Aranyosi Ervin versei

Nevess, kacagj, legyél vidám!
- Az élet szép dolog.
Kiket kerül a csüggedés,
gyakrabban boldogok.
Ne bénítson a félelem,
ne bőszítsen harag.
Csak járd az utad csendesen,
mint égen, fenn a Nap.
Lelkedet béke hassa át,
áradjon víg derűd,
szíved szeressen igazán,
- s keresd az egyszerűt.
Ne lásd a hírt, mely szomorít!
- A természet csodás!
Legyen a napi programod
az ébren álmodás.
Figyeld szavad, s miről beszélsz,
valósággá lehet.
Mert teremthet a józan ész,
s a kínzó képzelet.
Tudatosan, jelenben élj,
merj álmodni nagyot!
Gondolhatsz jót és rosszat is,
- pontosan azt kapod.
Amitől félsz, az szembe jön,
el nem kerülheted.
A szerencse rád mosolyog,
ha azon jár eszed.
Gondold hát végig, s mosolyogj,
kacagj, legyél vidám!
Ezt ajánlom, de ez bizony
csak az én teóriám…

A hajnali Nap fénye felkúszik az égre.
Menekül a sötét, – nehogy utolérje.
Madárdalra ébred a szunnyadó világ:
az újjászületés élményét éli át.
Lassan ébredezem. – Mi történik velem?
Álmom messze úszik, s érkezik a JELEN.

Szabad madárként szállok fent,
a Föld alattam elsuhan.
Látom a bűvös végtelent,
ahol ti éltek oly sokan.
Nincs tér, mely zord börtönbe zár
időtlen lelkem – drága kincs.
Az életem lebegve száll,
mint vad folyó, ha gátja nincs.
A múltam rég nem érdekel,
jövőt többé nem építek,
lelkem a széllel énekel,
csak Istent félem, és hiszek.
Napom előttem ott ragyog,
számomra ez mindent jelent.
Általa súlytalan vagyok,
s élem a szépséges JELENt.
Felülről nézve – emberek -
a Föld felbolydult hangyaboly!
A titkot meg nem értitek,
amely kihúz a súly alól.
De felhök felett kél a Nap,
– elménkbe tiszta fény hatol.
Legyen létünkhöz bölcs alap,
amely egy szebb világról szól.
Szabad madárként szállok fent,
a Föld alattam elsuhan.
Legyen példa az életem,
amit követtek majd sokan.

Élj minden nap a mának!
A tegnapból tanulj!
A félelmet felejtsd el!
Időnként térdre hullj!
Szemed tartsd mindig nyitva!
A holnaptól ne félj!
Az élet nem kalitka!
Szeress, örülj, remélj!
Álmaid váltsd valóra!
Legyen erőd, hited!
Jelezze minden óra,
miért dobog szíved.
Ha kell használd az elméd,
s figyeld érzéseid!
Értsd a szeretet nyelvét,
fogadd el érveit!
Csodálkozz rá a szépre,
s engedd, hogy hasson rád!
Ne másoktól rabolj el
életenergiát!
Holnap is élj a mának!
Hited legyen veled:
hogy lám csak jó az isten,
s itt van mindig, neked!

Talán egyszer,
talán régen,
talán éppen egy mesében,
élt egy veréb, persze szürke
- ki a levet összeszűrte,
egy verébbel, aki látott,
éjszaka is napvilágot.
Vagy nem látta,
vagy csak mondta,
- állította az a ronda,
- hogy felszállt a magas égig,
s a sasok is azt beszélik,
- “el repült a nap felett!”.

Mert egy templom fura tornyán,
- hol kereszt még sose volt tán -
bizony egy nap ragyogott!
A hiú erről gagyogott,
vagy csiripelt saját nyelvén,
- kis medál volt tollas mellén,-
ami nem tett egyebet,
dicsérte a verebet.

Nos a két nagyszájú hős,
- pici volt, s nem ijedős -
egy szép napon megbeszélték,
- mert a cél a legfőbb érték,-
hogy szárnyaik erejével,
akarattal és nagy hévvel,
ha nem is a messzi égről,
de a templomnak tetejéről
legurítják a napot.

Ötletüket tett követte,
s a gyanútlan napfelkelte
mikor rájuk kacsintott,
furcsa látványt láthatott:
Tollazatuk felborzolták,
bögyüket degeszre fújták,
s pöffeszkedve keltek útra,
fel a magas torony csúcsra,
- lelökni azt a napot.

Ám a felkelő Nap fénye,
szikrát szórt a négy szemébe,
a két orvul támadónak,
a két rosszat akarónak.
Elvakítva mit se láttak,
egymás karjaiba szálltak,
ám így nem tudtak repülni,
fogságukból menekülni.
Minél jobban kapaszkodtak,
annál gyorsabban zuhantak.
Hamarosan földet érnek,
s véget ér két röpke élet.
Ám de látta ezt az isten,
kigondolta hogy segítsen,
a hullóknak utat mutat,
így találták el a kutat.
Templomkertben kútba estek,
becsobbantak a kis testek,
egymás szárnyát eleresztve,
kerek nagy szemet meresztve,
kászálódnak ki a vízből,
egyik csuklik, másik prüszköl.
Alább hagy a büszkeségük.
örüljünk, hogy nem lett végük.

A mesének tanulsága,
kinek túl erős a vágya,
bármíly magasra elérhet.
Ám, de attól óvlak téged,
- hiúságod, fösvénységed,
nagyra vágyásod vezessen.
Nem úszták volna ezek sem
meg a dölyfös, kalandjukat,
ha nem lelik meg a kutat…

Mi is a dolgom ezen a világon?
Mi hajt, mi kerget át az életen?
A választ erre, tudom, megtalálom,
s eloszlik bennem minden félelem.
Szeretet lángja itt él a szívemben.
Melegét érzi mindaz, ki erre jár.
Megerősítést lelek a hitemben,
hogy jó az ember, s az élet sem sivár!
Csak vakságunktól kéne szabadulnunk,
mit dühünk, haragunk táplál szüntelen.
Az egyszerűt, a csodát kéne látnunk,
s szívünkbe zárni, hogy velünk legyen.
Átélni újra múltunk szép emlékét,
kívánni azt, hogy újra, úgy legyen!
Dédelgetni a boldogság tiszta képét,
- felfelé menni mindig a hegyen!
Ahogy a Nap ott fenn ragyog az égen,
ha kél, ha fekszik, épp oly messze van.
Szeretettel tekint a nagy világra,
és járja útját, sohase nyugtalan.
A Napnak fénye szívünkben parázslik,
a szeretet lángja fáklyaként lobog.
Ne tartsd magadban, érezze a másik,
ebben a fényben lehetünk boldogok!

Aranyosi Ervin: Sündisznócska

Sündisznócska kívül szúrós,
de szíve csupa szeretet.
Simogasd meg, puhítsa
a tüskéit a tenyered.

Gombszemében mosoly ragyog,
pici lábán gyorsan fut,
reméljük, hogy holnapután
újra erre láthatjuk.

Aranyosi Ervin: Száll a madár

Száll a madár,
fára ül,
Hess!- mond neki
s elrepül!

Aranyosi Ervin: Nap, hold, csillagok

Nappal fenn a nap világit,
éjszaka a hold ragyog,
körülötte csillagok,
én a földön lent vagyok.

Aranyosi Ervin: Csacska macska

Csacska macska nem leled
a konyhában az egeret?

Össze-vissza keresed,
és ha végre megleled,
bajuszod is megremeg,
lábad gyorsabban szeded.

Ha a szemed rámered,
uccu, futásnak ered,
s már hiába keresed,
talált biztos rejteket.

Csacska macska nem leled
a konyhában az egeret?

Aranyosi Ervin: Maci és a méz

Mackó pajtás mézet enne,
odút talált, s mézet benne,
ám a sok méh mérges lenne,
mackón elégtételt venne,
ha megtömné korgó gyomrát,
megcsipkednék kényes orrát.
ezért máshol keres étket,
elkerüli a sok méhet.

Aranyosi Ervin: “Aprótalpak” bölcsőde

Fotó: Kosztolányi Adrienn

Apró talpunk meg nem áll,
tipeg-kopog kalapál,
énekünk az égre száll,
táncunk forog körbejár.

Mint egy mackó táncolunk,
mély hangunkon brummogunk,
vidámságra jó okunk:
apró tappancsok vagyunk.

Körbe állunk lelkesen,
tánclépésed ellesem,
ne nevess, ha elesem,
nem tréfa a fele sem.

De ha kedved van, nevess!
Vidám kis kópé lehess,
barát vagyok, hát szeress!
és ha hiányzom keress!

“Aprótalpak” a nevünk,
picik vagyunk, nevetünk,
sokat játszunk, megnövünk,
vidám nagy kópék leszünk!

Mikor mosolyra támad kedved,
a Nap lenéz és rád ragyog.
Furcsa lüktetés támad benned,
lelked megnyílik, s láthatod:
a nagy világ veled kezd táncba,
körül ölel, reád kacsint!
Elsimul arcod összes ránca,
örömöt érzel, nem a kínt.

Ha így teszel, látod a szépet,
mit nem vett észre bús szíved.
Tenyerén hordoz majd az élet,
tudom, akkor majd elhiszed.
A fájdalmat, mit néha érzel,
becsüld meg jól, mert érted él!
- Odafigyel rá mind, ki éber -
figyelmeztet, hozzád beszél.

Megmutatja, hogy hol hibázol,
- míg terhedet le nem rakod.
Jelzi a bajt, de meg nem gátol,
s ha mégis tetszik, “hordhatod”!
Miket gyógyszerrel csillapítasz,
nem a betegség, csak a tünet!
A kór eközben benned virraszt,
lappang a mélyben: – Ő üzent.

Az okok mind árnyékban állnak,
s megnézni Őket nem mered!
Álmodban mind lidérccé válnak,
s ijesztgetik a szellemed.
Kínzód a múltad egy darabja,
vele kéne, hogy szembe nézz!
Lelked e börtön néma rabja,
s elméd sem bátor, tettre kész.

Hited talán sokat segíthet,
- keresd magadban Istened!
Ellazult tested erőt meríthet,
lelkedben keress “ihletet”,
útmutatást: Mely érzés bántott?
Mit söpörsz szőnyeged alá?
Mi bánt, mi az, mi újra lázong,
- míg elméd féken tartaná?

S mikor mosolyra támad kedved,
a Nap ismét reád ragyog.
Furcsa lüktetés támad benned,
lelked megnyílik, s láthatod:
a nagy világ veled kezd táncba,
körül ölel, reád kacsint!
Elsimul arcod összes ránca,
örömöt érzel, nem a kínt.

Alkonyi órán néztem az eget.
Az aranyló nap bágyadtan ragyogott.
Szemem a horizont szélére tévedett,
s éreztem belül, – súlytalan vagyok.

Megihletett egy érzés, amit kaptam,
amit tanultam átjárta lelkemet.
Tovább kell adnom, éreztem és tudtam,
leültem hát, és írtam versemet:

Több milliárdan vagyunk itt a földön,
tanulni jöttünk, s adni is talán.
Az idő elszáll, s ha tartalmasan töltöm,
nem volt hiába, annyi iskolám.

Most rátaláltam egy újabb ösvényre,
mely minden lelket a boldogsághoz visz,
megtanít újra a boldog nevetésre,
s magához vonzza azt ki benne hisz.

Emlékszel? Régen oly sokat nevettél,
S jobb volt a kedved, – áldott a napod -
Tiszta szívből és őszintén szerettél.
(Tán ösztönösen, ahogy az állatok.)

Hallottad-e már:  a nevetés gyógyít,
s nem csak a lelket, ami felderül.
Egészséget és immunrendszert jobbít.
A legjobb masszőr, a testben legbelül!

Ingyen kapható, szuper kábítószer,
s legális, – törvény sem tilthatja meg.
Mellékhatások nélkül álló gyógyszer,
amit túlzásba vinni sem lehet.

Lelkedből bőven áradjon derű,
rajzolj mosolyt, arcokra nevetést!
Az öröm magját elvetni egyszerű.
Kövesse bőség a jókedvű vetést!

Az őszi Nap fejét
párnájára hajtja,
Hegy felett az arcát,
kis felhő takarja.
Sárgás fénye kopott,
nyárba belefáradt.
Árnyéka rőt-vörös,
kinézete bágyadt.
Színeit a múló
természetre festi,
bokrokra és fákra,
szemét rá mereszti.
Amerre csak ellát,
az ősz otthonában,
sárguló levelek
maradnak nyomában.
Sárguló levelek,
vörösek és barnák,
a kikelet zöldjét,
mind-mind eltakarják.
Végső színes bálra,
készül a természet,
árnyat adó lombot
fal fel az enyészet.
Levéltakaróját
a földre teríti,
hűvös őszi széllel
kedvünk keseríti.
Esővel önt nyakon,
a lelkünkbe gázol,
hosszú út porába
fényes csíkot mázol.
Szomorún pislákol
az ősz Nap sugára,
a hegy mögé bújik,
hagyjuk hát magára.