Aranyosi Ervin versei

Versbe szőtt gondolataim

By

Aranyosi Ervin: A könyv tündére 7. rész

a könyv tündére 7
Aranyosi Ervin: A könyv tündére 7. rész

Egy újabb szép napnak
vége immár, végre!
Napunk el búcsúzott,
s Hold jött fel az égre.

Kivettem a könyvjelzőt,
és folytattam a könyvet,
a mesébe visszajutni,
így volt a legkönnyebb.

Siettem a Tündéremhez,
úgy, ahogy csak bírtam,
s amit nekem elmesélt Ő,
rögtön le is írtam.

Túl voltunk a farkasokon,
emberünk túlélte,
és a tündér ezt a mesét,
most tovább mesélte.

A Fekete erdőn többé
nem ült már az átok,
legalábbis gonosz farkast
többé itt nem látok.

Visszatért a fény és ettől
kivirágzott minden,
szerethető lett a világ
égi, s földi szinten.

Szegényemberünk elindult,
hogy célját elérje,
hogy a végén, majd a jussát
a királytól kérje.

A vasorrú banya házát
kezdte hát keresni.
De nem volt ott sem útjelző,
s nem utalt rá semmi.

A tisztásról hét út indult,
bizony, hét irányba.
Az egyik volt, amelyiken
idehozta lába.

Elindult hát egy másikon,
bízva szerencsében,
elszántsága tükröződött
mind a két szemében.

Eledele nem volt néki,
s korgott már a gyomra,
hazagondolt kedvesére,
a meleg otthonra.

Felesége, kicsi fia
kedves arcát látta,
és ilyenkor a lépteit
meg is szaporázta.

Az út mentén szamóca nőtt,
édesítve napját,
itt ott néhány finom gomba
lengette kalapját.

Össze is gyűjtötte őket,
este majd megállva,
tüzet gyújt és ebből lesz
a szerény vacsorája.

Fenn a fákon, s bokrok között
madarak daloltak,
őzek, nyulak egy darabon
kísérői voltak.

Később keskeny, tiszta vizű
patak állta útját.
Megtöltötte a kulacsát,
s szomjúsága kútját.

Lassan be is esteledett,
s kiért egy tisztásra,
ami nagyon ismerős volt,
nem is gondolt másra.

Látta, hogy egy egész napja
ráment a sétára,
s útja végén, honnan indult,
magát ott találta.

Tüzet gyújtott, vacsorázott
gombáit megette,
Tarisznyáját kispárnának
feje alá tette.

– Aludjunk rá, segítsenek
jó útra az álmok!
Remélem, hogy holnap
majd a jó útra találok.

Így gondolta, s el is aludt,
és mikor felébredt,
másik utat kiválasztva,
új ösvényre lépett.

Egész nap csak gyalogolt,
és nem is gondolt másra,
ez az út is visszavezet
arra a tisztásra.

– Három a magyar igazság,
el is jött a három,
alszom egyet és a banyát
holnap megtalálom.

Sajnáltam a szegényembert,
ám az időm lejárt,
elbúcsúztam, mert a tündér
meseboltja bezárt.

Elindultam hazafelé,
könyvemet bezártam,
lelkemben már a holnapot,
a folytatást vártam…

A folytatáshoz kattints ide

Aranyosi Ervin © 2016-06-14.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: A könyv tündére (1.rész)

A könyv tündére
Aranyosi Ervin: A könyv tündére (1.rész)

Kinyitottam egy nagy könyvet
és olvasni kezdtem.
Lassan feltárult egy ösvény,
s elindultam menten.

Magas fák közt, zöld erdőben,
keskeny kis csapáson,
vezettek a gondolatok,
eszem nem járt máson.

Csalogatott a gyalogút,
s amerre csak jártam,
a bozótos életre kelt,
s minden félét láttam.

Költő rigó tojásait
melengette éppen,
rókakölykök játszadoztak
almuk közelében.

A fák törzsén harkály kopog,
s nem akar bemenni,
keresi a fanyüvőket,
férget akar enni.

Ágak között napsugarak,
cikáztak vidáman,
fürödtek a fülemüle
vidám dallamában.

Pár méterre patak szaladt,
kövek hátán futva,
csobogása bölcsen hangzik,
mintha mindent tudna.

Sustorogva viszi hírét,
annak, amit látott,
élményekkel árasztja el
a tündér-világot.

Lám a patak szélesedik,
apró tóvá érik,
vize szalad be a tóba,
és halak kísérik.

Fénylő hátukon a napfény,
csillám-fényét szórja,
vidám strand a medencéjük,
a kis tó lavórja.

A tó partján kerek tisztás,
pázsit puha réttel,
ezer virág színes szirma,
– öltöztető ékszer.

Pázsit szélén kis nyulacska
ugrál, meg-megállva,
apró orra szimatol csak,
friss illatra várva.

Hosszú füle ég felé áll,
s szállnak felé hangok.
Gyöngyvirágok csilingelnek,
mint apró harangok.

Tisztás szélén, fák tövében,
cseppnyi kis ház épült,
ajtó mellett, egy kis lócán,
szárnyas kis tündér ült.

Amint meglát, talpra szökken,
meglepettnek látszik,
felém indul és az arcán
kedves mosoly játszik.

Üdvözöl és körül repül,
jól megnéz magának.
Nem talál kivetni valót,
elfogad barátnak.

Örül nekem, évek óta
nem járt erre senki,
ez bizony a tündérnek is
a magányt jelenti.

Csalogat hát, menjek vele,
majd megmutat mindent.
Cikázik és őt követni
lassú a tekintet.

Mutogatja a kincseit,
házát, kedvenc fáját.
Ház körüli kicsi kertjét,
csodaszép virágát.

Fűszálakra mászó csigát,
földtúró vakondot,
erdő minden élőlényét,
egy varázsos dombot.

Hamarosan elfáradok,
bár élveztem, tényleg.
Jó volt látni, örülni tud
minden apró lénynek.

Ám, most mégis elbúcsúzom,
elég lesz ez mára,
megígérem visszajövök,
s Ő már alig várja.

Előveszem a könyvjelzőt,
ma itt hagytam abba,
mert az ember belefárad,
a szép, hosszú napba.

Magamnak is megígérem,
visszatérek újra,
folytatom a tündér könyvét,
a meséken túlra.

Párnámra hajtom a fejem,
s rám talál az álom.
Ezt az utat végigjárni
újra megpróbálom!

A folytatáshoz kattints ide

Aranyosi Ervin © 2016-06-08.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva