Erdőszélen kicsi kunyhó,
Öreg Anyó itt lakik,
Őrizgeti száz évének
féltve őrzött titkait.

Bundás kutya, Cirmi cica
Anyókával éldegél.
- Ritkán jár erre a postás,
csak amikor jön levél.

Öreg Apó, tavaly télen,
fel a mennybe költözött.
Anyó tudja, – jó ember volt,
- és angyalnak öltözött.

Álmában még találkoznak,
beszélgetnek keveset,
simogató szavaikban
megbújik a szeretet.

Kint lehullott az első hó,
minden fehér tünemény.
Kis kunyhóban, tűzhely mélyén
sül pár apró sütemény.

Dédunokák, hogyha jönnek,
díszvendégek legyenek,
málna szörpöt iszogatva
finom sütit egyenek.

Kicsi kunyhó kéményéből,
lágy füst száll az ég felé,
legalább a földi illat
öreg apót meglelé.

Felöltözik Öreg Anyó,
mert hideg a téli szél,
ajtó előtt havat söpör,
s közben magában beszél.

- Hej Apókám, ki mesél ma
unokáknak szép mesét,
amíg eszik az Anyókád
diós, mákos bélesét?

Azt sem tudom eljönnek-e,
ha tudják: nem lesz mese.
Nem is tudom, hogy az ünnep
mese nélkül rémes-e?

De mit tegyek, a mesének
te voltál a mestere.
Nem feküdt itt mese nélkül
egy gyermek sem, este le.

Mi lenne, ha súgnál nekem,
egy szép mesét kedvesem?
Nem múlna el az unokák
karácsonyi kedve sem.

Öreg Apó mennyországból
nyugtatgatja kedvesét,
- ültesd le az unokákat,
súgok neked szép mesét.

Öreg néne a sütőből
kivette, mit készített,
süteményből, nagy tányéron
szép kis halmot épített.

S mint ahogy a hó a rétet,
porcukorral lepte be,
és hogy meglepetés legyen,
kendő alá tette be.

Majd leült a hintaszékbe,
s elbóbiskolt, jaj, nagyon,
szép álmából arra ébredt,
zörgetnek az ablakon.

Szeme ragyog – Hát megjöttek!
- arcán öröm ömlik szét,
úgy sietne, s visszatartja
ez a fránya hintaszék.

Az ajtóban sorakoznak
kisebb nagyobb gyerekek.
Dédnagyanyó várja Őket,
s szívében a szeretet.

Ölelgeti sorra mindet,
mindegyik nőtt, változott,
végül jön a legnagyobb is
aki fenyőfát hozott.

Kis fenyőfa illatával
betölti a kis szobát,
néhány gyermek dúdolja
a “kiskarácsony” dallamát.

Vén komódon szép terítő,
Karácsonyra ott marad,
erre teszik a fenyőfát
tartó díszes talpakat.

Hátizsákból kikerülnek
üvegdíszes dobozok,
szaloncukor, habcsók díszek,
kézzel festett tobozok.

Elkezdik megtervezgetni,
hova milyen dísz kerül
öltöztetik a kis fenyőt,
szép lesz majd, ha sikerül.

Dédnagyanyó hintaszékből
figyeli a dolgokat,
Csodás ünnep a Karácsony,
nem lehetne boldogabb!

Elkészül a karácsonyfa
tetején már csúcs ragyog,
- Hát ezek az apróságok
egytől egyig angyalok.

Gyertya gyullad, és a kunyhó
énekszóval megtelik,
Dédnagyanyó szíve örül,
elhallgatná reggelig.

- Ám de itt a friss sütemény,
üljetek le gyerekek,
csak ti nektek sütögettem,
mindegyikből vegyetek.

Kínálgatja dédmamácska,
s amikor már mind evett,
- Figyeljetek – kéri tőlük
- mesét mondok gyerekek.

És ahogy elcsendesednek,
mesélni kezd nagyanyó,
messzi tájról, emberekről,
télről, mikor hull a hó.

Mennyről, ahol nagyapó van,
s minden kedves, csodaszép,
(Ahonnan nagyapó súgja,
nagyanyónak a mesét.)

S lám a mese elvarázsol,
hallgatja a sok gyerek.
Képzeletük mozivásznán,
pont, mint egy film úgy pereg.

És eljön a mese vége,
elmúlik az áhítat.
Könyörögve kérik Dédit,
hogy meséljen másikat.

Csakhogy eljött már az este
álom manó bekopog.
Ágyba kerül minden gyermek,
álmosak és boldogok.

Betakarja mindegyiket,
puszit ad az arcokra,
s visszaballag a konyhába,
mert neki még van dolga.

Milyen csodás a karácsony,
olyan boldog a szíve,
Elmosogat, s bibliáját
veszi most a kezibe.

Elmormol pár imádságot,
köszöni a szép napot,
köszöni az Úristennek,
ami szépet épp kapott.

Aztán párja jut eszébe,
megszólítja kedvesét.
Megköszöni neki ezt a
boldogságos szép mesét.

Végül elnyomja az álom,
s álmaiban éli át,
újra itt van nagyapó is,
s itt vannak az unokák…

A bíró, jegyző és a pap,
mind megkívánta néha nap
a szép menyecskét.
Várták, hogy majd Övék legyen.
Eltervezték a kéjes estét,
az örömöt, hogy megfizessék,
s mindőjük, pénzért birtokolja
más asszonyát, mit egy pásztoróra
titkos homálya rejthet el.

Ám de tisztes a menyecske,
- kinek szépséges arca, teste,
elöljárókban keltve vágyat,
hogy gyalázzák a hites ágyat, -
elárulta hát a férjurának,
mire készülnek amazok.
S mert a férj sem volt bolond,
furfangos tervet alkotott.
Rávette szép “oldalbordáját”
használja ki tündéri báját,
fogadja sorra az urakat,
tegyen úgy, mint aki szabad.
Mondja a férje a vásárba ment,
s húzza az időt odabent.

Megjött a jegyző, s hozza pénzét,
hogy női bájjal megigézzék.
Ám az ara az időt húzza,
rajta marad szoknyája, blúza.
A férj váratlan megérkezik,
itthon felejtett valamit.
Pánikba esik hát a jegyző,
a konyhában a moslékos teknő
lehet a végső menedéke,
s rejti a disznó elesége,
hogy a csalt férj meg ne találja,
s ne is gondolhasson rája.

A ház ura újra lelépett,
magára hagyva a feleséget,
s hamarosan a bíró érkezett,
először ő is fizetett,
pénzét az asztalra téve,
várta a nőtől, mit kap cserébe.
Az asszony szabadkozva mondta,
hogy akad még egy kicsi dolga,
várjon a bíró türelemmel,
ám a vásárban járó ember,
váratlan ismét hazatért,
visszaszaladt pár iratért.

Az asszony siet ajtót nyitni,
int a bírónak, hova kell bújni.
Teknő, s a moslék várja őt is,
s nyakig már ott van a jegyző is.
Így a takarmány két embert rejtett,
szerencsére, nagy ez a rejtek.
A férj megint ment a dolgára,
otthagyva hitvesét magára,
s alig telt néhány pillanat,
hát nem megérkezett a pap.

Jobb kézzel ráüt a zsebére,
s előkerült a mise bére,
vagyis amit így szánt az estre,
a paráznaság bűnébe esve.
A gyülekezet pénzét így költi,
az álnok ruháját magára ölti,
hogy elvegye, amire vágyik,
hogy eljusson vele az ágyig.

Ám az ajtón megint kopognak,
türelmetlen lábak toporognak,
hazajött ismét a ház gazdája,
- s a papot is a moslék várja.
A férj – látszólag nagyon mérges,
prüszkölve szól a feleséghez,
- Úgy érzem, valaki járt ma nálad,
idegen hang verte fel a házat,
gyújtsd fel a lámpát, a konyhába’
hangokat hallok. Valami lárma…

- Megyek, és rögtön utána járok,
s agyon csapom, kit ott találok.
A három pórul járt ott ült a kádban.
- Mit kerestek itt, felelj ha szád van!
Mondja az emberünk, bot a kezében.
A jegyző szólal meg, – Megkérünk szépen,
ne mondd el senkinek azt, hogy így jártunk,
hallgatásodért sok pénzt kínálunk.
Ezer-ezer garas üti a markod,
ha ezt a titkot magadban tarod.

Megkapta végül a gazda a pénzét,
Boldogan ölelte kis feleségét.
a továbbiakban boldogan éltek,
s gazdagon is! Hála a pénznek.
Pap, bíró, jegyző többé nem látta,
mert fontosabb volt a szeme világa.
Ha arra jártak is, rá sose néztek.
Végére értünk e kis mesének.

Elmondom a tanulságot:
- Ha rám figyelsz meg nem bánod.
Az életben az a lényeg,
hogyan motiválnak téged.
Sose hallgass mindazokra,
kik szerint nem viszed sokra!
Negatívok, pesszimisták,
szerencsédet rég “leírták’,
kigúnyolják legszebb álmod,
- mert ha nem, hát megcsinálod!
Reményeid porba ássák,
hogy a lógó orrod lássák.
Fontos a szavak varázsa,
mert a képzelet parázsa,
lángra gyújthat és a fénye,
megmutatja, hogyan kéne!
Légy hát mindig optimista,
legyen vágyaidról lista,
S ha valaki gátol téged,
tetess inkább süketséget.
Váltsd valóra minden álmod,
hidd el nekem, megcsinálod!

Talán egyszer,
talán régen,
talán éppen egy mesében,
élt egy veréb, persze szürke
- ki a levet összeszűrte,
egy verébbel, aki látott,
éjszaka is napvilágot.
Vagy nem látta,
vagy csak mondta,
- állította az a ronda,
- hogy felszállt a magas égig,
s a sasok is azt beszélik,
- “el repült a nap felett!”.

Mert egy templom fura tornyán,
- hol kereszt még sose volt tán -
bizony egy nap ragyogott!
A hiú erről gagyogott,
vagy csiripelt saját nyelvén,
- kis medál volt tollas mellén,-
ami nem tett egyebet,
dicsérte a verebet.

Nos a két nagyszájú hős,
- pici volt, s nem ijedős -
egy szép napon megbeszélték,
- mert a cél a legfőbb érték,-
hogy szárnyaik erejével,
akarattal és nagy hévvel,
ha nem is a messzi égről,
de a templomnak tetejéről
legurítják a napot.

Ötletüket tett követte,
s a gyanútlan napfelkelte
mikor rájuk kacsintott,
furcsa látványt láthatott:
Tollazatuk felborzolták,
bögyüket degeszre fújták,
s pöffeszkedve keltek útra,
fel a magas torony csúcsra,
- lelökni azt a napot.

Ám a felkelő Nap fénye,
szikrát szórt a négy szemébe,
a két orvul támadónak,
a két rosszat akarónak.
Elvakítva mit se láttak,
egymás karjaiba szálltak,
ám így nem tudtak repülni,
fogságukból menekülni.
Minél jobban kapaszkodtak,
annál gyorsabban zuhantak.
Hamarosan földet érnek,
s véget ér két röpke élet.
Ám de látta ezt az isten,
kigondolta hogy segítsen,
a hullóknak utat mutat,
így találták el a kutat.
Templomkertben kútba estek,
becsobbantak a kis testek,
egymás szárnyát eleresztve,
kerek nagy szemet meresztve,
kászálódnak ki a vízből,
egyik csuklik, másik prüszköl.
Alább hagy a büszkeségük.
örüljünk, hogy nem lett végük.

A mesének tanulsága,
kinek túl erős a vágya,
bármíly magasra elérhet.
Ám, de attól óvlak téged,
- hiúságod, fösvénységed,
nagyra vágyásod vezessen.
Nem úszták volna ezek sem
meg a dölyfös, kalandjukat,
ha nem lelik meg a kutat…

Varázslat: abraka-dabra!
Született egy pingponglabda,
azaz legyártották, s kész lett,
egy nagy pingponglabda készlet.
Ennek volt egyik darabja,
ki a Pingi nevet kapta.
Társaival együtt sorba,
berakták egy kis dobozba.
A dobozban sorakoztak.
míg egy teherautót hoztak.

Kis dobozok sokasága,
teherautó platójára
került és így nekivágott,
hogy bejárja a világot.
Sportboltok és áruházak
polcain most ott tanyáznak.
Ott a polcon arra várnak,
hogy akik majd arra járnak,
vigyék őket játszótársnak,
vidám, pattogós barátnak.

Addig itt a polcon ülnek.
Ám a percek nem repülnek.
Lassan sétál minden óra,
mintha lábuk ólom volna.
Pingi ott ült csak naphosszat
nem is gurult, meg se moccant,
unatkozott dobozában,
itt a pingpongok sorában.
Elzsibbadt a hátsófele,
senki nem játszott itt vele.

Néhány társát kiszemelték,
a dobozból kiemelték,
Ő mindig a helyén maradt,
s bámulta az üres falat.
Az eladó olykor-olykor,
néhány elvitt labdát pótolt.
Pingi ekkor meglökődött,
kis időt mozgásban töltött,
jobbra pörgött – balra pörgött,
gömbölyűbb alakot öltött.

Megmozgatta minden tagját,
mint a rendes pingponglabdák.
Így teltek a hosszú hetek,
unatkozott, pihengetett.
Várt a különleges napra,
amikor értelmet kapna
eseménytelen élete,
S valaki majd játszik vele.
Lám e nap is elérkezett,
felé nyújtottak egy kezet,
kiemelték dobozából.
- Örömében pörög, táncol.

Miközben e dolog zajlott,
kedves gyerekhangot hallott.
- Milyen fehér, milyen helyes,
ahogy pattog, – tökéletes…
Mancsi örülni fog neki,
játszik vele, terelgeti.
Bár Pinginek üres feje,
gondolkodni tudott vele.
A szavakból annyit értett,
álma valóssággá érett.

Alig fért el a bőrében,
perdült-fordult örömében.
Szép remények kapták szárnyra.
Hazaértek valahára.
Pingi most már nagyon várta,
a kisfiú kinek szánta.
ki lesz az Ő új barátja?
Most kiderül, most meglátja.
Várta már, hogy megpillantsa,
kinek adott nevet mancsa.
Vagyis ki hallgat e névre.
Most majd kiderülhet végre!

- Ma-ancs, Mancsi – kiabálja
a kis fiú, s kis barátja,
szélvészként szalad elébe,
s bújik hozzá, az ölébe.
- Miaú, miaú, kicsi gazdám,
igyunk tejcsit, s játszunk aztán.
- nyávogta a macskagyerek,
dorombolt és helyezkedett.
Simogatást várt a háta,
megsimizte kis barátja.
Mindjárt kezdődhet a játék:
- kiscicám vár egy ajándék.

- Nézd csak mit hoztam én neked.
remélem, hogy megszereted.
Keze között fehér villan,
cica szeme fel is csillan.
Ösztönösen kap utána,
de elugrik az a fránya
pingponglabda, s gurul messze,
aki utoléri, lesz-e?
Ám a cicánk nagyon fürge,
hogy lehagyják, Ő nem tűrte,
Puha manccsal kapott érte,
de elugrott “hófehérke”.

Mancs most kiereszti körmét,
- ilyet nem látott a környék -
mindig elugrik a labda,
ahelyett, hogy ott maradna.
Kergetőztek egész este.
Kisfiú a cicát leste,
s ameddig a macska játszott,
jókedvűen kacarászott.
Ám a cica megsokallta,
hogy elugrott az a labda.
Oda sétált, megszaglászta,
pofozgatta, felhalászta.

Két karjába szorította,
már a száját is nyitotta.
Fogacskáit belevájja,
megízlelje nyelve, szája.
De nem az egy labda vágya,
hogy megegyék vacsorára.
Rugaszkodik, nagyot ugrik,
s a cicus orrára koppint.
- Kipp-kopp, nesze te rossz cicó,
nem vagyok én ennivaló.
Talán elment cseppnyi eszed,
barátaid mind megeszed?

Mancsi elszégyellte magát.
Ilyet nem tesz egy jó barát.
Nem egy étel a golyócska,
s nélküle nem lesz fogócska.
- Nem akartam én rossz lenni,
nem akarlak már megenni,
és ha most ezt megbocsátod,
lehetnék a jó barátod.
Mancs a bocsánatát kérte,
s barátságát adta érte.
Elintézték így a dolgot,
Pingi szíve repes, boldog.

A kisfiú annyit látott,
macska, s labda jó barátok,
s mivel együtt jó a játék,
örömet hoz az ajándék.
Pingi már nem unatkozott,
egy nap alatt annyit futott,
amit egész életében,
s öröm lakott kis szívében.
Többé sosem unatkozott,
pörgött, gurult, ugrándozott.
Mikor rátalált az álma,
Mancsi lába volt a párna.

A napok játékkal teltek,
fogócskáztak, megpihentek.
Alvás után újra kezdték,
egymást barátként szerették.
Ám egy napon, – mit nem vártak,
- együtt komoly bajt csináltak.
Mert a bűvös nappaliba
nem mehetett be a cica.
Bőrkanapé szép és kényes,
vadonatúj és igényes,
volt a nappali szép éke,
apa, anya büszkesége.

Féltek, hogy a cica körme,
beleakad majd a bőrbe.
Vagyis biztos bele vájná,
- minden cica megpróbálná…
A kisfiú tévét nézett,
ám amikor felkelt, s végzett,
nem kapcsolta ki a tévét.
Nem gondolta át a végét.
Bár még nem ekkor hibázott,
hanem eztán sem vigyázott.
Mikor átment a szobába,
úgy hagyta az ajtót, tárva.

Pingi, Mancsi éppen játszott,
fogócskából ki se látszott.
Felhevülten kergetőzve,
nem is vették észre közbe’,
hogy a nappaliba értek,
s ha itt voltak, körülnéztek.
Ha már alkalom adódott,
s az ajtó is becsapódott,
mert a huzat azt becsapta,
- okot nyitott ablak adta.
Pingi a tévére meredt,
s a szeme elkerekedett.

Elbűvölte, mit látott éppen,
pingpongmeccs ment a tévében.
Közben Mancs sem unatkozott,
lehetőség kínálkozott,
hogy a körmét élesítse,
finom bőrrel fényesítse.
Pingi bámulta a meccset,
döntő meccs volt, s nagyon tetszett,
az Asztalitenisz Klubban,
éppen itt a városukban.
A képernyőn egy testvére,
ugrált nagy nagy örömére.

Mikor véget ért a játék,
a bajnokot ünnepelték,
majd a győztes nyilatkozott,
a labdáról, amit hozott:
Köszönöm a szurkolóknak,
hogy biztattak, buzdítottak,
én meg a labdámban bíztam,
győztes labdám íme, itt van.
Neki köszönöm, hogy nyertem!
Pattogását kiismertem.
Ruganyos volt, sosem fáradt,
vidámsága felém áradt.

A tapsvihart learatta:
- Éljen a bajnok aranylabda!
Pingi bámul, szeme mered:
- szívesen cserélnék veled!
Megkívánta, amit ott lát,
s unalmasnak látta sorsát.
- Hej ha én is bajnok lennék,
s győzelmemet ünnepelnék.
Milyen csodás élet volna,
minden újság rólam szólna..
Éppen ezen elmélkedett,
mikor a baj megérkezett.

A kisfiúnak anyja, s apja,
-mert lejárt a munkanapja,-
hazatértek, s amit láttak,
a cica, a kis családtag,
a bőrkanapét nyúzta éppen,
s az nem olyan már, mint régen.
Borzasztó volt amit láttak,
macskakörmök bőrbe vájtak.
- Sicc ki innen, csúnya macska,
nem kapsz tejet, s nincsen labda.
Pingi az Anyuhoz került,
úgy eldobta, csak úgy repült.

Magas kerítésen túlra,
kirepült a köves útra,
s ahogy vitte lendülete,
a város egyik épülete
állta útját, Ő felnézett,
lelkében örömöt érzett.
Mert meglátja és már tudja,
ez a város pingpong klubja.
A tévében ez is tetszett,
itt játszották azt a meccset.
Megdörzsölte szemecskéjét,
el sem hiszi szerencséjét.

Na de beljebb, hogyan jutna?
S lám csak megjelent egy kutya.
A klub kabalakutyája.
Megszagolja, morog rája.
- Hát te hogy kerültél ide?
Választ nem vár, csak viszi be,
fogai közt nagy vigyázva,
be a szertár padlójára.
- Vau, látod, itt a helyed,
szőkésen ne járjon fejed,
ne csavarogj, mint a rosszak,
vissza többé én se hozlak.

Otthagyta Pingit sötétben,
aki el is aludt szépen.
Álmában Mancsival játszott,
kergetőzött, nyargalászott.
Majd egy éles hangra ébredt,
szertár ajtaján belépett
valaki és körbenézett,
éppen csak, hogy rá nem lépett.
- Na hol van már egy meccslabda,
ez itt jó lesz – és felkapta
Pingit, ki még félig ájult,
zajtól a feje megfájdult.

Erre ébred, értetlenül,
s máris egy asztalon csücsül.
Körül sok-sok pingpong asztal,
vakítófény, hangos, nagy zaj.
Már-már hozzászokna szépen,
de felkapták akkor éppen,
- nem volt gyengéd aki tette,
jól fenéken billentette.
Pingi repül, szinte úszik,
egészen a hálón túl-ig,
az asztalon nagyot koppan,
s megütötték azon nyomban.

Most a hátát ütötték meg,
majd pofont adtak szegénynek,
s míg a két versenyző játszott,
Pingi csillagokat látott.
- Mikor lesz már vége ennek,
a végén talán megpihennek,
s ünneplik a győztes labdát,
dicsőítik győztes napját.
Csalódottság lett a vége,
nem került sor ünneplésre.
Ő egy fehér pingpong labda,
bevonatot akkor kapna,
az arany szín akkor járna
ha több száz meccset végig várna.

Dicsőségért Pingi szenved,
s elveszti a játékkedvet,
annyit neki meg nem érne,
hogy keményen játsszon érte,
olyanok, kik nem ismerik,
nem hiszi, hogy elismerik.
Ezen el is gondolkodott,
s megértett egy fontos dolgot.
Akik Őt tudják szeretni,
nem akarják Őt szenvedni
látni, mert az nem is fontos,
a lényegre rájött pont most.

Akik szeretik barátként,
szerethetik önmagáért,
s nem egy dicsőséges percet,
egy győzelmet ünnepelnek.
Az elismerés pillanatnyi,
oly mulandó, meg kell hagyni,
az tudja ki szenved érte,
az eredmény, s a díj megérte?
Ám vannak fontosabb dolgok,
akit szeretnek az boldog.
Pingi rájött a döntése
rosszul sült el, így hát mégse
akar Ő bajnokká lenni.
Úgy szeretne visszamenni.

Mert a szertár sötétjében,
hiányérzet gyúlt szívében.
- Mancsi, Mancsi – Úgy hiányzol.
Oly messze volt barátjától.
Honvágy tölti be a lelkét,
- Jaj, csak vissza hogy mehetnék.
szomorúan szunyókált ott,
s álmaiban együtt játszott,
Manccsal, s néha felmosolygott,
otthon volt és szíve boldog.
S reggelre a célját tudta,
ha még egyszer hazajutna,
újra szép lenne élete.
De hogyan is fogjon bele.

A kutyus jutott az eszébe,
ha eljut hozzá a beszéde,
- jó szíve van – segítene,
de nem jut eszébe a neve.
- Kutyu, Kutyu, figyelj kérlek,
egy szívességet tegyél meg!
- Vaú, Vaú, ki szólt nekem?
nem leli a tekintetem.
S lám a következő percben,
a hang forrása előreppen,
azaz az orrára pottyan:
- én vagyok az nézz meg jobban.
én vagyok ki veled cseveg,
vesd reám a tekinteted.

Elmondta lelkét mi bántja,
hogy várja a jó barátja,
és a segítségét kéri,
Okos Kutyu ezt megérti.
- és ha meghallgatsz egy tippet,
néhány finom falat illet
téged meg, mit Mancsi tálja
rejteget, s ha jó barátja
visszatérne, s visszakapná
vacsoráját neked adná.
Kutyusunknak több se kellett,
futott ahogy tőle tellett.

Gyorsan fut a kutya lába,
megáll a ház kapujában,
Pingit letette a földre,
hogy tudjon ugatni tőle.
s hogy felhívja a figyelmet,
hangosan csaholni kezdett.
- Nyissátok ki! – ezt ugatta,
hallja meg a házigazda!
Nagyon fontos dolgot hoztam,
nyissátok ki azon nyomban.
Ám az ajtó lassan tárul,
mert Anyu nem ért kutyául.

De kinyitja valahára,
s majdnem rálép a labdára.
Kutyu a testével védi.
- Mit takargatsz? – Anyu nézi.
- Megkerült a pingponglabda!
örömében fel is kapja.
Rég megbánta, hogy eldobta,
s most a kutyus visszahozta.
Mert mióta eltűnt Pingi,
e házban nem vidám senki.
Mancsinak csak lóg az orra,
s kedve átszállt rájuk sorra.

Sírós arccal ül szegényke,
kis barátja jár eszébe.
Amit tett, már régen bánja,
úgy hiányzik kis barátja.
Másik pingpongot is vettek,
boldogok ettől se lettek.
Mert a Mancsi a régit várja,
visszatérjen régi társa.
A fiú is búsnak látszik,
nincs miért, s nem kacarászik.
Megbánta már a hibáját,
s vigasztalná kismacskáját.

De most Pingi előkerül,
a fiú arcán mosoly derült,
a cicához szaladt véle,
öröm csillogott szemében.
- Nézd csak Mancs, itt a kezemben…
jó kedved lesz tudom menten.
Ám a cica rá se nézett,
csak szomorúságot érzett.
- Nincsen semmi a világon,
mi pótolná kis barátom.
Ám fél szemmel odalesett,
szíve aztán úgy repesett,
nagyot ugrott örömében,
mert meglátta a kezében.

- Pingi, te vagy, visszajöttél?
merre jártál, hova tűntél?
Mancs szorosan átölelte,
Pingiben örömét lelte.
Pingi tudta: – Hazaértem!
A tanulságot most már értem.
Megleltem a legszebb dolgot,
nem hiába vagyok boldog!
Megtalálta cicuskáját,
a világ legjobb barátját.
Visszaadta Őt az élet,
így a kaland vége szép lett.

Nem akart már bajnok lenni,
mert nem szereti úgy senki,
mint kik eddig körülvették,
akik magáért szerették.
- Egy a fontos a világban:
a SZERETET, s azt itt találtam.
Se dicsőség, sem a siker
nem pótolja, mert ami kell,
otthonodban megtalálod,
ha van szerető családod.
Visszatért a régi élet,
minden napjuk újra szép lett.

Azóta is ott tanyáznak,
kanapéra jól vigyáznak,
Mindenkinek jó a kedve,
így élnek egymást szeretve.
Míg Pingi, s Mancsi vígan játszik
kis gazdájuk kacarászik.
Az egész család örül nekik,
mindkettőjüket szeretik.
Minden jó, ha jó a vége,
itt a vége, fuss el véle!
Fuss és érd utol a szelet.
Csak az boldog, aki szeret!

Voltál szerelmes, mondd el, hogy milyen volt?
Meséld el annak, ki nem élte át!
Olyan, mintha egy vaknak elmesélnéd,
hány féle színben játszik a világ.
Mennyei érzés – földi halandóknak,
s néha pokol, mert néha gyötrelem.
Valóra vált, beteljesült, vad álom,
vagy egyoldalú és örömtelen.
Van hogy fellángol, máglyaként eléget,
s fájón parázslik amikor kihuny.
Csodálatos, míg viszonozva érzed.
S ha tovaszáll, maró, akár a gúny.
A szív megtelik néma áhítattal,
méregpohár, amikor kiürül.
Üresség tátong, mikor magadra hagynak,
emléke fájón lüktet legbelül.
Hiába kínoz gyötrőn ez az érzés,
lelkedet tőle meg nem mentheted.
Nekivágsz újra, amíg csak el nem éred,
s végül igaz szerelmed te is elnyered!

Bár lennénk mindig tudatlan gyermekek,
kiket csupán a szeretet vezérel,
s felfedezhetnénk azt az életet
mikor az ember nem csak a szemével,
de szívével látja ezt a szép világot.
Örül a szépnek és örül minden jónak,
s nem hajszol kétes gazdagságot,
örülni tud egy mosolynak, egy szónak.

Bár lennénk mindig tudatlan gyermekek,
kik nem keresik mindenben a rosszat.
Csak végig játsszák ezt az életet,
és ellenállnak bűnnek és gonosznak.
Mert a gyermek csak boldogságra vágyik,
csak azt teszi, miből öröm fakad,
nem bírál, nem ítél, hogy milyen a másik.
Amilyen vagy, olyannak elfogad.

Bár lennénk mindig tudatlan gyermekek,
mert szebben él, ki hibát nem keres!
Ki elfogad, annak könnyebb lehet,
s csak egy a lényeg: őszintén szeress!
A szíved add, s mosoly legyen az ára,
- olvadjon fel a lelkünkben a jég -
ne vágyj sivár pénzre és gazdagságra,
boldogság, bőség a szíved lakja rég.

Bemászott és mind megette,
s hogy a hasát teletette,
hasa dagadt, s belül maradt,
mert az odú nem engedte.

Sóhajtozott, sírt a jámbor
de csak nem fér ki a fából.
Arra járt egy másik róka,
öreg, bölcs, a legjavából.

A sírását meghallgatta,
majd azt a tanácsot adta:
- várj nyugodtan míg a hasad
olyan kerek, mint a labda.

Mert mikor majd visszanyered
eredeti méretedet,
szabadságod visszakapod,
s élheted az életedet.

A mesénk azt bizonyítja,
szorult helynek is van nyitja:
- csak türelem! A megoldást
majd az idő leszállítja!

Csalogány egy szép fa tetejében,
ahogy szokta, dalolgatott szépen.
Arra járt a sólyom, s észre vette,
lecsapott rá, s zsákmányává tette.
A pusztulásra ítélt kis madárka,
próbált hatni fogva tartójára,
- úgy sem lakik jól vele a másik,
jobban jár, ha nagyobbra vadászik.
Ám a sólyom félbeszakította,
s a haldoklót eképp okította.
Bolond lennék, ha eleresztenélek,
Te már megvagy, – mai napi étek, -
mért kergetném azt, mit nem is látok,
álomképre biztos nem vadászok.

Apró tanulsága is van a szavának:
Emberek, akik túl nagyra vágynak,
s nem becsülik azt, mit már elérnek,
állandóan üres kézzel élnek…

A sas és a róka
barátságot kötött.
Egyszerű gondolat
volt a szándék mögött.
Azt is kigondolták,
közel fognak lakni,
egymás közelsége,
barátin fog hatni.
A sas felköltözött
egy jó magas fára,
rókánknak alatta,
bozótban lett vára.
A sas fenn a fészken
fiókákat költött,
s odalenn a róka is
szült néhány kölyköt.
Történt pedig egyszer,
- a rókánk vadászott -
élelemnek híján
a sasunk leszállott,
zsákmányai lettek
a játszó ap-rókák,
miket felzabáltak
az éhes fiókák.
Visszatért a róka,
látja a gaztettet,
mit régi barátja,
a réti sas tett meg.
Kesergett a róka,
kölykeit sajnálta,
tehetetlenségben
fogant szörnyű átka.
Mert repülni nem tud,
hogy fent bosszút álljon,
mert ő földi állat,
szárnya sincs, hogy szálljon.
Annak aki gyenge
átok az egyetlen
vigaszt nyújtó fegyver
az erősebb ellen.
Ahogy telt az idő,
bűnhődött a vétkes,
ki barátságot szeg,
annak esedékes.
Nem messze a mezőn,
áldoztak egy kecskét,
istennek ajánlva
lángra gyújtott testét.
Az otthagyott prédát
a sas kifigyelte,
magával ragadta,
fészkébe cipelte.
Ám a zsákmánya még
egy-két helyen égett,
lángra lobbantotta,
a kibélelt fészket.
A perzselt fiókák
mind a földre estek,
az ott járó róka
vacsorái lettek.
Be is falta rögtön,
mind a szegény pára,
a sírva vijjogó
sas szeme láttára.
Mese tanulsága:
barátod ne sértsd meg,
akkor se, ha nem tud
bántani a sértett.
A bosszút megúszod,
Hasznodra nem válhat,
mert, majd igazságot
az isten szolgáltat.