Aranyosi Ervin: Ötvenhárom éve

Megszülettem egykor, ötvenhárom éve,
felsírt piciny lelkem, a fényes napba nézve!
Tán Ő is megrémült, ám nem adott hangot,
– “Ennek a porontynak adjak szívet, rangot”?
Nőttem, növekedtem testben és lélekben,
erősödtem is tán, s okosabb is lettem.
S voltak oly tanárok, akik értékeltek,
ám ilyen pályára Ők még nem tereltek.
Eltelt majd’ ötven év, s alig írtam verset,
nem is dédelgettem nagyra vágyó tervet.
Éltem úgy mint mások a hétköznapokban,
s olvadtam a mások által írt dalokban.
Ám valami történt, egy új útra léptem,
– máig nem tudom, hogy kié volt az érdem,-
életem változott, egész másképp élek,
több lett a hit bennem és kevésbé félek.
Nem csak kapni vágyom, adni is magamból,
szabadulni végleg dühtől és haragtól.
Szeretetre, szépre tanít’ni a népet,
s megtanulni hitet, érzést, emberséget.
Szívemből szolgálni az egész világot,
aki leszületett, legyen boldog, áldott.
Megtalálni Istent, a tudást átadni,
pillanat varázsát mindig megragadni,
és ha életedet szebbé tudom tenni,
akkor érdemes volt egykor megszületni!