Aranyosi Ervin versei

Én vagyok az érzés
a szíved rejtekén.
Én vagyok az árnyék
és én vagyok a fény.
Én vagyok a bánat,
mi homlokodra ül.
Én vagyok az öröm
lelkedben legbelül.
Én vagyok a bántás,
a düh és a harag.
A nyugalom világa,
hát engedd el magad!
Én vagyok a kín is,
a gyötrő félelem,
de én vagyok a tudás,
ha együtt élsz velem.
Minden jó, s rossz érzés
és minden gondolat,
minden, ami fontos,
mi tilos, vagy szabad.
Az egész világod,
mind-mind csak én vagyok.
Tudatnak is neveznek,
s világot alkotok.

Mikor megszületünk,
álmokat teremtünk.
Lelkünk öltözéke,
fizikai testünk.
Mi az előtt történt,
mindent elfelejtünk.
Mindenkit, ki figyel
ámulatba ejtünk.

Csodálkozva nézünk
a nekünk új világra.
Fogadjuk a szépet,
szemünk nyitva tágra.
Mindennek szívünkből
tudunk már örülni.
S vágyunk négykézlábra,
s vágyunk már felülni.

Felülről szemlélni,
csoda szép világunk,
minél többre megyünk,
annál többre vágyunk.
Mikor lábra állunk,
gondolunk merészet.
Mindent könnyeddé tesz
az anyatermészet.

Társaink befestik
lelkünk tiszta vásznát.
Közösségbe megyünk,
- de inkább visszamásznánk.
Mintha az emberek
szemén ülne hályog.
Túl sok tilalom van,
- az emberi szabályok.

Azt, ki elfogadja,
mókus kerék várja.
Aki ellenszegül,
kanosszáját járja.
Lelkünk szabadsága
a kitűzött célunk,
sikerekre törünk,
s néha elalélunk.

Kis játszmákat játszunk,
- milyen is az ember,
s gyakran nem törődünk
az igaz szeretettel.
Pedig ha szeretnénk,
sokkal többre mennénk,
az öröm táljából
sokkal többet mernénk.

Nem kell erőlködni,
mert könnyű elérni,
Ha a szíved adod,
a másét nem kell kérni.
Minden magától jön,
s előnyünkre válik.
Életet teremtünk
a lezáró halálig.

Az örömhöz az út, nem kínokon át vezet.
Nem kell kutatni, nem kell keresgélni!
Megleled könnyen, csak tárd ki lelkedet!
Ne harcolj érte, csak engedd azt megélni!

Valóságomból álmomba bújtam,
nem nehezül rám többé a múltam.
Nem bántja lelkemet gyűlölet, átok.
Annak, ki megbántott, most megbocsátok,
most megbocsátok.

Ellazult testemnek érzem a súlyát,
elhagyom életem fájdalmát, búját.
Sok szeretettel gondolok rátok!
Annak, ki megbántott, most megbocsátok,
most megbocsátok.

Szívemben melegség, szeretet éled,
A terheket lerakom, mit rám mért az élet.
Az emberek szeretnek, mind jó barátok.
Annak, ki megbántott, most megbocsátok,
most megbocsátok.

Megtanulok végre másképpen élni,
a szépet vonzani, nem pedig félni.
Negatív dolgokról, a jóra váltok…
Annak, ki megbántott, most megbocsátok,
most megbocsátok.

Lelkemből építek egy jobb világot.
segítség kellene. Gyertek barátok!
Az emberi fájdalom örömmé váljon!
Földünk a szeretet földjévé váljon,
és semmi se fájjon!

Ma reggel ismét madárdalra keltem,
lágy fény derengett át az ablakon.
Csendben hallgattam,  s odakint a kertben
egy apró kórus trillázgatott nagyon.
Vidám dalukból, áldott élet áradt,
Kicsi szívükben öröm zakatolt.
Háladalt zengve a gyönyörű világnak,
élve a jelent, s várva a holnapot.
Mi, emberek, vaj’ mért nem vesszük észre,
az életünk, pont ilyen egyszerű.
Boldog lehetsz, gondolj mindig a szépre,
arcodat fesse a megértő derű!
Adj végre szárnyat képzelt vágyaidnak!
Amit remélsz, az mind tiéd lehet!
Nem szab határt semmi sem álmaidnak,
amire gondolsz, el is érheted.
Hitetlenséged, lehet ami gátol,
az akadályt is csak te építed.
Mert minden gond megoldódik magától,
- mégis oly kevés ember érti meg.
Ne legyen nyögés, vége akarásnak,
a természet sosem erőlködik.
A folyók folynak, sorra utat vájnak,
az élet mindig magától működik.
Csodálkozz rá e szépséges világra,
élvezd a jelent, értékeld a mát!
Szemed, füled, s szíved nyisd végre tágra,
érezd az élet ragyogó dallamát!

Kívánok neked napsütést,
hogy elfeledd a szürkeséget,
s esőt, hogy jobban megbecsüld
a napot, ami téged éltet.
Kívánok sok-sok boldogságot,
mely gazdagítja szellemed,
és fájdalmat, hogy értékelhesd,
ha apróbb öröm jut neked.
Kívánok olyan gazdagságot,
mi teljesíti vágyaid,
és veszteséget, hogy megbecsülhesd,
amikor van már valamid.
Kívánom azt, tanulj meg élni,
s taníts meg erre másokat,
úgy hagyj nyomot a föld porában,
hogy valóra váltasz álmokat.
S mikor utad végére értél,
jól esik majd, hidd el nekem,
már elmondhatod önmagadról,
hogy: – Teljes volt az életem…

Nézzenek rám!
Bohócruhám,
takarja érző szívemet.
Mindenki kinevet.
Bár én is könnyezem,
ha fáj a szívem.
Tudják, az okoz örömöt,
ha Önökkel együtt röhögök.
Saját lábamon átesek,
ha ez kell, hogy nevessenek,
csak kérem, meg ne vessenek.
s szívükből szeressenek!
Tudják, csak ennyi, mire vágyom,
s megteszek mindent a világon,
átmegyek tűzön és a lángon.
S ha arcukon mosoly ragyog,
higgyék el, én boldog vagyok.

Voltál szerelmes, mondd el, hogy milyen volt?
Meséld el annak, ki nem élte át!
Olyan, mintha egy vaknak elmesélnéd,
hány féle színben játszik a világ.
Mennyei érzés – földi halandóknak,
s néha pokol, mert néha gyötrelem.
Valóra vált, beteljesült, vad álom,
vagy egyoldalú és örömtelen.
Van hogy fellángol, máglyaként eléget,
s fájón parázslik amikor kihuny.
Csodálatos, míg viszonozva érzed.
S ha tovaszáll, maró, akár a gúny.
A szív megtelik néma áhítattal,
méregpohár, amikor kiürül.
Üresség tátong, mikor magadra hagynak,
emléke fájón lüktet legbelül.
Hiába kínoz gyötrőn ez az érzés,
lelkedet tőle meg nem mentheted.
Nekivágsz újra, amíg csak el nem éred,
s végül igaz szerelmed te is elnyered!

Bár lennénk mindig tudatlan gyermekek,
kiket csupán a szeretet vezérel,
s felfedezhetnénk azt az életet
mikor az ember nem csak a szemével,
de szívével látja ezt a szép világot.
Örül a szépnek és örül minden jónak,
s nem hajszol kétes gazdagságot,
örülni tud egy mosolynak, egy szónak.

Bár lennénk mindig tudatlan gyermekek,
kik nem keresik mindenben a rosszat.
Csak végig játsszák ezt az életet,
és ellenállnak bűnnek és gonosznak.
Mert a gyermek csak boldogságra vágyik,
csak azt teszi, miből öröm fakad,
nem bírál, nem ítél, hogy milyen a másik.
Amilyen vagy, olyannak elfogad.

Bár lennénk mindig tudatlan gyermekek,
mert szebben él, ki hibát nem keres!
Ki elfogad, annak könnyebb lehet,
s csak egy a lényeg: őszintén szeress!
A szíved add, s mosoly legyen az ára,
- olvadjon fel a lelkünkben a jég -
ne vágyj sivár pénzre és gazdagságra,
boldogság, bőség a szíved lakja rég.

Róka koma megéhezett,
hát kutatott és keresett,
s egy vén fának odújában
talált húst, na meg kenyeret.

Bemászott és mind megette,
s hogy a hasát teletette,
hasa dagadt, s belül maradt,
mert az odú nem engedte.

Sóhajtozott, sírt a jámbor
de csak nem fér ki a fából.
Arra járt egy másik róka,
öreg, bölcs, a legjavából.

A sírását meghallgatta,
majd azt a tanácsot adta:
- várj nyugodtan míg a hasad
olyan kerek, mint a labda.

Mert mikor majd visszanyered
eredeti méretedet,
szabadságod visszakapod,
s élheted az életedet.

A mesénk azt bizonyítja,
szorult helynek is van nyitja:
- csak türelem! A megoldást
majd az idő leszállítja!