Aranyosi Ervin versei

Versbe szőtt gondolataim

By

Aranyosi Ervin: A mese varázsa

A mese varázsa
Aranyosi Ervin: A mese varázsa

Felolvasok egy nagy könyvből.
Cicáim figyelnek.
Lehet, hogy az olvasásért
kicsit irigyelnek?

Ez a mese egérről szól
és egy kis madárról,
akiket egy csodatündér
emberré varázsol.

Királyfi és hercegnő lesz
a két apró állat.
A cicáim arcára már
kiült a csodálat.

Tán azt hiszik, tündér vagyok,
s varázsolni kezdek?
Lehet, hogy egy új élethez
kaptak éppen kedvet?

De a varázslat nem jött meg,
itt a mese vége,
ám a cicáknak nem tudom
egy mese elég-e?

Na jó jöjjön még egy mese
huncut kis cicákról,
akik mindig szemétdombot
csinálnak a házból.

Lelökik a virágokat,
a függönyön másznak,
minden bútort karmaikkal
összekaparásznak.

Amint felnézek a könyvről,
cicáim eltűntek,
lehet, ez egy pontos mása
az ő életüknek?

Lehet, hogy a valóság
az nem is olyan édes?
Megnézni, hogy merre járnak
most már esedékes.

Aranyosi Ervin © 2017-02-12.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Az Olló és a Móka

Az Olló és a Móka
Aranyosi Ervin: Az Olló és a Móka

Egyszer volt, hol nem volt, – úgy mint a mesében,
az Olló egy sajtot kiollózott szépen.
Egy reklámújságból egy sajtot kivágott,
majd egy faágra ült, és sajt-lyukat gyártott.
Arra járt a Móka, vigyorral az arcán,
előre nevetett az Olló kudarcán,
mert jól kitervelte, – nem sokáig tartott –
Ollótól megszerzi a soklyukú sajtot.
Felszólt az Ollónak, magasra a fára,
ahol sajtlyukakat vágott szegény pára.
Hízelgett a sajtért, viccesen a Móka,
mert sajtot nem evett évezredek óta.
A szagát utálta, ízét sem szerette,
csupán mókázásról szólt most minden tette.
Addig vicceskedett, mindaddig vidított,
míg az olló lelke, s éle meg nem nyílott.
A sok-sok lyukú sajt a Mókára hullott,
hogy agyon nem csapta, az kevésen múlott.
A Móka felkapta a soklyukú sajtot,
megérezve bűzét, utolsót sóhajtott.
Már a mókázástól is elment a kedve,
s nézett rá az Olló, most már reménykedve,
szét nyitotta mindkét szárát szegény pára,
hátha a lyukas sajt felesik a fára.
Móka mindezt látta a nagy sajtja mögött,
s Olló butaságán kínjában röhögött.
Ennyi volt a mesém, nem kérdem elég-e,
Sajtom…, vagyis sejtem. Itt a mese vége!

Aranyosi Ervin © 2016-12-28.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Nyuszik és a Mikulás

Nyuszik és a Mikulás
Aranyosi Ervin: Nyuszik és a Mikulás

Itt járt a Mikulás,
kelkáposztát hozott,
ami teljes gömb volt,
nem csupán hámozott.

Az asztal közepén
elhelyezte szépen,
hogy majd minden nyuszi
könnyen odaférjen.

Jöttek is a nyulak,
hálás szívvel ették.
Megrágni, lenyelni,
el nem felejtették.

Ám amikor végül
elfogyott a torzsa
be is teljesedett
a káposzta sorsa.

A nyuszik már megint
a Télapót várják,
hát ha elhozná a
kelkáposzta párját.

Úgy megörülnének
mesés alakjának,
és ha sikerülne,
tán jól is laknának!

Aranyosi Ervin © 2016-12-08.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

 

By

Aranyosi Ervin: A nagymama ilyen

a nagymama ilyen
Aranyosi Ervin: A nagymama ilyen

Nagymama, egy büszke nő,
vajas kenyeret kenő!
Hát hol itt a bökkenő?

Nincs, és ez benne a jó!
Cukorból van Nagyanyó,
unokáknak Ő való.

Akkor mitől büszke nő?
Unokákra büszke Ő!
Meleg szíve szerető!

Minden nagyi fiatal,
lesi szíved mit akar,
meleged van? Kitakar!

Ám ha fázol, melegít,
melegével beterít.
Figyeld szorgos kezeit!

Ha kell süt, főz, csak neked,
főztjében a szeretet,
s azt várja, hogy mind megedd!

Azt kívánja, nőj nagyot,
rád vetíti a Napot,
s fejedre tesz kalapot!

Teljesíti álmodat,
s ha a szíved fáj sokat,
elhesseget másokat.

Drága kedves Nagyanyó,
unokádnak csuda jó
álmokat hoz a hajó.

Mert a Nagyanyó mesél,
s a mesébe belefér,
király, hercegnő legyél.

Kiszínezi álmodat,
minden jóban támogat,
s mikor csak tud látogat.

Boldog, mikor itt lehet,
megdicséri kis kezed,
enged, és ha kell vezet.

Mert a Nagyikád szeret,
vele lenni élvezet,
s mosoly lesz az ékszered!

Csak ad, s nem vár semmit el,
megy veled, ha menni kell,
s nem éri be ennyivel.

Bár már úgy fáj mindene,
s pihennie illene,
veled táncot lejtene.

A játékban benne van,
fájós lábbal is rohan,
nem is értik ezt sokan.

Engedékeny, s mindig ad,
szívesen veled vigad,
s magából mindent kiad.

Mert a Nagyik ilyenek,
nincs is sírós kisgyerek,
hisz vigasztal és szeret!

Aranyosi Ervin © 2016-11-29.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: A könyv tündére 23. rész

könyvtündér2
Aranyosi Ervin: A könyv tündére 23. rész

Elballagott a nap,
lesétált az égről.
Hallani szeretnék
újra a meséről.

Rohantam hát hozzád,
drága könyvtündérem,
remélve a mai
meséd még elérem.

Nem csalódtam most sem,
mert most folytatódik,
meghallgatni újabb
alkalom adódik.

A mai mesém már
a tündéremről szól,
az első pár sora
lassabban araszol.

De tudom, a mese
biztos el nem téved,
s lám a könyv tündére,
emlékekbe réved.

Vándorból lett király
lett az apukája,
a tündérkirálylány
meg az anyukája.

Szép Tündérországban
jól mentek a dolgok,
szeretet a kincsük
és mindenki boldog.

Így telik az idő,
és a kis tündérlány
varázslatot tanul,
s nevelkedik példán.

A jóság fészket ver
gyönyörű szívében,
és ez nem is marad
többé észrevétlen.

Tündérekkel tanul,
tündérek közt táncol,
tündér a mestere,
ki, ha téved, rászól.

Vidámság, szeretet
veszi körbe-körbe,
s örömmel néz bele
bármilyen tükörbe.

Elszállnak napjai,
elmúlnak az évek.
Egy nap, séta közben
egy  mély kúthoz téved.

Úgy, mint a nagynénjét,
a kút őt is csalja,
titkát megfejteni,
ismerni akarja.

Hát a kút aljára
ő is csak lemászott
és ahogy körülnéz,
egy vasajtót látott.

Lassan, óvatosan
lenyomta kilincsét,
talán itt találja
képzelete kincsét.

Kinyílt a vasajtó,
hát belépett rajta,
s alagutat látott,
mely világos fajta.

Az alagút szélén
fáklyafény lobogott,
a kíváncsi lánynak
úti ez célt adott.

Így hát neki vágott,
s csak akkor csalódott,
mikor a vasajtó
döngve becsapódott.

Próbált visszamenni,
s nem talált kilincset,
így csak egy irányban
kereshet ma kincset.

Elindult az alagútban,
kísérte a fáklyafény,
egy társa volt útja során,
az erőt adó remény.

Hosszú, keskeny útja végén
egy terembe érkezett,
az olvasót megzavarja
itt a jó emlékezett.

A kis tündért banya várta,
ki nagynénje volt egykoron,
ám a boszorkány megszállta,
s nem látszott, hogy jó rokon.

A kis tündér nem ismerte,
csak az anyja mesélte,
hogy nővére e világot
egy másikra cserélte.

Ám azóta Tündérhonban
nem tud róla senki se.
Volt is érte sírás-rívás,
imádkozás, szent mise.

A mesének mára vége,
holnap innen folytatom,
Álomország kapujában,
valóságom otthagyom!

A folytatáshoz kattints ide

Aranyosi Ervin © 2016-07-14.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: A könyv tündére 14. rész

könyv tündére 14
Aranyosi Ervin: A könyv tündére 14. rész

Esti mese nélkül
nincs kedvem aludni.
Mai folytatását
szeretném már tudni!

Utazom a könyvbe,
az álomvilágba,
ahol tündérem vár,
tán a körmét rágva…

– Megjöttem, itt vagyok,
folytasd hát a mesét,
legyen lenyűgöző,
legyen hát csodaszép!

A Tündérkirálynak
eltűnt egyik lánya,
banyává képezte
az erdő boszorkánya.

Csupa-csupa rosszat
ültetett szívébe,
varázstudományát
adta át cserébe.

A kis tündérlányka
nagyon megváltozott,
rút is lett, meg gonosz,
vagyis elátkozott.

Sötét lett az erdő,
s kihalt körülötte,
amíg átkos tervét
lassan összeszőtte.

Messziről jött utat
úgy eltérítette,
hogy az arra járó
még nem is sejtette.

Vándorok százait
ölte itt halomra,
hogy varázs erejét
így megsokszorozza.

Épített csontházat,
s mind, ki idetévedt,
nem tudta megélni,
az eljövő évet.

Lelküket kiszívta,
rabszolgává tette,
külsejüket szörnyű
varjúvá festette.

Így lett a sok ember
aki erre tévedt,
fekete gyászhuszár,
ki így élt egy évet.

Szolgálták, mint kémek
a gonosz, rút banyát,
ellopva vándorok
utolsó aranyát.

Átkot szórtak szerte,
ahova csak szálltak,
emberek hullottak,
melegben is fáztak.

Szörnyű járványokat
szórtak a világra,
Fekete varjú ült
minden élő ágra.

A közeli ország
már nagyon szenvedett,
királya épp ezért
sereget szervezett.

Háborúzni készült
a rút banya ellen,
egy hős volt a király,
egy igazi jellem.

Ám a csapatában
nem akadt varázsló,
kinek tudománya
erős és parázsló,

Aki képes lenne
a banyát legyőzni,
fortélyát, cseleit
csellel megelőzni.

Hiába az erő,
a büszke bátorság,
varázslattal szemben,
gyengeség, botorság.

Hiába küldte el
a hadüzenetét,
nem kapott mást vissza
csak futárja fejét.

Nem maradt más hátra,
erővel támadni,
erdőt felgyújtani,
és talpon maradni.

Összegyűlt a sereg,
s királlyal az élen,
végig poroszkáltak
a poros útszélen.

Mivel az erdőben
egy keskeny út vezet,
a király egy másik
harcmodort tervezett.

Ez a terv már nem fért
a mai mesébe,
várt reám az ágyam,
hát mentem elébe…

A folytatáshoz kattints ide

Aranyosi Ervin © 2016-06-24.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: A könyv tündére 13. rész

tunderorszag
Aranyosi Ervin: A könyv tündére 13. rész

Hogy szállnak a napok,
– a mai is múlik –
a kíváncsiságom
szép hosszúra nyúlik.

– Jöttem hát tündérem,
mesédet hallgatni,
a mai porciót
ide kéne adni!

Folytasd hát a mesét,
tündér királylányról,
kit a rút, vén banya
messze csalt a vártól!

A hiszékeny szívnek
adott okot, vágyat,
hogy beálljon hozzá
kezdő boszorkánynak.

Elvitte hát messze,
a Sötét erdőbe,
hogy egy gonosz banya
válhasson belőle.

Először a múltját
törölte ki végleg,
ne legyen béklyója
tanuló elmének.

A tündér királylány
mindent elfelejtett,
és a tanításban
ez még csak a kezdet.

Boszorkány a szívét
úgy elvarázsolta,
a szívszeretetét
varázstűzbe szórta.

Kiürült a szíve,
érzésektől mentes,
többé nem lesz boldog,
nem lesz kedves, rendes.

Szeretet helyére
bosszú vágyat ültet,
abba harag meg düh,
és méreg kerülhet.

A tündérvilágról
csupa rosszat gondol,
nem olvas ki szépet
fénylő csillagokból.

Így lett rút boszorkány
a tündérkirály lánya,
ölni, pusztítani
hajtotta a vágya.

S miközben szülei,
rémülten keresték,
ő varázslatokkal
töltött napot, s estét.

Mert Tündérországban
nagy a sírás-rívás.
Eltűnt a királylány,
s mit mutat az írás?

Hát az írás helyén
üres lapok vannak,
és a királylányról
támpontot nem adnak.

Siratja a Király
és az édesanyja,
s a kisebbik húga
szívét búnak adja.

Keresik mindenütt,
de nem lelik sehol,
a világba szerte
kilenc futár lohol.

Kihirdetik aztán
a világban szerte,
ki a királylánynak
a nyomát meglelte,

azt a Tündérkirály
oly gazdaggá teszi,
nem lesz többé híja,
semmiben sem neki.

Ígérnek aranyat,
mesés gazdagságot,
olyat, amit ember
eddig még nem látott!

Van is jelentkező,
száz a feladatra.
Ám hiába minden,
mindegyik feladta.

Így Tündérországban,
egy évig gyászban éltek,
mindent feketére,
gyászosra cseréltek.

Ám a király lánya
nem került meg többé,
és a szép emléke
ily módon vált köddé.

Ugyanígy lett vége
a mai mesémnek,
de holnapra újabb
folytatást remélek.

Szépen elbúcsúzom
könyvem tündérétől,
és a mai mese
szép történetétől…

A folytatáshoz kattints ide

Aranyosi Ervin © 2016-06-23.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva


By

Aranyosi Ervin: A könyv tündére 12. rész

Könyv tündére12
Aranyosi Ervin: A könyv tündére 12. rész

Lefekvéshez készül a Nap,
– nekem még van dolgom…
Elmegyek a tündéremhez
a szokásos módon.

Meghallgatom a mesének
mai folytatását,
göngyölítem a fonalát,
átveszem sodrását.

A tündérem ott folytatja
ahol abba hagyta,
figyelmemet, mint jó termést
szépen learatja.

Ott tartottunk tegnap este:
… a tündérkirály lánya,
elcsatangolt szüleitől,
mert csábította vágya.

Találkozott egy banyával,
aki várta régen,
mert ez ott volt már megírva
az ő jóskönyvében.

A teremből, ahol voltak,
két út indult útnak,
az egyik a folytatása
a nagyon mély kútnak.

A tündér-lány onnan indult
s ide érkezett meg,
hátralévő életéhez,
pont ez volt a kezdet.

A másik még titokzatos,
sötét jövőt jósol,
vajon hová lehet jutni
majd e folyosóról.

A boszorkány, s a tündérlány
elindultak rajta.
Az út falát, doh és penész,
s pókháló takarta.

Aztán, ahogy mentek, mentek,
egy lépcsőhöz értek,
lépcsőfokok vezettek fel,
s úgy látszott, temérdek.

Elindultak a lépcsőkön,
egyre feljebb mentek,
meredek volt rajta járni,
s néha megpihentek.

A kis tündér a boszorkányt
szó nélkül követte,
szófogadón, amit mondott,
mindig pont azt tette.

Fent a lépcső tetejénél
egy bűvös kör állott,
átjáró, mely elválaszthat
két külön világot.

Mint tó tükre, hullámozott,
helyenként örvénylett,
a boszorkány meg sem állt,
csak bátran belelépett.

A kis tündér visszahőkölt,
megijedt egy cseppet,
átlépjen, vagy itt maradjon?
Vacillálni kezdett.

Összeszedte bátorságát,
s egy jó nagyot ugrott,
túloldalon a vén banya
botjában megbotlott.

– Ejnye lányom, minek ugrálsz?
Kárt teszel magadban!
Nem óvhatlak, nem védhetlek
minden pillanatban.

Azért jöttünk, hogy megismerd
jövendő országod,
megtanítsam minden titkom,
a boszorkányságot.

Te uralod ezt az erdőt,
minden fáját, vadját,
tőlük nyered az erődet,
mely hatalmad adják.

Ez a hely lesz a háttered,
ha világod járod,
s megmutatom az ördögöt,
mától őt szolgálod!

Mindened lesz, amire vágysz,
hatalmad és pénzed,
kárörömöd adja majd
az elégedettséged.

Kezdjük el a tanításod,
tanulj varázsolni.
Te leszel a legjobb banya,
erről fog ez szólni!

Tudásoddal irányíthatsz
ördögi erőket,
a leggonoszabb boszorkányt
csinálom belőled!

Ma itt lett a mese vége,
mennem kell aludni,
elbúcsúztam, s a tündérem
nem fog haragudni.

Tudja, holnap visszajövök,
folytatásra várva,
én meg tudom, itt találom
szép szívét kitárva!

A folytatáshoz kattints ide

Aranyosi Ervin © 2016-06-21.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: A könyv tündére 10. rész

Gonosz banya
Aranyosi Ervin: A könyv tündére 10. rész

Jaj, de rossz úgy elaludni:
– félbeszakad a mese.
S ha álmomban folytatódik,
nem tréfa a fele se!

Egész napom lassan mászott,
s úgy vártam, hogy est legyen,
visszatérjek tündéremhez,
hogy mesémet átvegyem.

A történet folytatódjon,
elevenen, igazán.
Érezzem, hogy szóról-szóra
ez az egész igaz ám!

Ott tartottunk, a boszorkány
csúf pálcája hangot ád.
Szegényember sípját fújva,
óvja-védi önmagát.

Még a pálca eltalálta,
szegény ember jó szívét,
de a síp szép vékony hangja
a boszorkányt tépte szét.

Szétrobbant, mint tűzijáték,
színes lángokat vetett,
szerte foszlott a sötétség
helyére fény született.

Szegényember állt csak némán,
szíve helyén a gonosz.
Szépeket, mit egykor érzett,
eltakarta most a rossz.

Emlékei köddé váltak,
megromlottak vágyai,
érezte, a gonosz hajtja,
s elindultak lábai.

Tört és zúzott útja során,
amit látott tönkretett,
szíve helyén kő virágzott,
szeme villámot vetett!

Mindenkit, ki útjában volt
félre lökött, elzavart.
Csúf szavakkal sértegetett,
a lelkükbe belemart.

Csalt a kártyán, csőbe húzott,
és nem tisztelt életet.
Rútul élő szegényekre
mondott csúf ítéletet.

Lopott, rabolt, szóval bántott,
s mert nem félte a halált,
nem volt érzés a szívében,
mindent ocsmánynak talált.

Letarolta a világot,
többé már nem szeretett,
s elfeledett feleséget,
szívéhez nőtt gyereket.

Valójában a Vasorrú
Banya belé költözött,
így lett ő a leggonoszabb
a sok mesehős között.

És a Banyának célja volt,
hősünk lett az eszköze,
Lelkének a gonoszsághoz
eztán sem volt sok köze.

A boszorkány testet öltött,
ám nem tudták, hogy ki Ő,
csak a gonoszságát látták,
mert az volt a feltűnő.

Célja volt a vén banyának,
s kellett hozzá ez a test.
Fondorlatát létrehozza,
nekilátott egyenest.

Elindult tündérországba,
bosszú szította szívét,
Tündérkirály felesége,
volt a célpont, aki szép!

Aki épp egy jó boszorkány,
ki világát szépíti,
aki minden kedves tettét
jóságára építi.

Tőle boldog tündér ország
és általa gazdagok.
Akadnak még jó boszorkák,
kik szépítik a napot.

Szegényembert, mint álarcot
használta fel a banya,
Gonosz terve lehet majd
a tündérország alkonya.

– Holnap este itt folytatjuk,
innen indul a mese!
– a tündérem befejezte
s nem rebbent a szeme se.

Hát, bizony az idő elszállt,
mennem is kell, azt hiszem,
ám a mese hangulatát
szívem mélyén elviszem.

Elbúcsúztam, s megígértem,
holnap visszatérek én!
Semmi pénzért nem hagynám ki
tündéremtől a mesém.

Megjelöltem, hol tartottunk,
holnap innen folytatom.
Kíváncsiság, érdeklődés
színezi a holnapom…

A folytatáshoz kattints ide

Aranyosi Ervin © 2016-06-18.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: A könyv tündére 9. rész

A könyv tündére 8.rész
Aranyosi Ervin: A könyv tündére 9. rész

Mi erősebb a világon?
Félsz, vagy a kíváncsiság?
Furdalja az oldalunkat,
ezért is tud hatni ránk.

Hideglelős félelemmel
feküdtem le este én.
S látod, mégis újra jöttem,
hogy halljam az én mesém.

S lám, a tündér mosolyogva
várt is reám kedvesen.
Tudta, úgyis visszatérek,
s a folytatást meglesem.

Üdvözölt, majd hozzálátott,
elmesélni a mesét,
folytatva a borzalmakat.
– Csak a vége lenne szép!

Nahát, tegnap ott tartottunk,
forgószélnek vége lett.
Síri csend borult a tájra,
s a csend szinte égetett.

A csontkunyhó közelében,
üszkös fa állt, mint szobor,
egyik ágán sötét varjú,
tolla sötét, és komor.

Ellendült az ág széléről,
szárnya kettőt suhogott,
egy bagoly, az erdő mélyén,
vészjóslóan huhogott.

A varjú a csontház előtt,
földre tette lábait,
ebből emberünk sejtette,
hogy a madár itt lakik.

Felborzolta minden tollát,
aztán megrázta magát,
varázslattal alakítva át
a testét, anyagát.

Iszonyatos károgása
nem is tartott szünetet,
és a csúf madár helyére,
valami más született!

Gömb formából, hengerré lett,
kinőttek a kezei,
főkötős, kócos fejéből
kivillantak szemei.

Vasból készült, horgas orra,
rémítően hatna rád,
s szegény ember felismerte
e furcsa lényben a banyát.

Hajlott hátú öregasszony,
nyomorult kis nénike?
Csaknem három méter magas,
s rossz volt reá néznie.

Amíg tartott a varázslat,
meg se szólalt a banya,
pedig ő volt e mesének
legborzasztóbb alanya.

Szegény ember ámult-bámult,
minden szó belé szakadt.
Bátorsága, – s menekülni –
csepp ereje sem maradt.

Aztán, mint egy gyilkos héja,
a boszorkány felvisít.
A vér meghűlt minden érben,
s nem lehet kibírni itt.

Minden élő elmenekült,
csak az emberünk maradt.
A zsebében kotorászott,
míg a sípjára akadt.

A szájához illesztette,
s így várta, hogy most mi lesz?
Belefúj, ha a boszorkány
bármi csúfost tenni kezd.

És a boszi rákiáltott,
jobban mondva károgott:
– Nincs szerencséd, szegény ember,
légy mostantól átkozott!

Tudom ám, hogy miért jöttél,
– jöttek ide elegen.
Házam falát csontjuk őrzi,
s ők tartanak melegen.

Aki vélem szembeszáll,
az előbb-utóbb meglakol.
Csak egy király menekült meg,
de az is beteg valahol!

Én őrzöm a gonoszságot,
pokol tüzét, melegét,
s mind az, aki szembeszegül,
bevégzi az életét.

Varázspálcám egy csapásra,
gonosszá tesz téged is,
és ha úgy döntök, nem kellesz,
akkor rögtön véged is.

A pálcáját lendítette,
gonoszsága összegyűlt,
ám a pálca ritka hangja,
síp szavával elvegyült…

Mára itt a mese vége,
holnap megint itt leszek.
A könyv majd itt folytatódik,
s ide könyvjelzőt teszek.

A folytatáshoz kattints ide

Aranyosi Ervin © 2016-06-16.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva