a csodálat,

s féltem csodám elszalad.

Apró csillagok ködéből

fehér alak, lám kivált.

A sarki lámpa, fényköréből

hajába font glóriát.

Hótündér állt udvaromban,

fényes, csodás tünemény,

s néztem bűvös zavaromban,

ilyet sose láttam én.

Ruhaujja pálcát rejtett,

varázspálcát, – már tudom.

Néhány bűv’ varázskört ejtett,

s fényben úszott udvarom.

Csillámpor körzött a szélben,

színes szikrát szórva szét,

varázspálca bűvkörében

Hóférfi életre kélt.

Fehér testű, ember forma,

halvány, márvány, szép szobor,

- nemes arcél, keskeny orral,

tüzes szeme még komor.

Ám a Tündér még nem végzett,

a varázslat egyre folyt:

a hóból egy hölgy kilépett,

kit a férfi átkarolt.

Kézen fogta és az arcán

elomlott a szeretet,

mosolyogva nézte hölgyét,

akit táncba vezetett.

Hótündér tovább varázsolt,

még egy alak összeállt,

Hógyerek, hatéves forma,

kit már várt a hócsalád.

Két szülő magához vonta,

ölelte a gyereket,

S hócsalád hideg szívébe,

költözött a szeretet.

A Hótündér megint intett,

s jött az újabb fordulat.

Leesett állal csodálták

frissen épült házukat.

Én még ablakomnál álltam,

néztem ezt a nagy csodát,

a Hótündér rám mosolygott

és ahogy jött, ment tovább.

A hócsalád örömében

táncot járt az udvaron,

öröm ébredt a szívemben,

hogy ezt a szépet láthatom.

A táncuk után útra keltek

figyelmem nyomukban járt,

a szomszéd ablakán belestek,

hogy él egy hús-vér család.

Látták, hogy az asszony főzött

a konyhában Ő az úr,

férfi egy könyvvel időzött,

olvasott hangtalanul.

Szoba mélyén, szőnyeg szélén

játszottak a gyerekek,

kocka gurult, bábu lépett,

és aki nyert nevetett.

Vidáman telt így az este,

vacsora jött, majd mese.

Az idilli boldog órát

nem zavarta semmi se.

Elfáradó nagy családra

álom manó rátalált,

s átlépték a varázst várva,

álomország kapuját.

S kint a hóban derűs szível

a hócsalád is hazatér,

követik a látott példát,

ki nem hagynák semmiért.

Hókonyhában, hósütőben

készül már a vacsora.

A Hóférfi hókönyvének,

hóbetű minden sora.

Hó kisgyermek, lent a padlón

hó kisautót tologat,

bár egyedül játszik ott lent,

mégis nevet nagyokat.

Végül Ők is vacsoráznak,

s érkezik álom manó,

ágybabújnak, s alvó testük

fedi a hótakaró.

Kialudt a lámpa fénye,

hókuckóban béke van.

Néztem még egy kis ideig,

aztán eluntam magam.

Ablak mögül búcsút intek,

szép álmot, jó éjszakát!

Meghallgatom búcsúzóul

álom manó szép szavát.

Hosszúra nyúlt éjszakának

gyenge nap a végzete.

Fénye a szememhez kúszik:

- Reggel van már, érzed-e?

Eszembe jut, amit láttam,

folytassuk hát a csodát!

Úgy döntöttem, jól megnézem

milyen is a hócsalád.

Felöltöztem alaposan,

a téli reggel jég hideg,

s elindultam hócsaládot

közelebbről nézni meg.

Ahogy az udvarra értem,

szomorú kép fogadott.

Csak egy óriás hókupac volt,

hol a hócsalád lakott.

Felébredtek, útra keltek?

Miért hagytak itt nem tudom.

Nem látszott csak 3 pár nyom,

ahogy mentek az úton.

Ha egy reggel udvarodon,

hóból egy hegy volna ott,

tudni fogod a hócsalád

aznap éjjel ott lakott…