A sas és a róka
barátságot kötött.
Egyszerű gondolat
volt a szándék mögött.
Azt is kigondolták,
közel fognak lakni,
egymás közelsége,
barátin fog hatni.
A sas felköltözött
egy jó magas fára,
rókánknak alatta,
bozótban lett vára.
A sas fenn a fészken
fiókákat költött,
s odalenn a róka is
szült néhány kölyköt.
Történt pedig egyszer,
- a rókánk vadászott -
élelemnek híján
a sasunk leszállott,
zsákmányai lettek
a játszó ap-rókák,
miket felzabáltak
az éhes fiókák.
Visszatért a róka,
látja a gaztettet,
mit régi barátja,
a réti sas tett meg.
Kesergett a róka,
kölykeit sajnálta,
tehetetlenségben
fogant szörnyű átka.
Mert repülni nem tud,
hogy fent bosszút álljon,
mert ő földi állat,
szárnya sincs, hogy szálljon.
Annak aki gyenge
átok az egyetlen
vigaszt nyújtó fegyver
az erősebb ellen.
Ahogy telt az idő,
bűnhődött a vétkes,
ki barátságot szeg,
annak esedékes.
Nem messze a mezőn,
áldoztak egy kecskét,
istennek ajánlva
lángra gyújtott testét.
Az otthagyott prédát
a sas kifigyelte,
magával ragadta,
fészkébe cipelte.
Ám a zsákmánya még
egy-két helyen égett,
lángra lobbantotta,
a kibélelt fészket.
A perzselt fiókák
mind a földre estek,
az ott járó róka
vacsorái lettek.
Be is falta rögtön,
mind a szegény pára,
a sírva vijjogó
sas szeme láttára.
Mese tanulsága:
barátod ne sértsd meg,
akkor se, ha nem tud
bántani a sértett.
A bosszút megúszod,
Hasznodra nem válhat,
mert, majd igazságot
az isten szolgáltat.

Egyszer a csókának
nagy ötlete támadt!
Elképzelte magát,
böhöm nagy madárnak.
Rögvest példaképet
választott magának:
A sas lesz a bálvány,
- eléggé nagy állat!
Legközelebb ezért
lesben állt és nézte,
- mert egy emelettel
alatta volt fészke, -
hogy a ragadozó
bárányra vadászott,
felkapva prédáját
hipp-hopp tovaszállott.
Így a zsákmányszerzést
elleste a csóka.
Egyből belevágott,
nem is gyakorolta.
Kinézte magának
a nyáj legszebb kosát,
lecsapott az égből…
De mégsem tett csodát.
Mert a csóka körme
kos gyapjába akadt,
hiába csapkodott,
nem szállt fel, ott ragadt.
Nehéz volt a hím juh,
- s csapdában a karma!
Nem tud menekülni,
bárhogy is akarna.
Rohan már a pásztor,
elkapja a csókát.
Gyorsan lenyiszálja
összes szárnya tollát.
S mivel időközben
beköszönt az este,
pásztor a csókával
otthonát kereste.
Megörvendezteti
apró csemetéit,
s ahogy megmutatja
meredt szemmel nézik.
Örülnek a lurkók,
azért megkérdezik
apjuktól a dolgot:
- Milyen madár ez itt?
-Ez bizony egy csóka -
válaszol a pásztor
- az persze más dolog,
mit gondolt magáról
ez a buta madár,
magát sasnak hitte,
és ahogy látjátok
igen “sokra vitte”.
Végül tanulsága
is van a mesének:
Nem sok értelme van
olyan versengésnek,
mikor nálad jobbat
próbálsz megelőzni,
de meglévő erőd
kevés, nem tudsz győzni.
Nem fogsz majd örülni
baljós sikerednek!
Egy dolgot érhetsz el,
azt, hogy kinevetnek.

Varázslatos téli este

az ablakomnál álltam én,

a csodás hóesést lesve,

min áthatolt a lámpafény.

Orrom az üveghez nyomtam,

néztem, ahogy hullt a hó.

S mint apró gyermek újra vártam,

hátha eljön télapó.

A hópelyhek kavarogtak,

vidám táncuk körözött.

Több millió apró csillag,

hópihének öltözött.

Mintha egy kéz, egy kancsóból

csillagfolyót töltene,

színes, fényes kavalkádban,

s új alakot öltene.

Szemem előtt e varázslat

megtörtént pár perc alatt.

Arcomra ült a csodálat,

s féltem csodám elszalad.

Apró csillagok ködéből

fehér alak, lám kivált.

A sarki lámpa, fényköréből

hajába font glóriát.

Hótündér állt udvaromban,

fényes, csodás tünemény,

s néztem bűvös zavaromban,

ilyet sose láttam én.

Ruhaujja pálcát rejtett,

varázspálcát, – már tudom.

Néhány bűv’ varázskört ejtett,

s fényben úszott udvarom.

Csillámpor körzött a szélben,

színes szikrát szórva szét,

varázspálca bűvkörében

Hóférfi életre kélt.

Fehér testű, ember forma,

halvány, márvány, szép szobor,

- nemes arcél, keskeny orral,

tüzes szeme még komor.

Ám a Tündér még nem végzett,

a varázslat egyre folyt:

a hóból egy hölgy kilépett,

kit a férfi átkarolt.

Kézen fogta és az arcán

elomlott a szeretet,

mosolyogva nézte hölgyét,

akit táncba vezetett.

Hótündér tovább varázsolt,

még egy alak összeállt,

Hógyerek, hatéves forma,

kit már várt a hócsalád.

Két szülő magához vonta,

ölelte a gyereket,

S hócsalád hideg szívébe,

költözött a szeretet.

A Hótündér megint intett,

s jött az újabb fordulat.

Leesett állal csodálták

frissen épült házukat.

Én még ablakomnál álltam,

néztem ezt a nagy csodát,

a Hótündér rám mosolygott

és ahogy jött, ment tovább.

A hócsalád örömében

táncot járt az udvaron,

öröm ébredt a szívemben,

hogy ezt a szépet láthatom.

A táncuk után útra keltek

figyelmem nyomukban járt,

a szomszéd ablakán belestek,

hogy él egy hús-vér család.

Látták, hogy az asszony főzött

a konyhában Ő az úr,

férfi egy könyvvel időzött,

olvasott hangtalanul.

Szoba mélyén, szőnyeg szélén

játszottak a gyerekek,

kocka gurult, bábu lépett,

és aki nyert nevetett.

Vidáman telt így az este,

vacsora jött, majd mese.

Az idilli boldog órát

nem zavarta semmi se.

Elfáradó nagy családra

álom manó rátalált,

s átlépték a varázst várva,

álomország kapuját.

S kint a hóban derűs szível

a hócsalád is hazatér,

követik a látott példát,

ki nem hagynák semmiért.

Hókonyhában, hósütőben

készül már a vacsora.

A Hóférfi hókönyvének,

hóbetű minden sora.

Hó kisgyermek, lent a padlón

hó kisautót tologat,

bár egyedül játszik ott lent,

mégis nevet nagyokat.

Végül Ők is vacsoráznak,

s érkezik álom manó,

ágybabújnak, s alvó testük

fedi a hótakaró.

Kialudt a lámpa fénye,

hókuckóban béke van.

Néztem még egy kis ideig,

aztán eluntam magam.

Ablak mögül búcsút intek,

szép álmot, jó éjszakát!

Meghallgatom búcsúzóul

álom manó szép szavát.

Hosszúra nyúlt éjszakának

gyenge nap a végzete.

Fénye a szememhez kúszik:

- Reggel van már, érzed-e?

Eszembe jut, amit láttam,

folytassuk hát a csodát!

Úgy döntöttem, jól megnézem

milyen is a hócsalád.

Felöltöztem alaposan,

a téli reggel jég hideg,

s elindultam hócsaládot

közelebbről nézni meg.

Ahogy az udvarra értem,

szomorú kép fogadott.

Csak egy óriás hókupac volt,

hol a hócsalád lakott.

Felébredtek, útra keltek?

Miért hagytak itt nem tudom.

Nem látszott csak 3 pár nyom,

ahogy mentek az úton.

Ha egy reggel udvarodon,

hóból egy hegy volna ott,

tudni fogod a hócsalád

aznap éjjel ott lakott…

Erdő mélyén, vén tölgyfában,
földközeli, szép odvában,
kis manócska éldegélt.

Hablaty nevet adták néki,
mert annyit tudott beszélni,
állandóan csak beszélt.

Vagyis be nem állt a szája.
Más mit gondol? Fütyült rája!
Csak fújta, min esze járt.

Egy nap összefut Szeliddel,
a kedves, jószívű őzzel,
aki véle szóba állt.

Jaj, szelíd, de jó hogy látlak,
s nem kell elfutnom utánad,
hogy elmondhassam neked.

Álmomban egy pillanatban,
Beleestél a patakba,
s veszélyben volt életed.

De én éppen arra mentem,
kihúztalak onnan menten,
s megmentettelek, tudod?

Milyen jó, hogy én ott voltam…
Azt mindenki tudja rólam,
milyen nagyszerű vagyok.

És miközben mindezt mondta,
tovább indult a vadonba,
s a másikra nem figyelt.

Az Őz így szólt: – Jó hogy látlak..
De a manólábak messze jártak.
így Szelídnek nem felelt.

Hablaty útját tovább járva,
Rálelt a dolgos harkályra
és megszólította Őt

Képzeld el sapkás barátom,
- füleddel most csüngj a számon -
mi történt tegnapelőtt.

Délelőtt az erdőt jártam,
s térdig érő posvány sárban,
széles ösvény közepén,

mászott egy óriás giliszta,
ki magát kövérre hízta.
- Akkor rád gondoltam én.

Milyen jó falat is lenne,
harkály pajtás de jót enne,
jól is lakna tán vele.

De mivel te nem voltál ott,
s én nem eszem csúszómászót,
megmenekült élete.

Csak gondoltam, jó ha tudod,
most keresel, ott meg jutott,
volna néhány jó falat.

Jó helyen kell jókor lenni,
ha finomat akarsz enni,
más különben nem marad.

Harkály a fejét csóválta,
de őt most a dolga várta,
hogy élelme meglegyen.

Hablaty bizony önző módon,
viselkedett mással, folyton.
Átgázolt a lelkeken.

Az erdő többi kis lakója
megunta a kelekótya
manó önző tetteit.

Úgy döntöttek hogy a rosszat,
aki mindenkit felbosszant,
hozzá méltón büntetik.

Megbeszélték, hogyha látják,
szó nélkül faképnél hagyják
elkerülik messzire.

Úgy is jól el van magával,
barátkozzon a magánnyal,
s fájjon most az ő szíve.

Hablaty másnap mit sem sejtve,
Önmagával jól eltelve,
Járta kedvenc erdejét.

Látta Szurit szembejönni,
készült is már ráköszönni,
de a süni hopp, letért.

Útját másfelé folytatta,
a manót faképnél hagyta,
eltűnt, a föld nyelte el.

Hogy ez mily’ gyorsan elmászott,
az is lehet, hogy nem látott?
- magában ezt tette fel.

Így járt később cinikével,
a gyors lábú kisegérrel,
mikor észre vette őt,

messze surrant mint egy árnyék,
szinte, mintha köddé válnék,
s nem volt ott, hol azelőtt.

Elkerülte minden állat,
szíve ezért nagyon fájhat.
ki meglátta menekült.

Nem esett jól a lelkének,
hogy mások vele nem beszélnek.
s egy fa tövébe leült.

Brü-hü-hü – sírt kicsi lelke,
mert a magányt nem viselte
s fájt a szíve jaj nagyon.

Miért kerüli minden állat?
- A válasz csak egyre várat, -
mi lehet az ok vajon?

Arra repült egy kis cinke,
kit úgy hívtak, hogy picinke,
s megsajnálta a manót.

- Ne sírj, nincsen minden veszve,
tudok írt fájó sebedre!
- vigasztalta Hablatyot.

- Tudom neked mit kell tenni,
s ismét tudjanak szeretni
barátként az állatok.

Rossz természettel megáldva,
Nem figyelsz a más szavára,
ennyi lehet rá az ok.

Lelki szemetesnek nézed,
ki nem kerül messze téged,
figyelmetlen vagy sokat!

Nem csak rólad szól az élet,
mi eszedbe jut elmeséled,
s nem hallgatsz meg másokat.

Kérlek, figyelj oda rájuk,
így lehetsz csak a barátjuk,
hadd meséljenek neked,

Engedd, hogy más is elmondja,
Mi öröme, s mi a gondja,
- bátran ossza meg veled.

Sőt, – meséljen,- erre  kérd meg!
Hidd el majd jobban megérted
hogyan zajlik életük.

Meghallgatnak Ők is téged,
kalandjaid elmeséled,
együtt mulathatsz velük.

Sose felejtsd megkérdezni:
A “hogy vagy?” kérdést fel kell tenni,
s érezzék, hogy érdekel.

Mert ha odafigyelsz másra,
számíthatsz a barátságra,
s a legtöbbet éred el.

Hablaty tehát megfogadta,
a becsület szavát adta,
megváltozik, meg bizony.

Nem ismer rá a mamája
egyre több lesz a barátja
fontos lesz a jó viszony.

Figyelmes lesz és törődő,
büszke lesz rá ez az erdő,
Vagyis hát az állatok.

Kíváncsian mindig kérdez,
s mindenkivel együtt érez:
- Mi újság van nálatok?

Elbúcsúzott Picinkétől,
a segítőkész kis cinkétől,
s indult, is hogy megtegye

mindazt amit megbeszéltek,
amiről eszmét cseréltek,
de támadt egy ötlete.

Utoljára visszakérdez,
kedvesen szólt Picinkéhez,
- Hát te kedves hogy vagy ma?

Boldogan szállt el a cinke,
és  amikor búcsút inte,
kísérte a mosolya.

Hablatyunk hát neki vágott,
megszerezze, mire vágyott,
szeretetre szert tegyen.

Kedvessége megnyerő volt,
mindenkihez csak szívből szólt,
ahogy járt erdőn, hegyen.

S ahogy újra útját járta,
arra tévedt kis barátja,
a pettyes hátú őzike.

Bár hablaty megérdemelte,
ahogy rég, most sem kerülte,
- de hallgatni győzi-e?

Ám manónk beszéde kurta,
oldalát egy kérdés fúrta,
s ezt a kérdést tette fel.

Szervusz Szelíd! Kérlek, mondd csak
őzgidácskám, te ma hogy vagy?
- s kíváncsiság lepte el.

Őzgidácska meglepetten,
érte manócskánkat tetten.
- Nahát, hogy megváltozott!

S a manónk már nem csak kérdez,
kíváncsi és együtt érez,
ott maradt,  s nem távozott.

Köszi Hablaty, jól vagyok.
Vagyis hát! vannak bajok,
fáj a torkom egy kicsit.

Reggel, napos hangulatban,
megfürödtem a patakban.
S hallottam a szél visít!

Beborult az ég felettem,
s megfáztam, mert vizes lettem,
s nem száradtam meg hamar.

Kedves Szelíd! Gyere, mára
meghívlak forró teára,
s torkod többé nem kapar.

Hívta lelkesen az őzet.
- Egy kamillás teafőzet,
meggyógyítja torkodat.

A nyakadra kötök sálat,
amíg iszod a teádat,
melegít és ott marad.

Együtt teát szürcsölgettek,
bizony jól átmelegedtek.
Szívüknek is jól esett.

Kedves hablaty, oly jót tettél,
- mint álmodban, – megmentettél,
s vissza adtad hitemet.

- Kár, hogy eddig nem figyeltem,
Látom már, hogy rosszul tettem!
- Szólt manónk, s már nevetett.

Aztán Szelíd búcsút intett,
megmászta a hegygerincet,
biztos haza sietett.

Kis manónk ezután sokkal
jobban bánt az állatokkal,
s mindenkit meghallgatott.

Minden állat észrevette
a változást,  s megszerette
ezt a kedves kis manót.

Hadd mondjam el itt a végén,
amire gondolok még én,
figyeljetek gyerekek:

Legszebb dolog a világon,
s legyen részed, azt kívánom,
az önzetlen szeretet.

A Baba-mesevilág weboldalán található,  Molnárné Szabó Veronika meséje alapján,  a verset írta: Aranyosi Ervin

Illusztráció: Aranyosi Ervin

Az erdőt, a rétet
vastag hó takarja.
Hótól elnehezült
a fák ága-karja.
Kis fenyőfa áll
az erdő közepében,
üde-zöld ruháját,
hó fedi el szépen.

Vidám beszélgetés
töri meg a csendet,
két fiú jár erre,
fenyőfát keresnek.
Mosolygó szemükben,
reményteli álom:
- Karácsonyi fámat,
itt majd megtalálom.

S ahogy körbenéznek,
szemük is felcsillan:
Ilyen szép kis fenyőt
láttam álmaimban.
Óvatos a fűrész,
hogy ne nagyon fájjon:
Ez a legszebb fácska,
ezen a világon!

Lazán körbe kötik,
egy vékony kötéllel,
s elindulnak haza,
dacolva a széllel.
Nemsoká elérik,
a szülői házat,
a házuk tetején,
a kémény pipázgat.

Ablak üvegén a
nyíló jégvirágok,
takarják a kinti,
hideg, zord világot.
Nyílik már az ajtó,
s a fenyő is végre,
odakerülhet az
ünnepi helyére.

Háromlábú “cipő”
kerül a lábára,
betlehemi csillag,
középső ágára.
De még várnia kell,
a féldíszítésre,
A család most készül,
ünnepi ebédre.

Szépen megterítve
az ünnepi asztal,
fehér terítővel,
megkímélt damaszttal.
Evőeszközök is
fényesen ragyognak,
visszaverve fényét,
napnak, csillagoknak.

A “férfiak” hárman,
az asztalnál ülnek.
régi karácsonyok
képébe merülnek.
Két fiú hallgatja,
amit apjuk mesél,
- az a szép történet,
mit az ember megél.

Amott a kis zugban,
kemence tövében,
összegömbölyödött
cirmos alszik éppen.
Nem zavarja álmát,
a beszélő ember,
éjszaka vadászott,
s most jött haza, reggel.

Konyhaajtó nyílik,
anya, s lánya tálal,
megtelik a szoba
az étel illatával.
Vígan falatoznak,
jól esik az étel,
Ízes minden falat,
egyik sem kivétel.

Ebéd koronája
diós, mákos bejgli,
a karácsonyt ezzel
illik ünnepelni.
Jóllakott mindenki,
az asztalt leszedik.
Fenyőfa díszeit
most előkeresik.

Csillagszórók, gyertyák,
színes papírláncok
fénylő üveggömbök,
- kisbolygóknak látszók,
angyalhaj, jégcsapok
és girland füzérek
pár papírdobozban,
pihennek, megférnek.

Sorban előjönnek,
“felszállnak” a fára.
Boldog hangulat ül,
az egész családra.
Miközben a díszek
helyükre kerülnek
a család tagjai
énekbe merülnek.

Mennyből jön az angyal,
szívből szól a nóta,
így csinálják mindig,
ki tudja mióta.
Új dalba kezdenek,
ha lejárt a régi.
Cica is nyújtózik,
álmos szemmel nézi.

Leugrik a földre,
a fenyőhöz sétál.
szaglászik az orra,
sok kis bajsza szétáll.
Szemmagasságában
egy kristálygömb csillog.
Benne tükörképe
macskaszeme villog.

Odalép a gömbhöz
fejét félre hajtja,
mancsával a mását
pofozni akarja.
Ám az nem ijed meg
és nem ugrik félre,
hintázik a cicánk
nagy-nagy örömére.

Kész a karácsonyfa
- gyönyörű a fájuk!
Mind magukra öltik
ünnepi ruhájuk.
Az apuka ekkor
szól a gyerekeknek,
most egy órácskára,
szánkózni mehetnek.

A fiuk titokban
hócsatára várnak,
hósáncot emelnek,
bástyaként hóvárnak.
Hógolyókat gyúrnak,
kezük melegével,
s nem törődnek a hó,
fagyasztó levével.

Az apa a lányát,
szánkón húzza éppen,
ám egy hó golyóbis,
eltalálja, képen.
Körülnéz, hogy lássa
kiküldte a havat?
Válasz hógolyója,
majd győzelmet arat.

A szánkó is megállt,
a kislány leugrik.
- Megdobták az aput!
Többé Ő sem nyugszik.
Gyúrja hólabdáját,
mint reggel a bejglit,
megbánják a fiuk,
hogyha felingerlik.

Kemény hócsatában,
nem veszít és nem nyer,
hideg ellenére
kimelegszik az ember.
Véget ér a játék,
mert letelt az óra,
melegségre vágynak,
s nem a hideg hóra.

Elérik a házat
és ahogy belépnek,
a szemüket vonzzák
táncos gyertyafények,
karácsonyfa ágán
sorra meggyulladtak,
és a fa tövében
ajándékok vannak.

- Itt járt a Jézuska!
a három gyerek ámul.
Hát az anyu hol van?
Most jön a konyhából.
Ő is csodálkozik,
Ő sem vette észre,
hogy a sok ajándék,
hogy került helyére.

Apa anya egymást
átölelve nézik,
ahogy bontogatják
vidám csemetéik.
Gyermeki szemekben
az ünnep varázsa,
boldogságra lobbant
fényes tűz parázsa.

Sorra kibontódik
az ajándék sora,
mesekönyv, egy baba
na és két korcsolya.
Sapka, sál és kesztyű,
ami éppen kellett,
örömet okoz a
társasjáték mellett.

Mégis a kedvencük
most a társasjáték,
közös élményeket
adó szép ajándék.
Asztalhoz is ülnek,
nem lehet már várni,
győz a kiváncsiság,
hát ki kell próbálni.

Elindult a játék,
fut a dobó kocka,
egyik bábu ellép,
a másik kipofozza.
De ki lesz a győztes,
ki nevet a végén?
A míg célba érnek,
nem tudhatom még én.

Arcukon izgalom,
néha felnevetnek,
őszintén örülnek,
őszintén szeretnek.
Ölelik a győztest,
vállát veregetik
és a játékot most
elölről kezdhetik.

Így telik az idő,
így szállnak a percek,
szemük elnehezül,
a játszó gyerekeknek.
A kinti világból
eltűntek a fények,
a rádióból szól egy
karácsonyi ének.

Lefeküdni készül,
a család minden tagja,
minden gyerek ágyban
a mesét hallgatja.
Szemük lecsukódik,
szájuk szegletében
apró mosoly bujkál,
elalusznak szépen.

Éljenek vidáman,
álmodjanak szépet
így lehet majd teljes
nekik is az élet.
S ne csak karácsonykor
legyen náluk vendég,
szeretet, boldogság,
s milliónyi emlék.

Bár így teljesülne
minden nap az álmunk,
s csupa szeretetben
élne a családunk.
Sokkal többet ér ez
mint egy drága játék,
a szerető család
a legnagyobb ajándék!

A paraszt szamara beesett a kútba.
Egész nap üvöltött, s a paraszt már unta.
Kútja rég kiszáradt és víz nélkül maradt.
- Beletemeti hát az öreg szamarat!
Hívta a szomszédot, fogták a lapátot,
lapátolni kezdtek,  s a szamár iá-zott.
Rémisztőn üvölt, mint fába szorult féreg.
Aztán lenyugodott. S nem hitt a szemének,
mert csodát lát a gazda, mit a szamár játszik:
Lerázza a földet, s a tetejére mászik.
A paraszt, s a szomszéd csak tovább lapátolt,
ahogy nőtt a halom, magasabbra gázolt
a paraszt szamara, s mikor már elérte
egyszerűen kijött a kút peremére.
Mi hát a tanulság a szamaras meséből?
Így tanít az élet, hogy kimássz  a mélyből.
Bármennyi szemét és föld nyomja a vállad,
megvan az esélyed, magadról lerázzad.
Mindegyik nehézség, minden ami gátol,
csak kiinduló pont, s oldódik magától.
Bármi történjen is, semmiképp ne add fel,
minden problémából kilábal az ember!
Gondjaidat rázd le, s lépkedj mindig feljebb,
Elérheted célod, ha vágyak vezérelnek.

Élt egyszer egy király,
s annak három lánya.
Őfelsége egy nap
indult a vásárba.

Lányaihoz fordul,
egyenként megkérdi:
- Milyen vásárfiát
hozzon apja néki?

A nagyobbik leány
aranyruhát választ,
középső királylány
is gyorsan ad választ:

Őnéki az ezüst-
ruha minden álma.
S végül sorra kerül
legkisebbik lánya.

- Hát neked mit hozzak?
- faggatja a lányát.
Nekem szóló szőlőt
és mosolygó almát,

és még ezen felül
pár csengő barackot.
Bámul csak a király,
- ilyet még nem hallott…

Kedvenc leányának
mégis megígéri,
Teljesíti vágyát,
ha ő pont ezt kéri.

Elment hát a király
aznap a vásárba,
könnyen szert tett arany
és ezüst ruhára.

Ám de e gyümölcsök,
olyan ritkaságok,
melyet a sok kofa
eddig sosem látott.

Búsul hát a király.
A szívére vette,
lánya kívánságát
nem teljesíthette.

De, ha hazaérek
- gondolta magában,
- kihirdetem nyomban
széles e hazában:

Hozzon szóló szőlőt
és mosolygó almát,
meg csengő barackot,
friss gyümölcsök halmát,

aki ilyet termel,
frissen szedjen párat,
- azt gazdaggá teszem,
kérjen bármily árat.

Ahogy ezt gondolta,
hintója elakadt
és a sáros útnak
kátyújába ragadt.

Nem húzza ki onnan
négy szép paripája,
bár e szép lovaknak
sehol sincsen párja.

Moccanni sem tudnak,
bármit is csinálnak,
húznák ők a hintót,
de bűvös varázslat

lovakat,  s a hintót
odarögzítette.
A király meg mérges,
- Kutya teringette!

Elszalajt egy embert,
s jön egy falu népe,
kutyástól, macskástól,
- lesz már segítsége!

De bizony a hintó
továbbra sem mozdul.
Szegény király uram
majdnem megbolondul.

Amint a tenger nép
hintóval kínlódik,
egy beszélő disznó
odasompolyodik.

Röf-röf-röf – így kezdi
- Fenséges királyom,
hintószabadítást
én majd megcsinálom,

érte fizetségül,
csak egy dolgot várok:
Add nekem jutalmul
legkisebbik lányod.

Szeme-szája elállt
ettől a királynak,
és hogy vége legyen
már a tortúrának,

megígéri rögvest,
ha kiszabadítja,
a megmentőjének
lánya lesz a díja.

Annak meg nem kell több,
lódít a keréken,
az orra hegyével,
s elindítja szépen.

Vágtatnak a lovak,
a királyi várba,
hazaér királyunk
végre-valahára.

Örömmel öleli
két idősebb lányát,
odaadva neki,
megrendelt ruháját.

Ám a legkisebbnek
búsan elmesélte,
nem kapta, amit kért,
hiába ment érte.

Mikor a mesének
a végére ére,
bősz röfögés támadt,
nagy rémületére.

Mert megjött a disznó,
s követeli bérét,
a kisebb királylányt
és nem a testvérét!

És hogy elszállítsa
taligát is hozott.
Más lánnyal nem éri
be az  “elátkozott”!

Bár egy parasztlánykát
küldenek cserébe,
kinek még a vér is
meghűlt az erébe’,

szép, díszes ruhába
öltöztetve szegény,
de nem járnak így túl
az okos disznó eszén.

S küldték a királylányt,
rongyosan, piszkosan,
ám a disznó tudta
a ruha alatt ki van.

Fel is kapta gyorsan,
Nagy-nagy örömében,
alig bírt maradni
a saját bőrében.

Szépen felültette,
fel a taligára
a síró királylányt,
s be nem állt a szája.

- Röf-röf-röf királylány,
ne sírj, csak ezt kérem,
Jó dolgod lesz nálam,
ezt most megígérem.

De a királylánynak
nem csitul sírása.
mert a disznónak volt
rá ilyen hatása.

Még jobban eleredt
a sírás patakja,
mikor egy disznóól
előtt őt lerakja.

Oda bevezette,
- földön piszkos szalma,
amilyen egy disznó,
sáros birodalma.

Továbbra sem csitult
a királylány sírása,
pedig étel is volt:
kukoricakása.

A lány csak zokogott,
könnyel a szemében,
de elfáradt lelke
elaltatta szépen.

Röf-röf, aludj, aludj,
- disznó mondogatja,
- Bánatod követi,
majd az öröm napja.

Aludt a királylány,
majdnem másnap délig,
kinyitni a szemét,
nem meri, csak félig.

Hát lássatok csodát,
nem hisz a szemének,
Disznóólban feküdt,
s palotában ébred.

Koszos nyoszolyából,
selyem lett az ágya,
amit kér teljesül,
szíve minden vágya.

Lányok lesik minden
apró kívánságát,
méltón kiszolgálva
a király kislányát.

Szép ruhát is adnak,
gyűrűt, ékszert rája.
Mosolyától ragyog
szeme, arca, szája.

Átvezetik szépen
a szomszéd szobába,
hol terített asztal
és egy ifjú várja.

Dali, csinos legény
siet most elébe,
asztalhoz vezeti,
s ezt súgja fülébe:

Ülj le ide bátran,
szép királykisasszony,
itt minden a tiéd,
hagyd, hogy itt marasszon.

Tiéd vagyok én is,
ha nem vetsz meg engem,
ha egy szerethető
ifjút látsz már bennem.

Hát te ki vagy, mi vagy?
- kérdezi a lányka.
- Majd elmondom neked,
életem virága.

Ám most előbb menjünk,
kertünk közepébe,
meglepetés vár rád,
meséld el, hogy szép-e?

Mennek át a kerten,
s szőlőtőke hajlik,
csillogó fürt felől,
halk kis szólam hallik.

Szakíts le, szakíts le,
szép királykisasszony!
- Szól a szóló szőlő,
hogy mosolyt fakasszon.

Arrébb egy almafa
üde zöld a lombja
almák mosolyognak.
S az ifjú ezt mondja:

Látod kedves, itt van
a mosolygós alma.
A szomorúságnak
itt nincsen hatalma.

Megcsendül a kert is,
ahogy tovalépnek,
- lám a csengő barack -
hallod, hogy zenélnek?

Hej édes istenem,
- örült a királylány,
- sírjon, vagy nevessen
ennyi csoda láttán?

Minden mire vágytál,
a tiéd már régen,
nekem egy vágyam van,
légy a feleségem!

Így szólott a legény,
és a királylányka,
igennel válaszolt,
s borult a nyakába.

Itt maradok bíz én,
nem választ el mától,
ásó és nagyharang,
nem szólva kapáról.

A legény meg ekkor
elkezdett mesélni.
Miért kellett neki
disznóbőrben élni.

Mert egy gonosz tündér
átka vált valóra:
Disznó legyen addig,
míg nem üt az óra,

míg nem akad egy lány
aki azt kívánja,
szőlője beszéljen,
s nevessen almája,

és a csengő barack
mind az Övé legyen
és ha megkívánja,
egy jó ízűt egyen.

S mert te ezt kívántad,
megtörted az átkot.
Szép nagy lagzit csapunk,
hívom a családod.

Csaptak hét országra
szóló lakodalmat.
Még ma is mulatnak,
hacsak meg nem haltak.