Aranyosi Ervin versei

Ne adj magadból annyit,
amennyit mások várnak!
Sosem kell megfelelned
az egész nagy világnak.

Adj mégis többet, jobbat,
s örömöd teljen benne!
Szeretetből, hálából,
mint kinek többre telne.

Bármibe belefoghatsz,
- nagy kedvvel csináld végig!
Tervezz egy földi pályát,
és meg se állj az égig.

Harapd el minden szódat,
mi kritizálni készül,
hidd el, egész világod,
dicséretekre épül.

A szép szót, hogy: szeretlek,
ne mond ki érzés nélkül!
Ha van mögötte érzés,
attól a lelked szépül.

Bocsánatot, ha kérnél,
nézz a másik szemébe.
Minden őszinte szóért
egy mosolyt adj cserébe.

Ha nap ragyog, lám, mindjárt jobb a kedved,
ragyogj te is, nem kell más, csak nevetned.
Mikor derűd szíved mélyéről árad,
nem érzed azt, hogy gond nyomná a vállad.
Hát minden reggel nevess a tükörbe,
kisimul majd az egyenetlen, görbe.
Szeresd kit látsz, hisz róla szól az élet.
fogadd el Őt, s tán könnyebben megérted.

Mikor mosolyra támad kedved,
a Nap lenéz és rád ragyog.
Furcsa lüktetés támad benned,
lelked megnyílik, s láthatod:
a nagy világ veled kezd táncba,
körül ölel, reád kacsint!
Elsimul arcod összes ránca,
örömöt érzel, nem a kínt.

Ha így teszel, látod a szépet,
mit nem vett észre bús szíved.
Tenyerén hordoz majd az élet,
tudom, akkor majd elhiszed.
A fájdalmat, mit néha érzel,
becsüld meg jól, mert érted él!
- Odafigyel rá mind, ki éber -
figyelmeztet, hozzád beszél.

Megmutatja, hogy hol hibázol,
- míg terhedet le nem rakod.
Jelzi a bajt, de meg nem gátol,
s ha mégis tetszik, “hordhatod”!
Miket gyógyszerrel csillapítasz,
nem a betegség, csak a tünet!
A kór eközben benned virraszt,
lappang a mélyben: – Ő üzent.

Az okok mind árnyékban állnak,
s megnézni Őket nem mered!
Álmodban mind lidérccé válnak,
s ijesztgetik a szellemed.
Kínzód a múltad egy darabja,
vele kéne, hogy szembe nézz!
Lelked e börtön néma rabja,
s elméd sem bátor, tettre kész.

Hited talán sokat segíthet,
- keresd magadban Istened!
Ellazult tested erőt meríthet,
lelkedben keress “ihletet”,
útmutatást: Mely érzés bántott?
Mit söpörsz szőnyeged alá?
Mi bánt, mi az, mi újra lázong,
- míg elméd féken tartaná?

S mikor mosolyra támad kedved,
a Nap ismét reád ragyog.
Furcsa lüktetés támad benned,
lelked megnyílik, s láthatod:
a nagy világ veled kezd táncba,
körül ölel, reád kacsint!
Elsimul arcod összes ránca,
örömöt érzel, nem a kínt.

Hóemberünk földre száradt,
itt már nem a hó az úr!
Tél tábornok belefáradt,
szégyenszemre elvonul.
Halott fáink csupasz ága,
bennük friss élet kering,
s ébredő nap szép sugára
frissíti emlékeink.

Kis madárkák fenn a fákon,
kis szemükben, nagy remény.
Tavasz árad a világon
s visszatér vele a fény.
És a kedvünk visszatér-e,
elmúlik minden panasz?
A szerelmest hajtja vére,
s újra éleszt a tavasz.

Csipkerózsa álmainkból,
felébredni oly csodás.
Szívünk telve vágyainktól,
s mosolyt hoz az olvadás.
Ébredezik a természet,
már a nap is ránk nevet.
Visszatér belénk az élet,
Nagyon vártunk kikelet!