Aranyosi Ervin versei

Versbe szőtt gondolataim

By

Aranyosi Ervin: Elképzelt világban


Aranyosi Ervin: Elképzelt világban

Elképzelt világban élünk,
lehet, hogy nem is vagyunk?
Eszetlen eszmét cserélünk
s elveinkért meghalunk!
Hiszünk egy teremtő lényben,
de magunkban nem merünk,
eltévedünk a sötétben,
s a fénnyel szembe megyünk.

Elvakít a valóságunk,
s nem látjuk a lényeget,
csak a csillogást keressük,
– anyagiast, fényeset.
Gyakran másokéra vágyunk,
irigykedve, mérgesen,
ettől szenved is a lelkünk
bűnbánástól férgesen.

Álmokat sző a valóság,
ránk rémálmok törnek még,
bár szívünkben él a jóság,
eldugjuk, el ne vegyék!
Nem hisszük, csak féljük Istent,
bár tudjuk, nem bánt soha,
a holnapunk ma sem ismert,
s a megírt sors mostoha.

Mese lenne csak az élet,
mit valaki kitalált?
Nagy rettegve végigéljük,
várva a szörnyű halált?
Mi lenne, ha megértenénk,
a halál nem létezik!
Tanulni jön le a lélek,
s szeretetre éhezik.

Mégis folyton egymást bántjuk,
és a gondolat teremt,
szeretettel kitölthetnénk
a még szorongós jelent.
Nem alkotnánk betegséget,
– lélek filmvászna a test.
Nem tévednénk tévutakra,
követnénk az egyenest.

Hiszen ott van minden szívben,
az iránytű és a cél,
mégis hatalomvágy tombol,
s loholunk a sikerért.
Pedig együtt könnyebb lenne,
nyújthatnánk másnak kezet,
s szeretettel hirdethetnénk,
hogy a jó megérkezett!

Elképzelt világban élünk,
s elképzelni nem tudunk,
nem kövezzük vágy-téglákkal
könnyedebbé az utunk.
Inkább egymás hátát másszuk,
hogy elérjük a sikert,
de boldoggá csak az válhat,
aki lent maradni mert.

Aki inkább körülnézett
és felemelt másokat,
aki igaz emberré lett,
s a szíve sem fáj sokat.
Akinek a lelke tiszta,
s szeretettel van tele,
s nem csak tárgyak szerzésére
ment rá egész élete.

Aranyosi Ervin © 2019-12-05.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: A tavi tündér

Hartman Anikó festménye

Aranyosi Ervin: A tavi tündér

Élt egyszer egy tavi tündér
sűrű nádas rejtekén.
Úgy hiszem, hogy néhány jó szót,
most ő róla ejtek én.

Itt élt egész kis korától,
mert szerette a vizet.
Múlt héten volt szülinapja,
betöltötte a tízet!

Iskolába sohasem járt,
mégis írt és olvasott.
Öreg bagoly tanította,
ki a tó mellett lakott.

Minden élőt nagyra becsült,
tisztelte az életet,
és megtanult varázsolni,
mert a lét úgy szép lehet.

Együtt úszott a halakkal,
és kacsákat etetett,
vidrák kölykeivel játszott,
ameddig csak lehetett.

Átsétált az aranyhídon,
mikor földre szállt a Nap,
víz tetején táncot lejtett,
nem süllyedt el, fenn maradt.

A fűzfával dudorászott,
mikor feltámadt a szél,
s meghallgatta a sok hattyú
holdvilágnál mit beszél.

Hallgatta a békák dalát,
tőlük zengett ám a tó,
a sok dalnok, mind elbújik,
hallható, s nem látható.

Jól megtréfált minden horgászt
ki bedobta csaliját,
gumicsizmát, konzervdobozt
foghattak csak, ami járt.

Minden vadászt elaltatott
vadászidény idején,
ne lőhessen vadkacsákat
az a sok lusta legény.

Csupa jóság vezérelte,
szívében a szeretet,
összeszedte éjszakánként
tó partján a szemetet.

Nádasban volt kicsi háza
és ott egyedül lakott,
bárki jött a vendége volt,
nem is tett rá lakatot.

Télen gyakran korcsolyázott,
mikor a tó befagyott,
korcsolyája nyomán csodás,
szép jégrajzokat hagyott.

Kacagott a sirályokkal,
vagy a Nappal nevetett.
Boldog volt a tó is tőle,
hisz tündére lehetett.

Mikor nyáron arra jártam,
találkoztam is vele.
Illendően ráköszöntem,
s vártam, hogy megismer-e,

Jaj, megörült, látszott rajta,
emlékezett még reám,
hiszen tavaly itt tanyáztam,
holdvilágos éjszakán.

Akkor épp nagy tüzet raktam,
hűvös volt az éjszaka,
s megjelent a tüzem mellett,
a tavi tündér maga.

Megkérdezte leülhet-e,
aminek én örültem,
kerestem hát egy kis széket
s a lapját letöröltem.

Épp egy nádsípot faragtam,
s kipróbáltam hogyan szól,
és hallottam, hogy egy rigó,
a kis dalra válaszol.

Aztán jöttek tücskök, békák,
alakítva zenekart,
hamar összeállt a kórus,
és mind dalolni akart.

A tündér elénekelte
a szép tónak a dalát,
szemközti hegy visszhangozta,
késleltetve odaát.

Madarak is körénk gyűltek,
lám csak, mind velünk dalolt,
a tündéri éjszakában,
bizony ez szép csoda volt.

Hát ilyen a tavi tündér,
jóságos és nagyszerű,
szép lelkéből másokra száll,
a vidámság, a derű.

Te is lehetsz tavi tündér,
megvédheted a tavat,
felelősen vigyázni rá,
az is komoly feladat.

Ha nem tudod mit kell tenned,
könnyen megtalálható,
tavi tündér mesterségben
ő lesz majd az oktató.

Mint a tündér, meg kell védjük
erdeink és tavaink,
vigyázzon a természetre,
kiben jóság, s szív lakik.

Én tanulni jöttem hozzá,
varázsolni akarok,
hisz a földért, ahol élek
a felelős én vagyok.

Mennyivel szebb a világunk,
mikor élettel teli,
ahol minden okos ember
az örömét megleli.

Aranyosi Ervin © 2019-08-28
A vers és a rajz megosztása, másolása,
csak a szerzők nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: A könyv tündére 42. rész


Aranyosi Ervin: A könyv tündére 42. rész

Ahogy esteledett,
visszakéredzkedtem,
tündér palotában,
ott lehettem menten.

Tegnap ott tartottam,
hogy tündérem mesélt,
elmesélte talán
egész történetét.

Mesélt erdejéről,
említve az átkot,
hogy elzárták tőle
az egész világot.

Beszélt nagynénjéről,
akit átok sújtott,
a szegényemberről,
kibe gonosz  bújt ott.

Szóval kiskorától,
ami történt vele.
A mesébe sok-sok
fordulat fért bele.

Mesélt kedveséről,
kit be is mutatott,
és a varázslóról.
A meséje hatott.

Hiszen elbűvölten
hallgatták szülei,
s gyakran kérdéseket
is feltettek neki.

Ő meg türelemmel
mind megválaszolta,
tündéri mosolyát,
közben rájuk szórta.

A mesének végén
nem maradtak veszteg,
hanem az eljövőn
gondolkodni kezdtek.

Hiszen, majd ide tart
szegényember útja,
testében a banya
lelketlen mély kútja.

A gonosz boszorkány
jön már rosszat tenni,
fel kell hát készülni,
észnél kell majd lenni!

Azt találták hát ki,
felkészülten várják,
meglepni a gonoszt
együtt megpróbálják.

A könyvem tündére,
egy nagyot varázsolt,
nekünk embereknek,
tán furcsa varázs volt.

Háromszor megfordult
a tengelye körül,
arcán mosoly játszott,
a szíve is örült.

Édesanyja testét
öltötte magára,
egy testben két lélek,
a varázslat ára.

Csakhogy tudományuk
megkétszereződött,
erejük egymástól
szebb alakot öltött.

A varázserejük
megsokszorozódott,
ez már önmagában
nagyobb esélyt hordott.

Aztán jött a varázs
másik, durvább fele,
mert fiú, a tündér
apjába bújt bele.

Az ő mágiájuk
is összeadódott,
s mérhetetlen erős
képességük volt ott.

Így aztán a banya,
szegényember képben,
nem is fogja tudni,
hogy ők lényegében,

nem csak a tündérek
szép uralkodói,
hanem a világnak
legjobb varázslói.

Mert összes tudásuk
egymáshoz adódott,
mintha összefonnál,
négy szép, erős drótot.

Ezt a bűvös erőt,
nincs ki szétszakítsa,
a jóság erejét
kell, hogy bizonyítsa!

Készen álltak tehát,
a próbát kiállni,
a gonosz erővel
jóként szembeszállni.

Ám én elfáradtam,
hát pihenni megyek,
hogy majd holnap este
üde és friss legyek!

A folytatáshoz kattints ide!

Aranyosi Ervin © 2019-08-09.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: A könyv tündére 40. rész


Aranyosi Ervin: A könyv tündére 40. rész

Kinyitottam könyvem,
mert elszállt a napom,
s reméltem a mesém
mára is megkapom!

Vissza kellett mennünk,
addig a mesében,
hogy a szegényember
útnak indult éppen.

A legyőzött banya
a lelkét megszállta,
gonosz céljaihoz
testét felhasználta.

Ahogy a tündérlányt
megszállta az ördög,
a szegényember is
rosszra készülődött.

Tönkretenni mindent
szép Tündérországban,
mert a gonoszságot
hordozta magában.

A tündérek királynőjét
kellett megkeresni,
a jóságost, csodás lelkűt,
pokol tűzbe vetni.

A szándékát eltakarta,
szegényember külseje,
s nem láthatta senki azt,
hogy egy rút banya bújt bele.

Ment, csak ment az országúton,
egykedvűen baktatott,
került minden jó szándékút,
került minden alakot.

Aztán, ahogy jött az éjjel,
egy fogadónál megállt,
szobát foglalt, hogy ott töltse
a sötétlő éjszakát.

Itt tartott a könyv tündére,
– a varázslónak mesélt –
csakhogy baj volt az idővel,
mert túl korán odaért.

Ezért kérte a varázslót,
– s a fiút – a kedvesét,
valahogy a fogadónál
állítsák meg a mesét,

Jobban mondva marasztalják,
állítsák meg az időt,
hiszen meg kell védelmezni
időben a királynőt.

Tündérország szép várába,
az ember még ne menjen,
aludjon még néhány évet,
s tudta nélkül pihenjen.

S lám a tündér és szerelme,
megtervezte mit tegyen,
hogyan legyenek könnyedén
túl ezen a gondhegyen.

Valamit ki kell találni,
hogy ők oda jussanak,
hogy megvédjék a jóságot,
s a rossz elé fussanak.

Szegényember hát elaludt,
s közben évek teltek el,
itt meg Tündér és a párja
varázsnótát énekel.

Körülöttük színes füst száll,
pörög, gyorsul, már forog,
aztán hipp-hopp megtörténik
egy varázslatos dolog.

Mint egy labda, pattanni kezd,
magasra az ég felé,
s úgy, ahogy a pillangók is,
az ablakot meglelé.

Színes füstgömb elszállt messze,
két utast is szállított,
de, aki csak kintről látta,
gömböt látott szállni ott.

Ott maradtam a mágussal,
a hatalmas teremben,
a mesének folytatását
vele együtt meglestem.

Ahol múltkor megrajzolta
a mindent látó körét,
benne láttuk a füstgömböt,
színes füstjét szórva szét.

Más nem látta, de mi tudtuk,
benne a két utazó,
leírni a boldogságuk,
talán túl suta a szó.

Repültek a céljuk felé,
Tündérország rájuk várt,
Tündér végre hazatérhet,
s átlépheti a határt.

Holnapra majd megérkezik,
apja, anyja boldog lesz,
Tündérország újra virul,
mert a gyásznak vége lesz.

Visszatért az elveszett lány!
Könyvem itt becsukódott.
Álomra hajtottam fejem
szemem is behunyódott!

A folytatáshoz kattints ide!

Aranyosi Ervin © 2019-08-07.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: A könyv tündére 39. rész


Aranyosi Ervin: A könyv tündére 39. rész

Eltelt egy újabb nap,
megint mennem kellett,
s ott találtam magam
a tündérem mellett.

Ott volt a Fiú is,
a tündérem párja,
végre felébredjek,
mindkettő azt várja.

Közben leszállt a sas,
a piactér szélén,
ekkora nagy vásárt
nem is láttam még én.

Mert, mikor hajnalban
először érkeztem,
csak egy csupasz tér volt,
és beépítetlen.

Most meg sátrak hada,
árushelyek sora,
színpadon bohócok
vidám kis műsora.

Körhinta, mutatvány,
gyereknek bábsátor,
tündérmesét szórtak
szívből, igazából.

Nyüzsgött ott a tömeg,
hangosan, vidáman,
s látszott, mennyi ember
lakik itt a várban.

Úgy látszott a nép itt,
nagyon elégedett,
de hol élni hagynak,
az a föld szép lehet.

Ott hol a szeretet
mindennap tanyázik,
és ahol a lélek
vidámságban ázik,

ritka a betegség
és a szomorúság,
nincsen haragosság,
nincsen háborússág!

Hát ide érkeztünk,
vásár közepébe,
s menni is készültünk
varázslónk elébe.

Sasom épp csak letett
a pázsitra minket,
aztán szárnyival
csak kettőt legyintett.

Majd elrúgta magát,
s már odafent szárnyalt.
Napot eltakarva,
bennünket beárnyalt.

Aztán tova repült,
integettünk neki,
hálával búcsúzva,
mely lelkét eteti.

Fiú és Tündérem
indultak előttem,
virágos ösvényen
nyomukat követtem.

Mentünk be a várba,
hol a varázsló várt,
magunk mögött hagyva
a zsibongó vásárt.

Amikor beléptünk
az óriás terembe,
a mágus is megjött,
átvitt értelemben.

Csak kinőtt a földből,
mintha gomba volna,
csak – tudod – a gomba,
biztosan nem szólna.

Ő viszont örömmel
üdvözölt hármunkat,
mint, ki jó barátunk,
aki ránk nem unhat.

Örült, hogy a Fiú
az átkot levette,
és a könyv tündére
most ott állt mellette.

Úgy virult az arcuk,
jó volt rájuk nézni,
ahogy egymást tudták
szeretve becézni.

Ott a drága tündér
elkezdte meséjét,
adva a mágusnak
a megértés esélyét.

De én most nem kezdem
elölről mesélni.
Hisz sohasem tudnánk
a végére érni.

De van miről szóljak,
megijedni nem kell!
Onnan folytatjuk majd,
hogy: a Szegényember…

Ám mára a könyvem,
s én is becsukódtam,
azért, hogy alhassak
egy nagyot nyugodtan!

A folytatáshoz kattints ide!

Aranyosi Ervin © 2019-08-06.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: A könyv tündére 25. rész


Aranyosi Ervin: A könyv tündére 25. rész

Aranysárga Napnak,
vörössé vált teste.
A horizont szélén
nyughelyét kereste.

Én meg szokás szerint,
tündéremhez jöttem,
lábánál, a sámlin
ülve kikötöttem.

És ő belekezdett
a szép folytatásba,
az emlékképekben
nagyon mélyre ásva.

Mert most sorba kéne
rakni az egészet,
hogy a mese szálát
ne érje enyészet.

Egyszer volt, hol nem volt,
– így kezdte meséjét.
keresve magában
a folytatás esélyét.

Aztán annyit mondott,
várjak csak egy percet,
és egy nagy edénybe
hűs vizet eresztett.

Vajon, mit akarhat
nekem megmutatni?
Egy díszes ládában
kezdett el matatni.

Ez nem tartott soká,
hamar megtalálta,
s lám mi van kezében,
díszes aranypálca.

Tündér varázspálca,
ahogy ő nevezte,
és a vizet azzal
meg is delejezte.

Tükör sima vize
fodrozódni kezdett,
varázspálca vége
festéket eresztett.

A színes pacákból
lassan élő kép lett.
Aztán elmesélte,
mit hogyan és mért tett.

– Tudod – így szólt hozzám
– volt egy varázsgömböm,
de az otthon maradt,
a szép Tündérföldön.

Abban gyakran láttam
a jövőt előre,
mindent kiolvastam
idején belőle.

Csak az nem volt nálam,
mikor a boszorkány,
erdőbe száműző
varázslatot szórt rám.

Így hát ez az edény
lett a varázsgömböm,
ebben megláthatok
bármit itt a Földön.

Tudod, meséltem már,
mi oldja az átkom,
ha a szerelmemet
végre megtalálom.

Jobban mondva,
ha ő egy nap eljön értem,
s megkéri a kezem,
meghajolva, térden.

Hát kíváncsi voltam,
ki lesz a dalia?
Nem katona lesz ő,
szegény ember fia.

De ahogy azt tudod,
jó apám egy vándor.
Királlyá vált mégis,
s egy országot ápol.

Hát nem ijedtem meg,
de kíváncsi lettem,
az élete útját
végig kísérhettem.

Ahogy megismertem,
hát bele szerettem,
feleségül mennék
hozzá, akár menten.

Az ő életéről, majd
holnap mesélek,
tudom csodálatos,
nemes szívű lélek.

Tudod, az ő apja,
volt oly nagyon bátor,
aki nem ijedt meg
a csúf boszorkától…

Ebbe az estébe,
ennyi fért csak bele,
Lassan bezáródott
a könyvem fedele.

S úgy ahogyan azt kell,
szemeim lehunytam,
és a napom végén
szépen elaludtam.

A folytatáshoz kattints ide

Aranyosi Ervin © 2019-07-23.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Megnőtt Pötyi, a tengerimalacom…

Ujvárosi László digitális festménye

Aranyosi Ervin: Megnőtt Pötyi, a tengerimalacom…

Este még játszottunk, úgy, ahogyan szoktunk,
aztán a napunkat szögre akasztottuk.
Pizsamát vettem és bebújtam az ágyba,
egy kis pihenésre, s szép álmokra vágyva.
Pötyi, a barátom szintén megágyazott,
– hagyta a kerekét, tudva: – Megvár az ott!
Puhafa-forgácson elnyúlt lustán, hosszan,
a jó vacsorától telten, jóllakottan.
Beszéltem még hozzá, csak hogy elaludjon,
álma csodálatos tengerébe hulljon.

Aztán az én szemem szintén csak leragadt,
valóság-lufimból a szusz messze szaladt.
Áteveztem lassan az álom világba,
valami csodára, nagy kalandra várva.
Ott találtam magam a saját szobámban,
épp az ágyam előtt, a szőnyegen álltam.
Kivettem Pötyikét alvó kuckójából,
s letettem a földre, s elindult magától.
Futott ki a kertbe, na én meg utána,
az utunkat állta egy kedves platánfa.

Az a hintás fám volt, hintám rajta lógott,
csalogatott engem, szinte morgolódott,
mert bizony, nem ültem rajta tegnap óta,
s nem hangzott a számból vidám gyereknóta.
Na jó, ha már hívott, rögtön beleültem,
és egy csodálatos mesébe kerültem.
Ahogy szállt a hinta, egy varázslat éledt,
minden körülöttünk apró, törpévé lett.
Lám az egész világ összement köröttünk,
az égen apró Hold nevetett fölöttünk.

Én is átváltoztam, egy manóvá váltam,
s hittem, hogy majd Pötyi változik utánam.
Jaj, de nem ez történt, mert ő nem lett kisebb,
hanem inkább megnőtt, már nem kis Pötyis lett.
Aztán rám ijesztett, amikor megszólalt,
s elnyomtam magamban egy nagy, ijedt sóhajt.
Azt mondta: – Gyere csak, ülj fel a hátamra,
induljunk az útra, izgalmas kalandra.
– Hát én mit tehettem, rögtön szót fogadtam,
s elindult barátom, csak futott alattam.

A rohanás végén egy kastélyhoz értünk,
szép tükörfalából nevetett ránk képünk.
Kinyílt a kapuja, mintha csak ránk várna,
mintha csak miattunk, csakis értünk állna.
Tükör folyosókon vezetett az utunk,
oly kíváncsi voltam, vajon hová jutunk.
De tudod, az álom mindent jól elrendez,
odaértünk hát egy tükör trónteremhez.
A folyosón végig tükörképünk kísért,
tőlünk jobbra-balra a mennyezetig ért.

Lám a trónteremnél nyitott ajtó várt ránk,
által lépni rajta, együtt megpróbálnánk.
Bent hatalmas tömeg és mind tükörmásunk,
ahogyan haladtunk, mind bámult utánunk.
Pötyi és én hősként vonultunk előre,
taps szólt, s ettől kaptunk mindketten erőre!
A trónterem végén, a király ott trónolt,
mellette a Pötyim hasonmása hódolt.
A király fülébe furulyáján zenélt,
ami egy klasszikus zenekarral felért.

Mit gondolsz, a király, hogy nézett ki éppen?
Szakasztott olyan volt, mint a tükörképem.
Szólott is énhozzám: – Hűséges lovagom,
tudom, neked nem kell holmi kincs, vagy vagyon,
de a bátorságod meg fogom hálálni,
meséld el, hogy mivé szeretnél te válni.
Legyőzted a sárkányt, bedobva pár trükköt,
mert ő össze akart törni minden tükröt.
Tükörképünk nélkül, mi nem tudnánk élni,
de te megmentettél, s nem kell többé félni.

Várjon rád vidámság és terített asztal,
és a tükörképed, ki folyton marasztal.
Legyél a lovagunk, s úgy végezd a dolgod,
tükörképeid közt, legyél mindig boldog.
Hisz tükör a szívünk, s bármit visszatükröz,
pont azt kapod vissza, mit adsz életükhöz.
Ha szeretetet adsz, az tér vissza hozzád,
csupa kedves érzést, és jóságot hoz rád!
Ám, ha a szívedben düh, vagy harag ébred,
azt kapod majd vissza, még ha nem is kéred.

– Felséges királyom – feleltem én bátran –
ahonnan én jöttem, abban a világban,
ott is pontosan így, tükröt tart az élet,
ott is ügyelek rá, mikor, s hogyan élek.
Ebből az álmomból vissza kell, hogy menjek,
hogy holnap keléskor újra megjelenjek.
Tudod, hiányoznék, fájdalmat okoznék,
a szeretteimre bús perceket hoznék.
Otthon kell, hogy legyek, ha véget ér az álom,
az élet tükreit ott is megtalálom.

Elköszöntem szépen, Pötyire felültem,
szaladt is a drága, így haza kerültem.
Hátáról hintámra szépen visszamásztam,
s ringattam magamat, hosszasan hintáztam.
Aztán új varázslat vette a kezdetét,
nőni kezdett minden, s nagyobb lett szerteszét.
Tengerimalacom viszont nem nőtt velünk,
Pötyi kicsi maradt, amilyet kedvelünk.
Így együtt futottunk a kertből a házba,
szépen visszabújva a ránk váró ágyba.

Majd eljött a reggel, szépen felébredtem,
tengerimalackám felébredt mellettem.
A mókuskerekét kezdte el hajtani,
aranyos kis hangját lehetett hallani.
Csak mi ketten tudtuk, hol jártunk az éjjel,
az álombuborék mikor pattant széjjel.
Tudtuk az életünk tele van tükörrel,
s tartoztunk magunknak egy szép álomkörrel.
Tetteink a létben visszatükröződnek,
s éjjel álmainkban új meséket szőnek.

Aranyosi Ervin © 2019-05-03.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Öreg néne kis kórháza

Ujvárosi László festménye

Aranyosi Ervin: Öreg néne kis kórháza

Egyszer volt egy öreg néne,
ő lett bíz’ a falu vénje!
Messze élt az iskolától,
száz évre a kiskorától.

Szóval nagyon öreg volt már,
sok-sok málét lemorzsolt már,
kenyere javát megette.
Az életét így tengette.

Ám szemében huncut fény ült.
Lelke bizony meg nem vénült.
Épp olyan volt, mint egy gyermek,
kit társai irigyelnek.

Egyedül élt, egy kis házban,
azt hinnéd tán, nagy magányban,
de ő sosem volt magányos,
kutya, macska jött a házhoz.

Csirke, malac körülötte,
felnőtt állat és szülötte,
tehén, borjú, kacsa, liba,
mégsem volt sose galiba.

Néha madár ült vállára,
mosolyt csalva az arcára,
magot vett hát tenyerére,
a madárkák örömére.

Járt hozzá őz, néha róka,
enni adott az anyóka,
csak úgy engedte útjára,
ha jól lakott szegény pára.

Néha vaddisznók is jöttek,
élelemért beröfögtek,
meg egy jó hátvakarásért,
szeretetért, miért másért?

Járt ott szarvas, nyúl, meg medve,
attól sem volt megrettenve,
szívesen vendégül látta,
finom mézzel megkínálta.

Az erdőből az állatok
szerették e varázslatot,
mit a néne velük megtett,
visszaadva életkedvet.

Családja, az sajnos nem volt,
amióta férje megholt,
az emberek elkerülték,
közelükben meg nem tűrték.

Pedig senkinek sem ártott,
csak kerülte a világot.
Csak tett-vett a háza körül,
s arcán látszott: szíve örül.

Cicák, kutyák vele éltek,
saját nyelvükön beszéltek,
s az anyó is beszélt velük,
igaz, nem volt külön nevük.

„ Szépségem” volt, „drágaságom”,
„aranyom”, vagy kis virágom”,
mindegyiket így becézi,
s mindet megcsodálva nézi.

Mind elfértek a szívében,
s melegedtek melegében.
Tán a mesém ennyi volna,
ha nem éppen róla szólna.

De hogy is lett több a mesém?
A szavakat keresem én,
hogy a verset tovább szőjem,
ami történt, megtudd tőlem.

Mert egy nap az iskolában,
pontosan az első Á-ban,
kezdődött a szép történet,
itt folytatom a mesémet.

Peti, Palkó, Kata, Sára,
feladatot kapott mára.
Olyan embert kell keresni,
amilyen szeretnél lenni.

– Keressetek példaképet,
s írjátok meg az egészet!
Kaptok rá egy egész napot,
kezdjétek a feladatot!

Mondta a tanító néni
– holnap meg fogom majd nézni!
Elindultak együtt négyen,
ne érhesse őket szégyen!

Mentek s közben beszélgettek,
ötleteltek, felnevettek.
Ám mind azon tanakodott,
bennük vajon kihagy nyomot?

Kinek lépnének nyomába,
kinek jár jó úton lába?
Ki mutathat élő példát,
hogy majd a hasonlót éld át?

Mentek végig a faluban,
meg-megállva pár kapuban,
ahol lakott mesterember,
bekopogni egyik sem mer.

Aztán Kata úgy határoz,
hogy bekopog a fodrászhoz,
ő lesz majd a példaképe,
– hozzá jár a falu népe!

Mindenkiről mindent tud tán,
ami kívül esik tudtán,
talán nincs is a világon!
– Fodrász leszek, azt kívánom!

Így hát Kata megtalálta,
kinek léphet a nyomába.
Várta őt a fodrászüzlet,
hajtincsekkel majd megküzdhet.

Peti, Palkó és a Sára,
mindhárom vár a sorára.
Ki legyen a mintaképe,
s amit tesz, az jó-e, szép-e?

Palkó került aztán sorra,
benzin szagot érzett orra.
El is köszönt ezegyszer bíz’,
várta őt egy autószerviz!

Szerelő leszek én, bizony!
Nem lesz bennem munkaiszony!
Ha elromlik, megjavítom,
ügyes leszek, azt gyanítom.

Jönnek hozzám az emberek,
tudva, autókat szerelek.
Munkámat majd elismerik,
ha tudásom megismerik!

Peti, Sára együtt mentek,
példaképre még nem leltek,
de amint egy bolthoz értek,
mind a ketten ott betértek.

Sára figyelte a boltost,
ahogy elemében volt most,
mutogatta, amit árult,
bizony rá sok dolog hárult.

Amit a vevő kérdezett,
arra adott feleletet.
Mi mire jó, mire készült,
jó tanáccsal kiegészült.

Mit és hogyan kell használni,
hogy fog előnyére válni…
S ha a vevőnek megtetszett,
rögtön csomagolni kezdett.

Áru és pénz gazdát cserélt,
a jó árus bármit elért.
Kelendő volt portékája,
s volt a munkájának bája.

Ez Sárának nagyon tetszett,
rögtön gyökeret eresztett,
boltos lesz a példaképe,
s hozzá jár a falu népe.

Peti, bizony, ballag tovább,
ő még keresi a csodát,
olyat, mihez kedve lenne,
ami majd boldoggá tenne.

Egy igazi példaképet,
kinek majd nyomába léphet,
akiből a jóság árad,
ki szeretni sosem fárad.

Így jutott a faluszélre,
vissza fordult volna végre,
de egy nagyon furcsát látott,
kerítésnél Néne állott.

Épp egy rókával beszélget,
adva neki eleséget,
és amíg a róka falja,
öreg néne szóval tartja.

Aztán látja, jön egy medve,
hátsó lábán csak bicegve.
Nénéhez megy, sírva morog,
szemeiből a könny csorog.

Szegény mackó fára mászott,
s közben, bizony, nem vigyázott,
szálka ment a medvetalpba,
s mintha bele lenne varrva.

Bezárult a seb felette,
s ezt a mackó nem szerette,
mert nem bírta azt kihúzni.
Ezt a sebet meg kell nyúzni!

Azt a tüskét ki kell venni,
mert nem tud a medve menni!
Öreg néne jól megnézte,
s körülnézett, van-e méze.

A maci hadd csemegézzen,
amíg közben csoda lészen.
Öreg néne meg nekilát,
hogy kijavítsa a hibát.

Sürög-forog munkalázban,
van varrótű benn a házban.
Hozza is már nagy lelkesen,
s nem ijed meg a lelke sem.

Eszébe jut: – Szemüveg kell,
hová is tettem azt reggel?
– Ja, a dalos könyvön hagytam,
amikor elmosogattam.

Felteszi a szemüvegét,
ami megjavítja szemét,
s látja is már, hol a tüske,
óvatosságára büszke.

Úgy piszkálja, nehogy fájjon,
hogy a medve is jól járjon,
fájdalmától szabaduljon,
könnye tovább ne is hulljon!

Óvatosan megnyomkodja.
– Gyógyulj be seb! – súgva mondja,
útilaput köt talpára,
gyógyuljon meg szegény pára.

A maci még mézet eszik,
amíg tőle el nem veszik,
észre se vette a dolgot,
most már mehet, most már boldog.

Várja őt az erdő mélye,
kikíséri öreg nénje,
a hátát még megvakarja,
búcsúztatni így akarja.

Peti csak néz, csodát bámul,
hogy is van ez igazából?
Hogy a vad szelíddé válhat,
megszelídül minden állat?

Vajon e varázshoz mi kell?
Többé sosem felejti el:
– Szeretet kell, együttérzés,
más lelkekkel együtt élés!

Peti meglelte a példát.
Nőj csak nagyra, s te is éld át!
Mert, kit szeretet vezérel,
többet ér el jószerével!

Tudja, erdész akar lenni,
állatokért akar tenni.
Gyógyítani, segíteni,
gondban a bajt enyhíteni.

Az erdővel együtt élni,
senkinek se kelljen félni,
s mind a növény és az állat,
együtt élhet, jóvá válhat.

Tanít majd – ne rajta múljon –
hogy az ember is tanuljon
fűvel-fával jóban lenni,
minden élőt megszeretni.

Hiszen úgy öröm az élet,
ha a világ több lesz véled,
ha vigyázol minden szépre,
s a jó útról sose térsz le.

Odaköszön a nénjének,
úgy, ahogyan rendes népek.
Beszédbe is elegyednek,
barátságba keverednek.

Rokon lelket talál Peti,
kedvességét megszereti,
és a néne szintén örül,
gyerek jár a háza körül.

Nénje behívja a házba,
leülteti egy lócára,
beszélgetnek fűről, fáról,
állatokról, vadvirágról.

Szeretetről, emberségről,
jól ismerik szegről végről.
Hisz nénje már annyit látott,
bár nem járta a világot.

Biz, a világ járt ő hozzá,
ezért nem vált sose rosszá,
mindig jó szíve vezette,
jószándékú volt a tette.

Sok szép dolog történt véle,
s volt varázsos, s meseféle,
Sok szép könyvet megtölthetne,
írott alakot ölthetne.

Ám az idő gyorsan repül,
s bár fiatal maradt belül,
a teste már kicsit fáradt,
az ereje már kiáradt.

Ő lett Peti példaképe,
vajon nyomdokába lép-e?
Életcélját megtalálja,
ha a néne útját járja.

Lesz kórház az erdőszélen,
hova vadak járnak szépen,
meggyógyulni, vagy jóllakni,
emberséget tapasztalni.

Öreganyó szíve boldog,
lesz ki folytassa a dolgot,
nem zárul be a kórháza,
sok kedvence nem lesz árva.

Lesz ki gondoskodik róluk,
mindig lesz ennivalójuk,
s kapnak elég szeretetet,
mikor bármelyikük beteg.

Mert a szeretet az gyógyít,
minden bajunk megoldódik.
Így gondolta öreg néne.
A mesémnek itt a vége!

Aranyosi Ervin © 2019-02-17.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

 

By

Aranyosi Ervin: A farkas és a számolás…


Aranyosi Ervin: A farkas és a számolás…

Volt egyszer egy farkaskoma.
Ritkán várta nagy lakoma,
de nagy néha jóllakott,
s telten várt új holnapot.

Egyszer az történt vele,
nagyjából úgy dél fele,
hogy nagyon megéhezett,
s ebéd még nem létezett!

Kisétált a mezőre,
eltervezte előre,
birka lesz ma az ebéd!
Csak azt nem teszik eléd!

Azért bizony menni kell,
s nem érni be ennyivel,
el kell kapni, s megnyúzni,
a vackára elhúzni.

A mezőre ballagott,
hátha birkák vannak ott.
Egy dombra fel lépdel Ő,
a völgyben a legelő.

Széles réten sok a hely,
egy rakás birkára lel.
Ott találja a nyájat.
Mennyi finom, nagy állat!

Boldog volt, hogy ennyit lát,
számolni is kezdte hát.
Ahogy számolt úgy maradt,
mindkét szeme leragadt.

Egy, kettő… és számolta,
a többit már álmodta.
Három birka, négy birka,
ébren tovább nem bírta!

Álmában számolt tovább,
ha már kijárt iskolát,
tudta mekkora a tét,
hány birka lesz az ebéd.

Bizony megszámolt sokat,
anyákat, meg kosokat,
apró bárány, mennyi volt,
a bundájuk csupa folt.

Így számolt ő estelig,
közben gyomra megtelik,
álmában jól is lakott,
estére tüzet rakott.

Furcsa hangra ébredt fel,
ez amolyan életjel,
gyomra korgott egy nagyot,
s benne kétséget hagyott.

– Átaludtam a napot,
most még éhesebb vagyok!
– gondolta és felnézett,
s nem érti az egészet!

Közben rászakadt az éj.
– Na de Farkas, nehogy félj!
Bizony, ma már nem eszel,
gyomrod korog, az neszel.

Nincs már birka a mezőn,
hűlt helyük a legelőn,
hazamentek aludni,
az éjszakát letudni.

Vajon holnap lesznek-e,
a zöld fűből esznek-e?
A farkas is hazament,
éhes gyomra korgott bent.

Jó dolog a számolás,
lehet szép az álmodás,
ám jóllakva jobb neked,
az alvást is élvezet!

Ne számolj, inkább egyél,
inkább jóllakott legyél!
Utólag meg, számolva,
az álmod is szebb volna.

Ám, ha nem tudsz aludni,
akkor jó lehet tudni,
számolj birkát sorba meg,
hisz a tudás sokra megy.

Akkor használd mikor kell,
s ha tested álomra lel,
nem lesz a birka kevés,
jól jön majd a pihenés!

Aranyosi Ervin © 2019-02-13.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Egy vers a Nagymamáknak!


Aranyosi Ervin: Egy vers a Nagymamáknak!

Az ország összes nagymamája
a barátom énnekem!
Ők olvassák verseimet,
ők hallják meg énekem.
Ők viszik az unokáknak
könyveimmel a mesét.
Ők olvassák altatónak,
s lesz az álom meseszép!

Ők tudják, hogy milyen érzés,
mennyit ér a szeretet.
Tiszta szívvel tudnak adni,
s nem játszanak szerepet.
Ők – ahogy gyerekkorukban –
újra tudnak játszani,
nem akarnak szigorúnak,
vagy felnőttnek látszani!

Gondoskodnak tyúkanyóként,
s unokák a kis csibék.
Nincsenek hát elvárások:
– Ennyit tud, mert kicsi még!
Ráérnek – bár sok a dolguk –
a türelmük végtelen,
gondoskodnak, hogy szívünkben
minél több emlék legyen.

Egytől-egyig ízvarázsló,
ők sütik a süteményt,
s ha elveszne egy-egy játék,
visszaadják a reményt.
A hangjuk is elvarázsol,
legyen ének, vagy mese,
nem is kell hát megkérdezni
a nagyanyó kedves-e?

Tudom, addig szép az élet,
míg ti vagytok, Nagyanyók!
Nyáron unoka-kacajjal
telnek meg a nyaralók.
A kertből, vagy a piacról
a friss gyümölcs itt terem.
Titőletek szép az élet,
mert túltesztek mindenen.

Ezt a verset nektek írtam
édes, drága Nagymamák!
Egészségetek vigyázzák
a szerető unokák!
A körükben érezzétek,
hogy az élet csodaszép!
Olvassátok verseimet,
na meg azt a sok mesét!

Aranyosi Ervin © 2019-01-23.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva