Az élet maga a változás,
nincs két egyforma nap.
Ettől lesz más, ettől csodás.
Világunk lábra kap.

Egyszer a Nap süt csendesen,
máskor meg fúj a szél.
Van, hogy a jövőt tervezem,
s van, hogy múltam mesél.

Az idő száll, a Föld forog,
az élet tovább szalad.
Érinti lelkem száz dolog.
Ki leáll, az elmarad.

Nyisd hát ki szíved ablakát,
engedd be azt, mi új!
Azért élsz itt, e földtekén,
hogy új álmot tanulj…

Szeretni önfeláldozón,
szeretni vakon, álmodón,
szeretni vágytól éhesen,
oldódni lágyan, édesen.

Szeretni fitten, s álmosan.
Vajasan és lekvárosan.
Nevetni, sírni egyre megy,
így legyünk pár: az 1 + 1.

Szeretni, mikor nem szabad.
Közösen szőni álmokat.
Érezni, hogy fontos vagyok,
Holdam legyél, s legyek Napod!

Legyél az éltető vizem,
és nyíl, mely átjárja szívem.
Legyél egy bájos gondolat,
mely megszépíti álmomat.

Legyél a réten kis virág!
Méhként szállhassak inni rád.
Ajkadról nektárt olvasok,
mézedbe beleolvadok.

Legyél az őrző angyalom!
Álomban éljünk gazdagon!
Varázsolj földi mennyt nekem!
Maradj örökre itt velem!

Szeretet fénye csorduljon a Földre,
mint szép Napunké árad le mi ránk.
A gonosz sötétjét űzzük el örökre,
fényesen ragyogjon szeretet-glóriánk!

Mindenki szívét érje el a lángja,
olvasztva jeget – dühöt, haragot!
A fagyott Földnek ez legyen kabátja,
s míg meg nem enyhül, addig marad ott.

Lelkünk e fényben hagyjuk megfürödni,
arcunknak dísze mosolyunk legyen!
Kezdjünk el végre egymással törődni,
s hagyjuk az érzést, hogy boldoggá tegyen.

Nap, nap után, ha eliszkol az éj,
és kél a Nap a hegytető felett.
Tűnik a perc, mit megzavart a fény,
S te útra kelsz, már nem vagyok veled.

Varázslat volt a meghitt pillanat,
óceán mélyre süllyedt sóhajunk.
Minden mi szép, csak emlékkép maradt,
s ha jő a hajnal, mindketten meghalunk.

Ezerszer elhagysz, s ezerszer visszatérsz.
- tenger simítja így a partjait.
Koptat vad sziklát, szét olvaszt követ.

S szerelmes Hold, mely tűnő Napra néz,
hallgatva messzi szférák hangjait.
Remélve, éjt majd újabb nap követ!

Erdei úton rőt avar szőnyeg,
lábaink alatt, így lépkedünk.
Sustorgó levél jelzi utunkat,
s némelyik együtt fut még velünk!
Távol a völgyben, hófehér ködben,
szellemi lepelbe bújik a táj.
Fuldokló fa karja nyúl fel az égre.
Menni szeretne, s maradni muszáj.

Amerre járunk, a sáros úton,
keresztben átfut egy cseppnyi ér.
Mellénk szegődik, gyöngy csacsogással,
hallgatjuk hangját, ahogy kísér.
Zene fülünknek halk csobogása,
duruzsol mélyen ahogy halad.
Tovább csal minket, hogy megmutassa,
kecses kis társa honnan fakad.

Aztán, hol útjuk már eggyé válik,
ölelik egymást szerelmesen.
Rohannak együtt, magunkra hagynak,
s nem kísér holt vizek szelleme sem.
Zöld fenyők kúsznak szinte az égig,
megkopott kérgük a múltról beszél.
Szavukba vágva, átrohan rajtuk,
ágakat tépve a bősz szembe szél.

Ébren álmodva hatnak a képek,
színek és fények, a dombok alatt,
Cinkecsapat jön, s száll ágról-ágra,
nyugton az ágakon egy se marad.
Rőt-barna mókus fut át az úton,
fa mögé bújva incselkedik.
Majd ágról-ágra ugrálva tűnik,
s hiába keresik már szemeink.

Számtalan élmény, cseppnyi csokorban
pezsdül a lélek, a szív mosolyog.
Erdő a paplanját magára húzza,
alant a völgy fölött köd gomolyog.
Látjuk, hogy Földanya álmodni készül,
hó felhők szállnak a hegyek felett.
Fáradt Nap nyugszik az esti homályba,
s őrzi a megfakult emlékeket…

Napunk fényét vesztett, elizzó zsarátnok.
Szívünk is megpihen, – megfáradt zarándok.
Vén fákról lehullik rőt levelek lánca,
őszi karneválon, halott lelkek tánca.

Körbe-körbe futó szél játszik a fákkal,
néha parolázik, égbe nyúló ággal.
Ki kap a kezéből színes levélkéket,
s minden címzés nélkül, így elküldi néked.

Véle üzen a tél, nem sokáig várat,
bújjon menedékbe minden fázós állat.
Avar szőnyeg lapul útra és talajra.
A tél hűvös vendég. Emlékezz tavalyra!

Addig a lebukó nap végső sugára,
hívja a felhőket öldöklő tusára.
Azt hinné az ember, száz sebéből vérzik,
pedig csak az eső csendben csöpörészik…

Színpompás ruhát öltenek
az őszi fák, az ég alatt.
Ünnepi díszük csodaszép.
Tavasz, s a nyár már elszaladt.
A földre hullott sok levél,
puha vánkosként elterül,
megfáradt Napunk bús feje
rajtuk álomba szenderül.
Álomra készül a világ,
sötét felhőt sodor a szél.
Az elmúlás lehelete,
dermeszti azt, ki szívvel él.
Ám a remény nem halhat el,
kit hite éltet, érzi azt,
hogy eljön a megújulás,
addig e hit nyújthat vigaszt.

Őszi levél bágyadtan leng a fán.
Kapaszkodik, maradna még talán.
Az elmúlás sápadt képére ül,
ereje fogy, s hitében elmerül.
Mert nem hiszi, hogy véget ért a nyár,
és nem hiszi: – neki csak ennyi jár.
Maradna még, – az elmúlástól fél.
Kapaszkodik az utolsó levél.

Hiszi: Ő nem, csak egy a sok közül,
kinek a sors ezt hagyta örökül.
Neki a földön annyi dolga van!
- Aki elmegy, az mind boldogtalan!
Mert Ő bizony még őrzi ezt a fát,
mert nélküle szegényebb a világ.
Őrzi a fényt, lelkében a napot,
az életet, mit egykor megkapott.

Az élete, mint szép film úgy pereg,
és újra él gyönyörű perceket.
Rügy bontó tavaszt úgy idézi fel,
mint születést, ha jött az égi jel.
Majd jött a nyár, lángoló szerelem.
virág is nyílt az apró levelen.
Gyümölcse érett, leszedték róla már,
elárvult lelke a megváltóra vár.

Eljött az ősz, a színe megfakult,
sok társa már réges-régen lehullt.
Kapaszkodik, – soha nem adja fel,
ígéret kell, hogy új tavasz jön el,
s ő visszatér, s megújul teste tán,
rügyként születő levél lesz e fán.
Fülébe súgja ígéretét a szél,
és földre hull az utolsó levél.

Ha nap ragyog, lám, mindjárt jobb a kedved,
ragyogj te is, nem kell más, csak nevetned.
Mikor derűd szíved mélyéről árad,
nem érzed azt, hogy gond nyomná a vállad.
Hát minden reggel nevess a tükörbe,
kisimul majd az egyenetlen, görbe.
Szeresd kit látsz, hisz róla szól az élet.
fogadd el Őt, s tán könnyebben megérted.

Oly ritkán találkoznak Ők,
- Holdé a sötét éjszaka.
Frigyük gyümölcse – már tudom,
- az ég millió csillaga.
Nappali vándorunk a Nap,
végzi a dolgát csendesen.
Felhők közt bújik néha el,
s Holdján mereng szerelmesen.