Aranyosi Ervin versei

Versbe szőtt gondolataim

By

Aranyosi Ervin: A sas és a róka (Aiszóposz meséje nyomán)

sasrókaszignós
Aranyosi Ervin: A sas és a róka  (Aiszóposz meséje nyomán)

A sas és a róka barátságot kötött.
Egyszerű gondolat volt a szándék mögött.
Azt is kigondolták, közel fognak lakni,
egymás közelsége, barátin fog hatni.

A sas felköltözött egy jó magas fára,
rókánknak alatta, bozótban lett vára.
A sas fenn a fészken fiókákat költött,
s odalenn a róka is szült néhány kölyköt.

Történt pedig egyszer, – a rókánk vadászott –
élelemnek híján a sasunk leszállott,
zsákmányai lettek a játszó ap-rókák,
miket felzabáltak az éhes fiókák.

Visszatért a róka, látja a gaztettet,
mit régi barátja, a réti sas tett meg.
Kesergett a róka, kölykeit sajnálta,
tehetetlenségben fogant szörnyű átka.

Mert repülni nem tud, hogy fent bosszút álljon,
mert ő földi állat, szárnya sincs, hogy szálljon.
Annak aki gyenge átok az egyetlen
vigaszt nyújtó fegyver az erősebb ellen.

Ahogy telt az idő, bűnhődött a vétkes,
ki barátságot szeg, annak esedékes.
Nem messze a mezőn, áldoztak egy kecskét,
istennek ajánlva lángra gyújtott testét.

Az otthagyott prédát a sas kifigyelte,
magával ragadta, fészkébe cipelte.
Ám a zsákmánya még egy-két helyen égett,
lángra lobbantotta, a kibélelt fészket.

A perzselt fiókák mind a földre estek,
az ott járó róka vacsorái lettek.
Be is falta rögtön, mind a szegény pára,
a sírva vijjogó sas szeme láttára.

Mese tanulsága: barátod ne sértsd meg,
akkor se, ha nem tud bántani a sértett.
A bosszút megúszod, hasznodra nem válhat,
mert, majd igazságot az Isten szolgáltat.

Aranyosi Ervin © 2010-01-02.
A vers és festmény megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: A sas, a csóka és a pásztor (Aiszóposz meséje nyomán)

csoka

Aranyosi Ervin: A sas, a csóka és a pásztor

Egyszer a csókának nagy ötlete támadt!
Elképzelte magát, böhöm nagy madárnak.
Rögvest példaképet választott magának:
A sas lesz a bálvány, – eléggé nagy állat!

Legközelebb ezért lesben állt és nézte,
– mert egy emelettel alatta volt fészke –
hogy a ragadozó bárányra vadászott,
felkapva prédáját hipp-hopp tovaszállott.

Így a zsákmányszerzést elleste a csóka.
Egyből belevágott, nem is gyakorolta.
Kinézte magának a nyáj legszebb kosát,
lecsapott az égből… De mégsem tett csodát.

Mert a csóka körme kos gyapjába akadt,
hiába csapkodott, nem szállt fel, ott ragadt.
Nehéz volt a hím juh, – s csapdában a karma!
Nem tud menekülni, bárhogy is akarna.

Rohan már a pásztor, elkapja a csókát.
Gyorsan lenyiszálja összes szárnya tollát.
S mivel időközben beköszönt az este,
pásztor a csókával otthonát kereste.

Megörvendezteti apró csemetéit,
s ahogy megmutatja meredt szemmel nézik.
Örülnek a lurkók, azért megkérdezik
apjuktól a dolgot: – Milyen madár ez itt?

– Ez bizony egy csóka – válaszol a pásztor
– az persze más dolog, mit gondolt magáról.
Ez a buta madár, magát sasnak hitte,
és ahogy látjátok igen “sokra vitte”.

Végül tanulsága is van a mesének:
Nem sok értelme van olyan versengésnek,
mikor nálad jobbat próbálsz megelőzni,
de meglévő erőd kevés, nem tudsz győzni.

Nem fogsz majd örülni baljós sikerednek!
Egy dolgot érhetsz el, azt, hogy kinevetnek.

Aranyosi Ervin © 2009-12-31.
A vers és a festmény megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Hótündér és a Hócsalád

hotunderszignos

Aranyosi Ervin: Hótündér és a Hócsalád

Varázslatos téli este
az ablakomnál álltam én,
a csodás hóesést lesve,
min áthatolt a lámpafény.
Orrom az üveghez nyomtam,
néztem, ahogy hullt a hó.
S mint apró gyermek újra vártam,
hátha eljön télapó.

A hópelyhek kavarogtak,
vidám táncuk körözött.
Több millió apró csillag,
hópihének öltözött.
Mintha egy kéz, egy kancsóból
csillagfolyót töltene,
színes, fényes kavalkádban,
s új alakot öltene.

Szemem előtt e varázslat
megtörtént pár perc alatt.
Arcomra ült a csodálat,
s féltem csodám elszalad.
Apró csillagok ködéből
fehér alak, lám kivált.
A sarki lámpa, fényköréből
hajába font glóriát.

Hótündér állt udvaromban,
fényes, csodás tünemény,
s néztem bűvös zavaromban,
ilyet sose láttam én.
Ruhaujja pálcát rejtett,
varázspálcát, – már tudom.
Néhány bűv’ varázskört ejtett,
s fényben úszott udvarom.

Csillámpor körzött a szélben,
színes szikrát szórva szét,
varázspálca bűvkörében
Hóférfi életre kélt.
Fehér testű, ember forma,
halvány, márvány, szép szobor,
– nemes arcél, keskeny orral,
tüzes szeme még komor.

Ám a Tündér még nem végzett,
a varázslat egyre folyt:
a hóból egy hölgy kilépett,
kit a férfi átkarolt.
Kézen fogta és az arcán
elomlott a szeretet,
mosolyogva nézte hölgyét,
akit táncba vezetett.

Hótündér tovább varázsolt,
még egy alak összeállt,
Hógyerek, hatéves forma,
kit már várt a hócsalád.
Két szülő magához vonta,
ölelte a gyereket,
S hócsalád hideg szívébe,
költözött a szeretet.

A Hótündér megint intett,
s jött az újabb fordulat.
Leesett állal csodálták
frissen épült házukat.
Én még ablakomnál álltam,
néztem ezt a nagy csodát,
a Hótündér rám mosolygott
és ahogy jött, ment tovább.

A hócsalád örömében
táncot járt az udvaron,
öröm ébredt a szívemben,
hogy ezt a szépet láthatom.
A táncuk után útra keltek
figyelmem nyomukban járt,
a szomszéd ablakán belestek,
hogy él egy hús-vér család.

Látták, hogy az asszony főzött
a konyhában Ő az úr,
férfi egy könyvvel időzött,
olvasott hangtalanul.
Szoba mélyén, szőnyeg szélén
játszottak a gyerekek,
kocka gurult, bábu lépett,
és aki nyert nevetett.

Vidáman telt így az este,
vacsora jött, majd mese.
Az idilli boldog órát
nem zavarta semmi se.
Elfáradó nagy családra
álom manó rátalált,
s átlépték a varázst várva,
álomország kapuját.

S kint a hóban derűs szível
a hócsalád is hazatér,
követik a látott példát,
ki nem hagynák semmiért.
Hókonyhában, hósütőben
készül már a vacsora.
A Hóférfi hókönyvének,
hóbetű minden sora.

Hó kisgyermek, lent a padlón
hó kisautót tologat,
bár egyedül játszik ott lent,
mégis nevet nagyokat.
Végül Ők is vacsoráznak,
s érkezik álom manó,
ágybabújnak, s alvó testük
fedi a hótakaró.

Kialudt a lámpa fénye,
hókuckóban béke van.
Néztem még egy kis ideig,
aztán eluntam magam.
Ablak mögül búcsút intek,
szép álmot, jó éjszakát!
Meghallgatom búcsúzóul
álom manó szép szavát.

Hosszúra nyúlt éjszakának
gyenge nap a végzete.
Fénye a szememhez kúszik:
– Reggel van már, érzed-e?
Eszembe jut, amit láttam,
folytassuk hát a csodát!
Úgy döntöttem, jól megnézem
milyen is a hócsalád.

Felöltöztem alaposan,
a téli reggel jég hideg,
s elindultam hócsaládot
közelebbről nézni meg.
Ahogy az udvarra értem,
szomorú kép fogadott.
Csak egy óriás hókupac volt,
hol a hócsalád lakott.

Felébredtek, útra keltek?
Miért hagytak itt nem tudom.
Nem látszott csak 3 pár nyom,
ahogy mentek az úton.
Ha egy reggel udvarodon,
hóból egy hegy volna ott,
tudni fogod a hócsalád
aznap éjjel ott lakott…

Aranyosi Ervin © 2009-12-23.
A vers és festmény megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Manó mese (Molnárné Szabó Veronika meséje nyomán)

télimanószignóskis
Aranyosi Ervin: Manó mese (Molnárné Szabó Veronika meséje nyomán)

Erdő mélyén, vén tölgyfában,
földközeli, szép odvában,
kis manócska éldegélt.

Hablaty nevet adták néki,
mert annyit tudott beszélni,
állandóan csak beszélt.

Vagyis be nem állt a szája.
Más mit gondol? Fütyült rája!
Csak fújta, min esze járt.

Egy nap összefut Szeliddel,
a kedves, jószívű őzzel,
aki véle szóba állt.

Jaj, szelíd, de jó hogy látlak,
s nem kell elfutnom utánad,
hogy elmondhassam neked.

Álmomban, egy pillanatban,
beleestél a patakba,
s veszélyben volt életed.

De én éppen arra mentem,
kihúztalak onnan menten,
s megmentettelek, tudod?

Milyen jó, hogy én ott voltam…
Azt mindenki tudja rólam,
milyen nagyszerű vagyok.

És miközben mindezt mondta,
tovább indult a vadonba,
s a másikra nem figyelt.

Az Őz így szólt: – Jó hogy látlak..
De a manólábak messze jártak.
így Szelídnek nem felelt.

Hablaty útját tovább járva,
Rálelt a dolgos harkályra
és megszólította Őt

Képzeld el sapkás barátom,
– füleddel most csüngj a számon –
mi történt tegnapelőtt.

Délelőtt az erdőt jártam,
s térdig érő posvány sárban,
széles ösvény közepén,

mászott egy óriás giliszta,
ki magát kövérre hízta.
– Akkor rád gondoltam én.

Milyen jó falat is lenne,
harkály pajtás de jót enne,
jól is lakna tán vele.

De mivel te nem voltál ott,
s én nem eszem csúszómászót,
megmenekült élete.

Csak gondoltam, jó, ha tudod,
most keresel, ott meg jutott,
volna néhány jó falat.

Jó helyen kell jókor lenni,
ha finomat akarsz enni,
más különben nem marad.

Harkály a fejét csóválta,
de őt most a dolga várta,
hogy élelme meglegyen.

Hablaty bizony önző módon,
viselkedett mással, folyton.
Átgázolt a lelkeken.

Az erdő többi kis lakója
megunta a kelekótya
manó önző tetteit.

Úgy döntöttek, hogy a rosszat,
aki mindenkit felbosszant,
hozzá méltón büntetik.

Megbeszélték, hogyha látják,
szó nélkül faképnél hagyják,
elkerülik messzire.

Úgy is jól el van magával,
barátkozzon a magánnyal,
s fájjon most az ő szíve.

Hablaty másnap mit sem sejtve,
Önmagával jól eltelve,
Járta kedvenc erdejét.

Látta Szurit szembejönni,
készült is már ráköszönni,
de a süni hopp, letért.

Útját másfelé folytatta,
a manót faképnél hagyta,
eltűnt, a föld nyelte el.

Hogy ez mily’ gyorsan elmászott,
az is lehet, hogy nem látott?
– magában ezt tette fel.

Így járt később cinikével,
a gyors lábú kisegérrel,
mikor észre vette őt,

messze surrant, mint egy árnyék,
szinte, mintha köddé válnék,
s nem volt ott, hol azelőtt.

Elkerülte minden állat,
szíve ezért nagyon fájhat.
ki meglátta menekült.

Nem esett jól a lelkének,
hogy mások vele nem beszélnek.
s egy fa tövébe leült.

Brü-hü-hü – sírt kicsi lelke,
mert a magányt nem viselte
s fájt a szíve, jaj nagyon.

Miért kerüli minden állat?
– A válasz csak egyre várat, –
mi lehet az ok vajon?

Arra repült egy kis cinke,
kit úgy hívtak, hogy picinke,
s megsajnálta a manót.

– Ne sírj, nincsen minden veszve,
tudok írt fájó sebedre!
– vigasztalta Hablatyot.

– Tudom neked, mit kell tenni,
s ismét tudjanak szeretni
barátként az állatok.

Rossz természettel megáldva,
Nem figyelsz a más szavára,
ennyi lehet rá az ok.

Lelki szemetesnek nézed,
ki nem kerül messze téged,
figyelmetlen vagy sokat!

Nem csak rólad szól az élet,
mi eszedbe jut elmeséled,
s nem hallgatsz meg másokat.

Kérlek, figyelj oda rájuk,
így lehetsz csak a barátjuk,
hadd meséljenek neked,

Engedd, hogy más is elmondja,
Mi öröme, s mi a gondja,
– bátran ossza meg veled.

Sőt, – meséljen,- erre  kérd meg!
Hidd el majd jobban megérted,
hogyan zajlik életük.

Meghallgatnak Ők is téged,
kalandjaid elmeséled,
együtt mulathatsz velük.

Sose felejtsd megkérdezni:
A “hogy vagy?” kérdést fel kell tenni,
s érezzék, hogy érdekel.

Mert ha odafigyelsz másra,
számíthatsz a barátságra,
s a legtöbbet éred el.

Hablaty tehát megfogadta,
a becsület szavát adta,
megváltozik, meg bizony.

Nem ismer rá a mamája
egyre több lesz a barátja
fontos lesz a jó viszony.

Figyelmes lesz és törődő,
büszke lesz rá ez az erdő,
Vagyis hát az állatok.

Kíváncsian mindig kérdez,
s mindenkivel együtt érez:
– Mi újság van nálatok?

Elbúcsúzott Picinkétől,
a segítőkész kis cinkétől,
s indult, is hogy megtegye

Mindazt, amit megbeszéltek,
amiről eszmét cseréltek,
de támadt egy ötlete.

Utoljára visszakérdez,
kedvesen szólt Picinkéhez,
– Hát te kedves hogy vagy ma?

Boldogan szállt el a cinke,
és  amikor búcsút inte,
kísérte a mosolya.

Hablatyunk hát neki vágott,
megszerezze, mire vágyott,
szeretetre szert tegyen.

Kedvessége megnyerő volt,
mindenkihez csak szívből szólt,
ahogy járt erdőn, hegyen.

S ahogy újra útját járta,
arra tévedt kis barátja,
a pettyes hátú őzike.

Bár Hablaty megérdemelte,
ahogy rég, most sem kerülte,
– de hallgatni győzi-e?

Ám manónk beszéde kurta,
oldalát egy kérdés fúrta,
s ezt a kérdést tette fel.

Szervusz Szelíd! Kérlek, mondd csak
őzgidácskám, te ma hogy vagy?
– s kíváncsiság lepte el.

Őzgidácska meglepetten,
érte manócskánkat tetten.
– Nahát, hogy megváltozott!

S a manónk már nem csak kérdez,
kíváncsi és együtt érez,
ott maradt,  s nem távozott.

Köszi Hablaty, jól vagyok.
Vagyis hát! vannak bajok,
fáj a torkom egy kicsit.

Reggel, napos hangulatban,
megfürödtem a patakban.
S hallottam a szél visít!

Beborult az ég felettem,
s megfáztam, mert vizes lettem,
s nem száradtam meg hamar.

Kedves Szelíd! Gyere, mára
meghívlak forró teára,
s torkod többé nem kapar.

Hívta lelkesen az őzet.
– Egy kamillás teafőzet,
meggyógyítja torkodat.

A nyakadra kötök sálat,
amíg iszod a teádat,
melegít, és ott marad.

Együtt teát szürcsölgettek,
bizony jól átmelegedtek.
Szívüknek is jól esett.

Kedves Hablaty, oly jót tettél,
– mint álmodban, – megmentettél,
s vissza adtad hitemet.

– Kár, hogy eddig nem figyeltem,
Látom már, hogy rosszul tettem!
– Szólt manónk, s már nevetett.

Aztán Szelíd búcsút intett,
megmászta a hegygerincet,
biztos haza sietett.

Kis manónk ezután sokkal
jobban bánt az állatokkal,
s mindenkit meghallgatott.

Minden állat észrevette
a változást,  s megszerette
ezt a kedves kis manót.

Hadd mondjam el itt a végén,
amire gondolok még én,
figyeljetek gyerekek:

Legszebb dolog a világon,
s legyen részed, azt kívánom,
az önzetlen szeretet.

Aranyosi Ervin © 2009-12-22.
A vers  és a festmény megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

 

By

Aranyosi Ervin: Hótündérek, hópihék

hótündérek hópihék
Aranyosi Ervin: Hótündérek, hópihék

Hótündérek, hópihék,
hírhozók az égből.
Embereknek a hitét
hozzák a mesékből.

Bár lehetnék hópihe,
a szívedre szállnék.
Sose mennék messzire,
boldogsággá válnék!

Aranyosi Ervin © 2009-12-22.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: A szamár és a kút…

A paraszt szamara beesett a kútba.
Egész nap üvöltött, s a paraszt már unta.
Kútja rég kiszáradt és víz nélkül maradt.
– Beletemeti hát az öreg szamarat!
Hívta a szomszédot, fogták a lapátot,
lapátolni kezdtek,  s a szamár iá-zott.
Rémisztőn üvölt, mint fába szorult féreg.
Aztán lenyugodott. S nem hitt a szemének,
mert csodát lát a gazda, mit a szamár játszik:
Lerázza a földet, s a tetejére mászik.
A paraszt, s a szomszéd csak tovább lapátolt,
ahogy nőtt a halom, magasabbra gázolt
a paraszt szamara, s mikor már elérte
egyszerűen kijött a kút peremére.
Mi hát a tanulság a szamaras meséből?
Így tanít az élet, hogy kimássz  a mélyből.
Bármennyi szemét és föld nyomja a vállad,
megvan az esélyed, magadról lerázzad.
Mindegyik nehézség, minden ami gátol,
csak kiinduló pont, s oldódik magától.
Bármi történjen is, semmiképp ne add fel,
minden problémából kilábal az ember!
Gondjaidat rázd le, s lépkedj mindig feljebb,
Elérheted célod, ha vágyak vezérelnek.

Aranyosi Ervin © 2009-12-18.
A vers és a festmény megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack (Benedek Elek népmese feldolgozása alapján)

szoloszoloszignos

Az illusztrációt Aranyosi Ervin készítette

Aranyosi Ervin:
Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack
(Benedek Elek népmese feldolgozása alapján)

Élt egyszer egy király,
s annak három lánya.
Őfelsége egy nap
indult a vásárba.

Lányaihoz fordul,
egyenként megkérdi:
– Milyen vásárfiát
hozzon apja néki?

A nagyobbik leány
aranyruhát választ,
középső királylány
is gyorsan ad választ:

Őnéki az ezüst-
ruha minden álma.
S végül sorra kerül
legkisebbik lánya.

– Hát neked mit hozzak?
– faggatja a lányát.
Nekem szóló szőlőt
és mosolygó almát,

és még ezen felül
pár csengő barackot.
Bámul csak a király,
– ilyet még nem hallott…

Kedvenc leányának
mégis megígéri,
Teljesíti vágyát,
ha ő pont ezt kéri.

Elment hát a király
aznap a vásárba,
könnyen szert tett arany
és ezüst ruhára.

Ám de e gyümölcsök,
olyan ritkaságok,
melyet a sok kofa
eddig sosem látott.

Búsul hát a király.
A szívére vette,
lánya kívánságát
nem teljesíthette.

De, ha hazaérek
– gondolta magában,
– kihirdetem nyomban
széles e hazában:

Hozzon szóló szőlőt
és mosolygó almát,
meg csengő barackot,
friss gyümölcsök halmát,

aki ilyet termel,
frissen szedjen párat,
– azt gazdaggá teszem,
kérjen bármily árat.

Ahogy ezt gondolta,
hintója elakadt
és a sáros útnak
kátyújába ragadt.

Nem húzza ki onnan
négy szép paripája,
bár e szép lovaknak
sehol sincsen párja.

Moccanni sem tudnak,
bármit is csinálnak,
húznák ők a hintót,
de bűvös varázslat

lovakat,  s a hintót
odarögzítette.
A király meg mérges,
– Kutya teringette!

Elszalajt egy embert,
s jön egy falu népe,
kutyástól, macskástól,
– lesz már segítsége!

De bizony a hintó
továbbra sem mozdul.
Szegény király uram
majdnem megbolondul.

Amint a tenger nép
hintóval kínlódik,
egy beszélő disznó
odasompolyodik.

Röf-röf-röf – így kezdi
– Fenséges királyom,
hintószabadítást
én majd megcsinálom,

érte fizetségül,
csak egy dolgot várok:
Add nekem jutalmul
legkisebbik lányod.

Szeme-szája elállt
ettől a királynak,
és hogy vége legyen
már a tortúrának,

megígéri rögvest,
ha kiszabadítja,
a megmentőjének
lánya lesz a díja.

Annak meg nem kell több,
lódít a keréken,
az orra hegyével,
s elindítja szépen.

Vágtatnak a lovak,
a királyi várba,
hazaér királyunk
végre-valahára.

Örömmel öleli
két idősebb lányát,
odaadva neki,
megrendelt ruháját.

Ám a legkisebbnek
búsan elmesélte,
nem kapta, amit kért,
hiába ment érte.

Mikor a mesének
a végére ére,
bősz röfögés támadt,
nagy rémületére.

Mert megjött a disznó,
s követeli bérét,
a kisebb királylányt
és nem a testvérét!

És hogy elszállítsa
taligát is hozott.
Más lánnyal nem éri
be az  “elátkozott”!

Bár egy parasztlánykát
küldenek cserébe,
kinek még a vér is
meghűlt az erébe’,

szép, díszes ruhába
öltöztetve szegény,
de nem járnak így túl
az okos disznó eszén.

S küldték a királylányt,
rongyosan, piszkosan,
ám a disznó tudta
a ruha alatt ki van.

Fel is kapta gyorsan,
Nagy-nagy örömében,
alig bírt maradni
a saját bőrében.

Szépen felültette,
fel a taligára
a síró királylányt,
s be nem állt a szája.

– Röf-röf-röf királylány,
ne sírj, csak ezt kérem,
Jó dolgod lesz nálam,
ezt most megígérem.

De a királylánynak
nem csitul sírása.
mert a disznónak volt
rá ilyen hatása.

Még jobban eleredt
a sírás patakja,
mikor egy disznóól
előtt őt lerakja.

Oda bevezette,
– földön piszkos szalma,
amilyen egy disznó,
sáros birodalma.

Továbbra sem csitult
a királylány sírása,
pedig étel is volt:
kukoricakása.

A lány csak zokogott,
könnyel a szemében,
de elfáradt lelke
elaltatta szépen.

Röf-röf, aludj, aludj,
– disznó mondogatja,
– Bánatod követi,
majd az öröm napja.

Aludt a királylány,
majdnem másnap délig,
kinyitni a szemét,
nem meri, csak félig.

Hát lássatok csodát,
nem hisz a szemének,
Disznóólban feküdt,
s palotában ébred.

Koszos nyoszolyából,
selyem lett az ágya,
amit kér teljesül,
szíve minden vágya.

Lányok lesik minden
apró kívánságát,
méltón kiszolgálva
a király kislányát.

Szép ruhát is adnak,
gyűrűt, ékszert rája.
Mosolyától ragyog
szeme, arca, szája.

Átvezetik szépen
a szomszéd szobába,
hol terített asztal
és egy ifjú várja.

Dali, csinos legény
siet most elébe,
asztalhoz vezeti,
s ezt súgja fülébe:

Ülj le ide bátran,
szép királykisasszony,
itt minden a tiéd,
hagyd, hogy itt marasszon.

Tiéd vagyok én is,
ha nem vetsz meg engem,
ha egy szerethető
ifjút látsz már bennem.

Hát te ki vagy, mi vagy?
– kérdezi a lányka.
– Majd elmondom neked,
életem virága.

Ám most előbb menjünk,
kertünk közepébe,
meglepetés vár rád,
meséld el, hogy szép-e?

Mennek át a kerten,
s szőlőtőke hajlik,
csillogó fürt felől,
halk kis szólam hallik.

Szakíts le, szakíts le,
szép királykisasszony!
– Szól a szóló szőlő,
hogy mosolyt fakasszon.

Arrébb egy almafa
üde zöld a lombja
almák mosolyognak.
S az ifjú ezt mondja:

Látod kedves, itt van
a mosolygós alma.
A szomorúságnak
itt nincsen hatalma.

Megcsendül a kert is,
ahogy tovalépnek,
– lám a csengő barack –
hallod, hogy zenélnek?

Hej édes istenem,
– örült a királylány,
– sírjon, vagy nevessen
ennyi csoda láttán?

Minden mire vágytál,
a tiéd már régen,
nekem egy vágyam van,
légy a feleségem!

Így szólott a legény,
és a királylányka,
igennel válaszolt,
s borult a nyakába.

Itt maradok bíz én,
nem választ el mától,
ásó és nagyharang,
nem szólva kapáról.

A legény meg ekkor
elkezdett mesélni.
Miért kellett neki
disznóbőrben élni.

Mert egy gonosz tündér
átka vált valóra:
Disznó legyen addig,
míg nem üt az óra,

míg nem akad egy lány
aki azt kívánja,
szőlője beszéljen,
s nevessen almája,

és a csengő barack
mind az Övé legyen
és ha megkívánja,
egy jó ízűt egyen.

S mert te ezt kívántad,
megtörted az átkot.
Szép nagy lagzit csapunk,
hívom a családod.

Csaptak hét országra
szóló lakodalmat.
Még ma is mulatnak,
hacsak meg nem haltak.

Aranyosi Ervin © 2009-12-17.
A vers és a festmény megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva