Aranyosi Ervin: Őszi Nap

Aranyosi Ervin: Őszi Nap

Bús, borongós őszben, alig ragyog fényed,
felhők között járva ritkán látszik lényed.
De tudom, hogy ott vagy, tudom, hogy látsz engem,
s messziről figyelve, a lelket tartod bennem.

Ott ragyog a remény most is szép arcodon,
talán kuncogsz rajtam, míg én kapaszkodom,
hiszen az őszt a tél, aztán tavasz követ,
most elhal, majd gyógyul minden élő szövet.

Aranysárga színed leveleknek adtad,
színpompába borult a világ alattad.
Elgyengült a fényed, tán belefáradtál,
hiszen mikor nyár volt fényesen áradtál.

Hullik a sok levél, mind a vesztét érzi,
szórt fényed testüket össze-vissza vérzi.
Az ágon ülőket a szél riogatja,
ha földre kerültek végig simogatja.

Te meg minden éjjel egyre többet alszol,
nem melegítsz úgy át, lelkembe jég markol.
Csak hitem ne vedd el, hagyd meg szép reményem:
– Én is visszakapom szép, viruló fényem!

Addig lelkem mélyén őrizem a nyarat,
a fényt, a meleget, melyből emlék maradt.
Én is úgy elbújnék felhő-paplanodba,
s visszaálmodnálak a mindennapokba.

Bús, borongós égen, tőlünk egyre messzebb,
járod az utadat, s hiszem, újra lesz szebb!
Fogod még csorgatni aranyfényed miránk,
s újra átmelegszik ez a kihűlt világ!

Aranyosi Ervin © 2017-10-19.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva