Aranyosi Ervin versei

Versbe szőtt gondolataim

By

Aranyosi Ervin: Cica-páva


Aranyosi Ervin: Cica-páva

Lám csak itt egy cica-páva,
hogy is lett ő kitalálva?
Farka színes, díszes holmi,
ezt akarja elénk tolni,
hogy szép ékét megcsodáljuk,
hogy láthassuk, s újra várjuk!
Ismerem őt kiskoromtól,
nem hízeleg, nem dorombol,
a macskákat mind lenézi,
magát náluk többnek érzi.
Ezért aztán oly magányos,
– bár a dísze szép, látványos –
hiúsága a csapdája,
nincsen neki jó barátja.
Tán, ha cica maradt volna,
ez a vers most másról szólna.

Aranyosi Ervin © 2017-07-31.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Esik az eső

Esik az eső

Aranyosi Ervin: Esik az eső

Bús, szomorú felhők siratják a nyarat,
vagy mindazt a szépet, mi utána maradt.
Az ősz az ecsetét esővízbe mártja,
új színeket kever, s festi rá a tájra.
A százszínű zöldet, más színűre festi,
sárgával, barnával szépen beereszti.
Így csinál karnevált, színpompásat szépet,
így válik színessé a csodás természet.

Bús, borongós felhők takarják Napunkat,
sűrű könnyet ejtve siratják nyarunkat.
Néha a Nap mégis kibukkan mögöttük:
– Ejnye, szép felhőim, nem temetni jöttünk!
Legyen vigadalom, a termés beérett,
terítsünk lakomát, most a bőség végett!
Találjon magának őz, vaddisznó, gerle,
legyenek étellel jól felingerelve.

Még mielőtt telet mutatna a naptár,
teljen meg az odú, teljen meg a kaptár,
van mindenből bőven, van hát miből adjunk,
legyen hát jó kedvünk, gyertek hát, vigadjunk!
Ám a sötét felhők nem vigadnak, sírnak,
locsolják a földet, locsolnak, míg bírnak,
és a világ, látod, könnyeiktől ázik,
s minden magányos szív, könnyeiktől fázik.

Aranyosi Ervin © 2016-09-17.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Levél egy magányos költőhöz

A költő bíz’ magányos nem lehet,
mert olvasói mindig elkísérik.
Aki vidít, vagy tanít lelkeket,
azt újabb sorok írására kérik.

A szerelmes magányos nem lehet,
mert újra, s újra lángra gyúl a lelke,
ezért ír mindig, újabb verseket,
mert még ha fáj is, folyton ünnepelne!

Mert annyi lélek vesz téged körül,
elveszni köztük a szíved képtelen,
és látva ezt csak ujjongva örül!

Elnyelheti  a zúgó végtelen,
– az öröklétet kapta örökül,
s a szerelmet, hogy mindig szép legyen…