Aranyosi Ervin: Cica ábránd a Holdról


Aranyosi Ervin: Cica ábránd a Holdról

Az a kerek, nagy fényesség,
odafönt a telihold,
és hogy felkúszott az égre,
az a játék része volt.
Elképzeltem, hogy enyém lesz,
hogy az égről leszedem.
Nagy kihívás egy cicának,
kaland, játék, szerelem.

Minden este megcsodálom,
ahogy ott végig vonul,
csillogtatja halvány fényét,
és csalogat álnokul.
Feljövök a háztetőre,
kinyújtom a karjaim,
hátha egyszer megbotlik fenn,
s elmarják a karmaim.

Mitől olyan magabiztos,
olyan lenéző velem?
Honnan tudja, hogy csodálom,
mért hiszi, hogy kedvelem?
Hogyan tudnék feljebb mászni,
hogy elérjem végre már,
de mire én felébredek,
ő már rég az égen jár.

Azt hiszem, hogy neki vágok,
s mikor leszáll, elkapom!
Onnan kezdve rabul ejti,
mancsomon a tíz karom.
Ma éjszaka elindulok
és ahol majd földre száll,
ott leszek és lesben állok,
s találkozunk végre már.

– Enyém leszel, s nem eresztlek,
Hold, te fénylő gombolyag,
az eszeden is túljárok,
van már tervem komolyabb.
Most indulok, s addig futok,
hogy majd megelőzzelek,
hogy mire te földet érhetsz,
addigra már ott legyek.

Én futottam egész éjjel,
a Hold meg fent nevetett.
– Gúnyolódj csak, ha elkaplak,
elveszem a kedvedet!
Ám valahogy nem ért földet,
oly magasan fent maradt.
Magasan szállt lekörözve
minden szálló madarat.

Felkelt a Nap és a fénye,
teljesen elvakított,
hunyorogva gondolkodtam:
– Vajon mire tanított?
Itt maradtam játék nélkül,
nem lett enyém az a Hold.
A sok futás egész éjjel,
úgy tűnik, hiába volt!

Aranyosi Ervin © 2020-07-24.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva