Aranyosi Ervin versei

Versbe szőtt gondolataim

By

Aranyosi Ervin: Október

Aranyosi Ervin: Október

Október fénylő, okker-aranyába
mártja a szél villámgyors ecsetét,
művészi színt visz az indián-nyárba,
cseppeket szórva a fákon szerteszét.
Olykor vöröst fest, véresen komolyra,
olykor irigység sárgája virít,
barna is jut a szél tépázta lombra,
festi a haldoklás gyönyör-színeit.

Pompával vigad a megfáradt természet,
terhüket télre leteszik a fák,
itt utoljára gondolt egy merészet,
színes levélből szőtt szőnyeget alánk.
Az avar megroppan lépteink súlyától,
zizegve súgja végső szavait,
még fel-felröppen, de haladni nem gátol,
hagyja porladni lelke hamvait.

Borong az idő, elmereng a lélek,
mint minden őszön, halványul a fény.
Az őszi ködben mégis érzem, élek!
A Nap felől pislákol a remény.
Hálás vagyok, hogy nekem nem kell mennem,
hogy álmodozva tavaszt várhatok,
borongok tán, de hit világít bennem,
hogy változom, s tán jobbá válhatok.

Aranyosi Ervin © 2021.10.01.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Még pislákol a fény…


Aranyosi Ervin: Még pislákol a fény…

Az embereknek nagyobbik része kába,
s belemerül a napi politikába,
az orránál, bizony nem lát tovább.
Megélni létet, talán ostobák?
Sok meg hiszi, hogy apró gép tanít,
bámulva járja hétköznapjait,
kezében fénylő, apró készülék,
amit nem láttak még a vén szülék.

Hej, te jámbor, szemed, s kezed vezet,
kábítószer ez,  s nyújt élvezetet.
Agyadat kimossa, lelked kiürül,
szakadék tátong magadban, legbelül.
Nincs gondolatod, önálló szavad,
és nem leled lelkedben önmagad.
Kísértet vagy, egy jól megvezetett,
kiből hiányzik a fény, a szeretet!

Barátom, mondd, mi lesz majd így velünk?
Csillogó fényre, de halva születünk?
Rabszolgaként játsszuk el a vakot?
Nincs közöttünk, ki tudja: – Több vagyok!
Vagy az a pár, ki ma még élni mer,
s a homlokán fénylő jelet visel,
kit fény vezet, s nem önző hatalom,
azt is felőrli a magtörő malom?

Vajon világunk valóban létezik?
Egy kincsben dúskál, a többi éhezik?
A hazugságnak bús ingoványa ez,
mely mélybe húzva örömet szerez?
De ez az érzés valódi öröm,
ha nem léphetsz át körülvevő körön?
Bezárnak mind, a börtönrácsaid,
nem kell más hozzá, csak pokol, meg a hit.

Keresed Istent, de sehol nem leled,
mert nem hiszed: – Itt él mindig, veled!
Te nem teremtesz, csupán csodára vársz,
dolgozol, álmodsz, s a széllel szembeszállsz.
Az álmaid ők vetítik eléd,
s mint sajátot, úgy táplálják beléd.
Te bámulsz csak és nem látod mi van,
ez jár neked, ezt hiszed, naivan!

Azért lennék, hogy én ébresszelek?
Vagy fújhatnának itt tán szebb szelek?
Ha érdekelne emberi titok…
De szembetámadsz: – inkább lapítok!
Hiába nyitom a szemed nagyra fel,
ha szívedet, s lelked nem érem el,
üresen kong, s belőle ki veszett,
a szeretet, mely innen kivezet.

Kísértet vagy, ki még halálra vár?
Ki csendben ül, s így útra sem talál?
Csak elfecsérli élte napjait,
ki virtuális pokolban lakik?
Az életünk csak halódás csupán,
húzzuk igánk és tengődünk bután?
Úgy felnyitnám a csukott szemeket,
s megmutatnám: – Még él a szeretet!

Még pislákol, van szív amelyben él,
de óvni kell, ha egyszer elvetél,
a hiányában mind elsorvadunk,
szeretnünk kell, míg emberek vagyunk!
Mi célból kaptad földi szereped,
ha kihűl szíved, s nincs már szeretet!
Talán nincs késő, talán még van remény,
még pislákol néhány szívben a fény!

Aranyosi Ervin © 2017-09-27.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva