Aranyosi Ervin versei

(válaszul Arany János: ÉL-E MÉG AZ ISTEN? című versére)

Él még az Istenünk,
csak fejünkre másik,
olyan istent tettek,
kinek foga vásik
minden értékesre,
mit a magyar teremt
ez most feladatot,
új kihívást jelent!

Vérben és mocsokban
meglátni a szépet,
új megváltót várunk,
- hátha erre téved,
akit a megértés,
jó szándék vezérel,
aki utat mutat
dolgos két kezével.

Istenünk, ki ott fenn
bajainkat látod,
kezd el rendbe tenni
e felfordult világot!
Imánk hozzád száll most
könyörögve kérünk,
emeld fel a porból
megalázott népünk!

Mert mi hiszünk benned,
- nem hagytál el minket,
támogasd jövőnket
dicső terveinket.
Küldd el azt, ki képes
vezetőnkké válni,
mutassa, hogy tudunk
boldog néppé válni.

Él még az Istenünk,
csak higgyetek benne!
Mert, ha nem így volna,
népünk már nem lenne!
Szeretete árad,
válaszul hitedre,
ha útmutatást vársz,
hallgass a szívedre!

Acsargó, veszett farkascsordák,
osztozkodnak a koncokon.
Te vagy a préda Magyarország,
- édes hazám és otthonom.
A történelem viharában
bárkivel szembe szállt hadunk.
“Magyar szúnyog” szív vért a mában,
s ellene védtelenek vagyunk.
Országunk annyi drága kincse,
széthordva már! Nem létezik!
Mert van ki sajátnak tekintse,
- a dolgozó meg éhezik.
Dolgoztunk köröm szakadtáig,
adósságunk meg egyre nőtt.
Nincs jog mi véd, jövőnk nem látszik,
így állunk istenünk előtt.
Birkák vagyunk, gyapjúnk lerágva,
pásztor mi ránk már nem figyel,
zsebét tömi, – a nép meg árva -
s tehetetlen, ha tenni kell!
Egészségünk, lelkünk szakadtan.
Terelgetnek, s megosztanak.
Bégetve, sírva szakadatlan,
s nézve, ki hogyan fosztanak?
Néhányan érzik, tenni kéne!
De mit? Hogyan? És nincs vezér!
Nincsen “király” kit becsül népe,
ki bosszút állhat mindezért.
Tanácstalanság húz a mélybe,
ha így folytatjuk, elveszünk!
Az irányítást vegye kezébe,
a nép,  és mentsük NEMZETÜNK.

Áldd meg Isten a magyart!
Mosolyát, mit eltakart
Villantsa bátran.
S itt e hazában,
Felemelt fejjel
boldogan éljen,
nevéhez méltó
megbecsülésben.

Annyian mondják:
Peches e nép.
S meghamisítják
a történetét.
Pedig ha nézed,
magad is érzed,
örökös részed
a büszkeség.

Mi minden adtunk
Már e világnak?
Hőseink szobra
még része a mának.
Szellemünk formálja,
bejárja a földet,
Minket hívnak,
ha “kéne egy ötlet”.

Használnak minket,
de megbecsülésben
ritkán van részünk!
Nehezen értem:
Szeretünk adni,
De nem merünk kapni,
Méltó jutalmunk
Mind elfogadni.

Eredményeinket
‘fölözik mások,
az agyelszívásra
nem lehet más ok.
Tanuljuk hát meg
végre a titkot:
Nem csak az ötletet
Vonzhatod itt-ott.

Anyagi, lelki
gazdagodásunk.
Kapjunk meg mindent,
Amire vágyunk!
S legyen mosolya
végre e népnek.
Higgyük, érezzük
Az életet szépnek.