Aranyosi Ervin: Villon utolsó villongása

Kép: François Villon – Wikipédia

Aranyosi Ervin: Villon utolsó villongása

Tudom, neked ez fájni fog!
A hosszú haldoklásom.
De ez csupán, mit adhatok,
mert sohasem volt másom!
Na jó, életnek hívtam én,
viseltem nagy vidáman,
s ebbe már más is belehalt,
korábban a világban!

S ha csak a költő halna meg,
s nem írna többé verset?
Látod, a lét nem babra megy,
fröcsögjek bús keservet?
Hazudjak egy szebb holnapot,
olyat, amelyre vágyom?
Inkább a lábam lógatom,
nyűgös, halálos ágyon.

Kiélvezem fájdalmaim,
nem muszáj, hogy leírjam!
Volt kor, mikor volt valamim,
kell, hogy azt visszasírjam?
Gazdagság, kincs nem érdekelt,
nem tettem szert vagyonra,
csak arra vágytam, arra telt:
-Bár lelkem gazdagodna!

Nem loptam én, nem volt kitől
– a gazdagoktól féltem –
a mások szegénységiből
semmit se lopni, érdem!
Miközben álmodtam vakon,
ellopták a világot.
Élveztem szép gyümölcseit,
min féreg foga rágott.

Villongok hát, mert ez maradt,
tán lopott kincs az élet,
s nézem a vándormadarat,
de fenn szárnyalni félek!
Tudom, nyakamon a kötél,
bár bűnömet leróttam,
s fejfámra írni ösztökél:
– Éltem, míg meg nem hóttam!

Aranyosi Ervin © 2020-09-30.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva