Aranyosi Ervin versei

Versbe szőtt gondolataim

By

Aranyosi Ervin: Félig-meddig mese

Aranyosi Ervin: Félig-meddig mese

Egyszer volt, hol nem volt,
talán egy mesében,
mesebeli tájon,
erdő közepében.
Született egy manó,
apró, pici lélek.
Örömmel kiáltott:
– Nézd csak világ, élek!

Nagyon korán rájött,
parázs él szívében.
Csodát akart tenni
egész életében.
Tudta, kell, hogy legyen
célja, küldetése,
csak még azt nem tudta,
ez a cél mesés-e?

Felhúzott egy csizmát,
hétmérföldest, nagyot,
s erdőt, tölgyfát, odút
maga mögött hagyott.
Elment a városba,
ahol sok ember élt,
ahol a sok ember
boldog jövőt remélt.

Mikor leszállt az est,
a házakat járta,
ablakon belesve
bizony csak azt látta:
– Mindenki szomorú,
ha eljött az este.
Bizony, minden ember,
jó kedvét kereste.

A felnőtt egész nap
munkáját végezte,
s örült, hogy vége lett,
ha eljött az este.
Nem lelte örömét,
mind pénzért dolgozott,
a manó nem talált
közöttük boldogot.

Kisgyerek és kamasz
járt az iskolába,
s nem talált vígságot
egész kis korában.
Idegen tudástól
zsongott folyton fejük,
és a manó látta:
– Máshol lenne helyük.

S lám, az óvodások
szintén kedvetlenek,
óvó nénit kaptak
anyukájuk helyett.
Aztán látott bizony,
babás anyukákat,
kiket sok dologért
emésztett a bánat.

Így a rossz kedvük is
babáikra ragadt,
velük sem lehetett
fogni víg madarat.
Itt a sok nyugdíjas
mind attól rettegett,
a munkájuk nélkül
lesznek mind betegek.

Mennyi szomorúság
uralta a várost,
mert sosem alkottak
vidámkodó párost.
Minden egyes ember
a sorsát okolta,
vagy a panaszával
a többit sokkolta.

És a manó izgult:
mit lehetne tenni,
nem tudnak a népek
nevetni, szeretni.
Mert az embereken
gonosz pénz lett úrrá,
s a manó úgy döntött:
– Eltüntetem, hurrá!

Úgy is tett és másnap,
az összes pénz eltűnt,
ám a jó manónak
hamarosan feltűnt,
hogy bizony az ember
nem lett boldog tőle,
a pénztelenségtől
nem kapott erőre.

Sőt inkább gyászolta
a rút pénz hiányát,
s továbbra is hitte,
az oldja meg álmát.
A manó ezt látva,
attól kezdett félni:
– Az ember nem is tud
pénze nélkül élni?

Talán nem is látják
a csodás világot,
le kellene venni
róluk ezt az átkot.
Mi jelent megoldást,
mely a jóhoz vezet,
hát egy örömlátó,
kis műszert tervezett.

Lám, a munkájának
lett is eredménye,
felbolydult a város
sok szomorú lénye.
Hagyva csapot-papot,
költözködni kezdtek,
régi falujukba
visszakéredzkedtek.

Újra együtt laktak
a teljes családok.
A szeretet virult,
s bizony volt is rá ok!
Szeretettel tette
mindenki a dolgát,
a régi írások
tudását magolták.

Amire szükség volt,
előteremtették,
megdolgoztak érte,
nem csak úgy megvették.
Amiből meg több volt,
hát csereberéltek,
egymást megsegítve
boldogabban éltek.

Gyermekek a szülők
példáján okultak
és a nagyszülőktől
csupa jót tanultak.
Esténként a téren
jó nagy tüzet raktak,
körülvéve, együtt
daloltak, vigadtak.

Nem volt gondjuk többé
hívságokra, pénzre,
és a manó bizony
már azt vette észre,
hogy mosoly uralta
az emberek arcát,
élvezte a létet,
nem folytatta harcát.

A manó boldog volt,
sikerült a terve,
mert a lét, értelmét
újra visszanyerte.
A szeretet végül
elnyerte jutalmát,
legyőzte a szívük
a pénz zord hatalmát!

Aranyosi Ervin © 2017-08-25.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Mesemondó Nagyapó


Aranyosi Ervin: Mesemondó Nagyapó

Falu végén, erdőszélen
nagyapócska éldegélt.
Unokának – ha épp ott volt –
mindig szép mesét mesélt.

Az udvaron tüzet gyújtott,
elűzve a hűvöset.
Mesebontó imát mormolt,
varázsosat, bűvöset.

Karosszékben kényelmesen
megpihent jó nagyapó.
Unokája az ölében,
mert ott jobban hallható!

Nagyapó hát el is kezdte
szőni mesefonalát,
s átléptek egy új világba,
s izgalmas volt odaát.

Előttük a tűz lobogott,
szikrát szórt a parazsa,
s röpködtek, mint darázsfészek
száz zümmögő darazsa.

Szólt a mese, s odavonzott,
kutyát, cicát, madarat.
Mindenki jött még időben,
– mert attól félt, lemarad!

A tűz lángja felragyogott,
táncot járt az arcukon,
mesefonál tűbe fűzve
átkúszott a gomblyukon.

Mesevilág életre kelt,
tündér, s manó megjelent.
Hétmérföldest lépő csizma
bejárta a végtelent.

Szegénylegény csupa jót tett,
megnyitotta a szívét,
rút boszorkány átalakult,
változtatva a színét.

Persze, győzött az igazság,
s mindig boldog vége lett.
Lám a mese így ragyogtat
álmos, kedves, szép szemet.

Ha eljött a mese vége,
álmos lett az unoka.
Ágyba vitte, betakarta
a mesélő nagyapa.

– Álmodd tovább a mesédet,
legyél boldog kisgyerek!
Remélem, a szép mesémmel,
jó lenni segíthetek.

Erdő szélén, falú végén
minden este szól mese.
Gyere el, ha kíváncsi vagy,
ne maradj le már te se!

Aranyosi Ervin © 2017-08-11.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: A könyv tündére 5. rész

könyvtündér2
Aranyosi Ervin: A könyv tündére 5. rész

Tegnap a mesének
hirtelen lett vége.
Nem kérdezte tündér,
hogy vajon  elég-e?

De szerintem tudta,
úgyis visszatérek,
és a meséjéből
új szeletet kérek.

Hát eljöttem ma is,
elhozott a lábam.
Az utat idáig
újra végig jártam,

lásd hát, most itt ülök
a folytatást várva.
– Kérlek, drága tündér,
kezdd el valahára!

A könyv tündére most
mosolyt csalt arcára,
mindig örült nekem,
hogy figyelek szavára.

– Hol is hagytuk tegnap
mi a szegény embert?
– Reggelizett éppen,
s ennek időt szentelt!

Lám, ahogy ott hagytuk
árokparton ülve,
ott van, csücsül ma is,
s helye sincs kihűlve.

Készült menni tovább,
kissé elmélázott,
s lenézve a fú közt
egy kis manót látott.

Apró, zöld kabátban,
piros kis sapkában,
ahogyan egy manó
kinéz általában.

S a manó szólt hozzá:
– Hej, te szegényember,
meg tudnál kínálni
egy kis élelemmel?

– Tudsz jó szívvel adni
nekem egy falatot,
vagy csak útnak indulsz,
s én éhen maradok?

Hej, a szegény ember
gondolta magában,
– adnék én szívesen,
úgy, mint általában.

Nekem is kevés van,
nem tart ki az úton,
de megesett szíve
a kis nyomorulton.

– Nesze vidd, és edd meg,
többem úgy sem maradt,
úgy sem segít rajtam
már ez a pár falat!

Így hát a kis manót,
vendégéül látta,
aztán el is akart
indulni, utána.

A manó élelmét
mind becsemegézte,
a vendéglátóját
hálás szívvel nézte.

– Ide figyelj ember,
hálás vagyok néked,
mert, hogy nekem adtad,
legutolsó étked.

A hálám jeléül
hadd adjak valamit,
ami megsegíthet,
ami megszabadít.

Fogjad ezt a sípot,
s ha bajba kerülnél,
akkor jársz legjobban,
ha ezzel fütyülnél.

Kiszabadít bajból,
fondorlatosságból,
bűvös varázslatból,
börtönből, fogságból.

Elvette emberünk
manótól a sípját,
bár sípok az éhét
már nem csillapítják.

Azért illendően
megköszönte szépen,
hála és a kétség
kavargott szívében.

Aztán útnak indult,
Fekete erdőhöz,
kövessük az útját,
Ő az egyik főhős.

Hát idáig értünk
a mai mesével.
Búcsúzkodni kezdtem
sietve, nagy hévvel!

Ide illesztettem,
be a könyvjelzőmet,
s elmentem aludni,
becsuktam a könyvet.

A folytatáshoz kattints ide

Aranyosi Ervin © 2016-06-12.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Mosoly-Manó vers

Mosoly-manó már reggel rám kacsint,
derűt sugároz arca szüntelen.
Fürdőszobám tükréből visszaint,
s tudom, egész nap itt lesz majd velem.

Hiába jönne milliónyi gond,
Mosoly-manóm mindegyiken nevet.
Legyintek én is, “hálójával befont”,
az ember így szomorkás nem lehet.

Itt bújkál bennem, – vidáman kacag!
mosolya itt ül szájam szegletén,
s bár dolgozom, jó kedve rám ragad.
– mosolyt varázsló, kedves kis legény…

Mosoly-manó nem csak bennem lakik.
a lelkek mélyén ott él szüntelen.
Ha engeded, nevetni megtanít,
hogy neked is vidám napod legyen!

By

Aranyosi Ervin: Levél a Mikuláshoz

Aranyosi Ervin: Levél a Mikuláshoz

Kedves, jó Mikulás bácsi,
neked is van gyereked?
És ahol laksz, ott Lappföldön,
melegít a szeretet?
Amikor jössz, mennyi minden
fér bele a zsákodba?
Ugye te is mindent megkapsz,
mit elképzelsz álmodban?
Ugye neked szót fogadnak
a manók, s a szarvasok?
Ugye nem baj, nem haragszol,
mikor csintalan vagyok?
Ugye idén újra eljössz,
s hozol ajándékokat?
Kipucolom kis csizmámat,
s ablakunkban kép fogad.
Mert rajzoltunk testvérkémmel,
csuda, színes képeket.
Neki is hozz ajándékot,
tudod, Ő is jó gyerek.
Hányat is kell még aludnom,
mire eljössz, s itt leszel?
Remélem, hogy idén látlak,
mert te annyi jót teszel.
Tegnap azon gondolkoztam,
Mikulásnak lenni jó!
Ha felnövök, családomban
minden nap lesz télapó.
Ajándékot öröm adni!
– magyarázzam pont neked?
Öröm látni az arcokat,
hol ragyog a szeretet.
Kedves, jó Mikulás bácsi,
gyere, várunk már nagyon!
Amikor jössz, arra kérlek,
kopogtass az ablakon!

Aranyosi Ervin © 2010-11.30.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Manó mese (Molnárné Szabó Veronika meséje nyomán)

télimanószignóskis
Aranyosi Ervin: Manó mese (Molnárné Szabó Veronika meséje nyomán)

Erdő mélyén, vén tölgyfában,
földközeli, szép odvában,
kis manócska éldegélt.

Hablaty nevet adták néki,
mert annyit tudott beszélni,
állandóan csak beszélt.

Vagyis be nem állt a szája.
Más mit gondol? Fütyült rája!
Csak fújta, min esze járt.

Egy nap összefut Szeliddel,
a kedves, jószívű őzzel,
aki véle szóba állt.

Jaj, szelíd, de jó hogy látlak,
s nem kell elfutnom utánad,
hogy elmondhassam neked.

Álmomban, egy pillanatban,
beleestél a patakba,
s veszélyben volt életed.

De én éppen arra mentem,
kihúztalak onnan menten,
s megmentettelek, tudod?

Milyen jó, hogy én ott voltam…
Azt mindenki tudja rólam,
milyen nagyszerű vagyok.

És miközben mindezt mondta,
tovább indult a vadonba,
s a másikra nem figyelt.

Az Őz így szólt: – Jó hogy látlak..
De a manólábak messze jártak.
így Szelídnek nem felelt.

Hablaty útját tovább járva,
Rálelt a dolgos harkályra
és megszólította Őt

Képzeld el sapkás barátom,
– füleddel most csüngj a számon –
mi történt tegnapelőtt.

Délelőtt az erdőt jártam,
s térdig érő posvány sárban,
széles ösvény közepén,

mászott egy óriás giliszta,
ki magát kövérre hízta.
– Akkor rád gondoltam én.

Milyen jó falat is lenne,
harkály pajtás de jót enne,
jól is lakna tán vele.

De mivel te nem voltál ott,
s én nem eszem csúszómászót,
megmenekült élete.

Csak gondoltam, jó, ha tudod,
most keresel, ott meg jutott,
volna néhány jó falat.

Jó helyen kell jókor lenni,
ha finomat akarsz enni,
más különben nem marad.

Harkály a fejét csóválta,
de őt most a dolga várta,
hogy élelme meglegyen.

Hablaty bizony önző módon,
viselkedett mással, folyton.
Átgázolt a lelkeken.

Az erdő többi kis lakója
megunta a kelekótya
manó önző tetteit.

Úgy döntöttek, hogy a rosszat,
aki mindenkit felbosszant,
hozzá méltón büntetik.

Megbeszélték, hogyha látják,
szó nélkül faképnél hagyják,
elkerülik messzire.

Úgy is jól el van magával,
barátkozzon a magánnyal,
s fájjon most az ő szíve.

Hablaty másnap mit sem sejtve,
Önmagával jól eltelve,
Járta kedvenc erdejét.

Látta Szurit szembejönni,
készült is már ráköszönni,
de a süni hopp, letért.

Útját másfelé folytatta,
a manót faképnél hagyta,
eltűnt, a föld nyelte el.

Hogy ez mily’ gyorsan elmászott,
az is lehet, hogy nem látott?
– magában ezt tette fel.

Így járt később cinikével,
a gyors lábú kisegérrel,
mikor észre vette őt,

messze surrant, mint egy árnyék,
szinte, mintha köddé válnék,
s nem volt ott, hol azelőtt.

Elkerülte minden állat,
szíve ezért nagyon fájhat.
ki meglátta menekült.

Nem esett jól a lelkének,
hogy mások vele nem beszélnek.
s egy fa tövébe leült.

Brü-hü-hü – sírt kicsi lelke,
mert a magányt nem viselte
s fájt a szíve, jaj nagyon.

Miért kerüli minden állat?
– A válasz csak egyre várat, –
mi lehet az ok vajon?

Arra repült egy kis cinke,
kit úgy hívtak, hogy picinke,
s megsajnálta a manót.

– Ne sírj, nincsen minden veszve,
tudok írt fájó sebedre!
– vigasztalta Hablatyot.

– Tudom neked, mit kell tenni,
s ismét tudjanak szeretni
barátként az állatok.

Rossz természettel megáldva,
Nem figyelsz a más szavára,
ennyi lehet rá az ok.

Lelki szemetesnek nézed,
ki nem kerül messze téged,
figyelmetlen vagy sokat!

Nem csak rólad szól az élet,
mi eszedbe jut elmeséled,
s nem hallgatsz meg másokat.

Kérlek, figyelj oda rájuk,
így lehetsz csak a barátjuk,
hadd meséljenek neked,

Engedd, hogy más is elmondja,
Mi öröme, s mi a gondja,
– bátran ossza meg veled.

Sőt, – meséljen,- erre  kérd meg!
Hidd el majd jobban megérted,
hogyan zajlik életük.

Meghallgatnak Ők is téged,
kalandjaid elmeséled,
együtt mulathatsz velük.

Sose felejtsd megkérdezni:
A “hogy vagy?” kérdést fel kell tenni,
s érezzék, hogy érdekel.

Mert ha odafigyelsz másra,
számíthatsz a barátságra,
s a legtöbbet éred el.

Hablaty tehát megfogadta,
a becsület szavát adta,
megváltozik, meg bizony.

Nem ismer rá a mamája
egyre több lesz a barátja
fontos lesz a jó viszony.

Figyelmes lesz és törődő,
büszke lesz rá ez az erdő,
Vagyis hát az állatok.

Kíváncsian mindig kérdez,
s mindenkivel együtt érez:
– Mi újság van nálatok?

Elbúcsúzott Picinkétől,
a segítőkész kis cinkétől,
s indult, is hogy megtegye

Mindazt, amit megbeszéltek,
amiről eszmét cseréltek,
de támadt egy ötlete.

Utoljára visszakérdez,
kedvesen szólt Picinkéhez,
– Hát te kedves hogy vagy ma?

Boldogan szállt el a cinke,
és  amikor búcsút inte,
kísérte a mosolya.

Hablatyunk hát neki vágott,
megszerezze, mire vágyott,
szeretetre szert tegyen.

Kedvessége megnyerő volt,
mindenkihez csak szívből szólt,
ahogy járt erdőn, hegyen.

S ahogy újra útját járta,
arra tévedt kis barátja,
a pettyes hátú őzike.

Bár Hablaty megérdemelte,
ahogy rég, most sem kerülte,
– de hallgatni győzi-e?

Ám manónk beszéde kurta,
oldalát egy kérdés fúrta,
s ezt a kérdést tette fel.

Szervusz Szelíd! Kérlek, mondd csak
őzgidácskám, te ma hogy vagy?
– s kíváncsiság lepte el.

Őzgidácska meglepetten,
érte manócskánkat tetten.
– Nahát, hogy megváltozott!

S a manónk már nem csak kérdez,
kíváncsi és együtt érez,
ott maradt,  s nem távozott.

Köszi Hablaty, jól vagyok.
Vagyis hát! vannak bajok,
fáj a torkom egy kicsit.

Reggel, napos hangulatban,
megfürödtem a patakban.
S hallottam a szél visít!

Beborult az ég felettem,
s megfáztam, mert vizes lettem,
s nem száradtam meg hamar.

Kedves Szelíd! Gyere, mára
meghívlak forró teára,
s torkod többé nem kapar.

Hívta lelkesen az őzet.
– Egy kamillás teafőzet,
meggyógyítja torkodat.

A nyakadra kötök sálat,
amíg iszod a teádat,
melegít, és ott marad.

Együtt teát szürcsölgettek,
bizony jól átmelegedtek.
Szívüknek is jól esett.

Kedves Hablaty, oly jót tettél,
– mint álmodban, – megmentettél,
s vissza adtad hitemet.

– Kár, hogy eddig nem figyeltem,
Látom már, hogy rosszul tettem!
– Szólt manónk, s már nevetett.

Aztán Szelíd búcsút intett,
megmászta a hegygerincet,
biztos haza sietett.

Kis manónk ezután sokkal
jobban bánt az állatokkal,
s mindenkit meghallgatott.

Minden állat észrevette
a változást,  s megszerette
ezt a kedves kis manót.

Hadd mondjam el itt a végén,
amire gondolok még én,
figyeljetek gyerekek:

Legszebb dolog a világon,
s legyen részed, azt kívánom,
az önzetlen szeretet.

Aranyosi Ervin © 2009-12-22.
A vers  és a festmény megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva