Hogyan tudnálak szavakkal szeretni?
A szó csak lelked érintheti meg.
Én többre vágyom. Több akarok lenni!
Szél, mely simítja érzékeidet.

Csók lennék, amely becézi az ajkad,
csiklandozóan kedves üzenet,
azt kérve tőled, mindig ezt akarjad,
felgyújtva újra, s újra tüzemet.

Álom lennék. Nap, mint nap visszatérő.
Elringató, romantikus, kaland.
Csatáink végén bocsánatot kérő,
válladra szálló, hófehér galamb.

Könyved lennék, hogy a lelkemben olvass,
Soraim között, engem megtalálj!
S lennék a gyűrűd, hogy ujjaidon hordhass,
És támaszod, ha kell, hogy talpra állj.

Lennék Napod, akire büszkén nézhetsz,
S lennék felhőd, ha Napod elvakít.
Varázslód lennék, ki eljuttat a széphez,
S valóra váltja titkos álmaid.

Lennék a szó, mely megérinti lelked.
Elcsábít, bűvöl, magával ragad.
Nem kell mást tenned, csak őszintén szeretned.
Lelkemhez szólj hát, és add Önmagad!

Árva levél, milyen magányos,
tavasszal szülte őt a fa.
Testvérei rég tova szálltak,
őt marja csak a zúzmara.

Ragaszkodik kis életéhez,
mert ez az egy jutott neki.
Nyár elején repülni vágyott,
de öregen már nem meri.

Süvít a szél, testébe markol,
jeges késsel húsába vág.
Nem hiszi el, hogy véget érhet,
hogy ennyi volt a nagy világ.

Szitál a köd, arcára fagy,
míg új tavaszról álmodik.
- Bevárom itt az ébredést
- és görcsösen kapaszkodik.

Hiába harc, hiába minden,
ereje jégként olvad el.
A gyilkos szél fülébe súgja:
- árva levél, most menni kell…

Zord lelke sikítva az utakat járja,
pusztító szelleme, az ég katonája.
Tisztára kisöpri a földi világot,
porral vakítja el, azt ki eddig látott.

Nyomában a sírás, földre szakadt ágak,
kettétört életek, szebb napokra várnak.
Elül a por, lassan, kitisztul az ég is.
Lenyugszik a világ. Hisz lesz holnap mégis…

Mi is történt tegnap este, képzeljétek gyerekek,
Hótündér a kastélyában megkapta a levelet.
Lics és Locs a két boszorkány, bosszantotta, jaj nagyon!
Varázslaton gondolkodott, s kinézett az ablakon.
Először is arra gondolt, küld rájuk egy kis szelet.
Intett egyet pálcájával és a szél megérkezett.
- Északi szél, repülj gyorsan kapd fel ezt a két banyát,
repítsd Őket messzi földre, érjék el a Szaharát.
Ott csináljon majd locspocsot a két dinka perszóna,
higgyék azt, hogy sok ott a hó,  s homokkal van felszórva.
Ott ha vizet fakasztanak,  legalább majd haszna lesz,
beduinok sokasága élelmet majd így szerez.
Amit tettek megpróbálom rendbe hozni addig én.
Havat küldök, legyen tél itt, az északi féltekén.
Varázspálca hármat köröz, mellé szól a varázsszó,
s ha kinézel ablakodon, látod esik már a hó.

A kis fenyő, a zöld fenyő
az erdőben élt.
A kósza szél, ha arra járt,
mesét mesélt.

A kis fenyő, mint hűs vizet
itta szavát,
és álmodott és látta már,
az új otthonát.

Egy szép napon, a hegytetőt,
már hófedte rég,
a kis fenyő zöld ágait
lehúzta a jég.

És hangokat, hozott a szél
a város felől.
Majd fűrész szólt, s a kisfenyő,
a hóba ledőlt.

Két kesztyűs kéz felkapta őt
és indult vele
egy járműhöz, mely fenyőkkel
volt már tele.

A motor járt, a hó szitált,
az idő repült.
A kis fenyő, a hosszú úton
elszenderült.

Így érkezett, egy szép napon,
a városba ő,
és várja azt, hogy elvigye
egy kedves vevő.

Mert várja már egy szép család,
- érezte jól,
Egy kis lakás, hol meleg van
és lágy dallam szól.

Feldíszítik, az ágait
fény járja át,
és érzi már a friss kalács
jó illatát.

S a kis család, már énekel
így veszik körül
Sok kedves arc, szemük nevet
szívük örül.

A szeretet, lelkükben él,
víg táncra kél.
És odakint, lágy dallamot
dúdol a szél.

A kis fenyő kis élete
megváltozott,
a szeretet szép ünnepe
sok szépet hozott.

A kis fenyő, a zöld fenyő
már boldog lehet:
A szeretet megszépíti
az életedet.

Az őszi szél a fák lombjába mar,
a föld színét festi a rőt avar.
Levetkezett fák – látom – szinte fáznak,
behódolnak az őszi elmúlásnak.
Csalóka ez a bús, komor halál.
Színes, akár egy őszi karnevál.
Művész se tudna szebbet festeni,
harmóniája csodás, isteni.
A természet szép álmokat kíván,
altató csókja  elbűvöl talán.
Suhanó szél hűvösen búcsút int,
s várjuk a langyos, új tavaszt megint.

Smaragdzöld mezőn szétterül
aranyszíne a napnak,
pipacsok vörös bársonya
áldoz a pillanatnak.
Szél lebben, fennen gólya száll
tenger hullámú égen.
Nyárfák sudárja út tövén
táncol a kósza szélben.
Lebeg a lég, remegve lép,
hullámát szerte szórja.
Tükrén mereng a nagy világ,
- valóság másolója.
A róna mása visszanéz,
tótágast áll a réten:
Az van itt lent, ami pihent
imént még fent az égen.

Tavaszi szél tépi a fákat.
Aranyló napunk ránk tekint.
Föld mélyére bújik a bánat,
életre kelnek sejtjeink.
Apró virág, hófehér szirma,
hirdeti itt a kikelet.
A hófoltokra rá van írva:
Elűztük végre a telet!
Megújult erővel az élet,
ősi jussát követeli,
A tél eliszkolt, s a természet,
madárdallal megint teli.
Hit és remény most újra éled,
vidáman dobban a szívünk.
Téli álmod tán elmeséled,
s egy szebb jövőben is hiszünk.