Aranyosi Ervin versei

Drága jó Istenem,
segítsd tiszta lelkem.
Kérlek, hogy fohászom
meghallgatást nyerjen.

Engedd, hogy a hitünk,
mint a mag kikeljen,
engedd, hogy a lelkünk
szeretettel teljen.

Engedd színes álmunk
valósággá válni.
A béke madarát
a vállunkra szállni.

Az emberek lelke
tisztuljon meg szépen,
ragyogjon a jóság
az emberek szívében.

Szeretetet szórjunk
az éhező világra!
Szívünk hangolódjon,
köszönő imára!

Add uram, hogy kapjak
hitet, bátorságot!
Szeretettel teremts
egy boldogabb világot!

Mi is a dolgom ezen a világon?
Mi hajt, mi kerget át az életen?
A választ erre, tudom, megtalálom,
s eloszlik bennem minden félelem.
Szeretet lángja itt él a szívemben.
Melegét érzi mindaz, ki erre jár.
Megerősítést lelek a hitemben,
hogy jó az ember, s az élet sem sivár!
Csak vakságunktól kéne szabadulnunk,
mit dühünk, haragunk táplál szüntelen.
Az egyszerűt, a csodát kéne látnunk,
s szívünkbe zárni, hogy velünk legyen.
Átélni újra múltunk szép emlékét,
kívánni azt, hogy újra, úgy legyen!
Dédelgetni a boldogság tiszta képét,
- felfelé menni mindig a hegyen!
Ahogy a Nap ott fenn ragyog az égen,
ha kél, ha fekszik, épp oly messze van.
Szeretettel tekint a nagy világra,
és járja útját, sohase nyugtalan.
A Napnak fénye szívünkben parázslik,
a szeretet lángja fáklyaként lobog.
Ne tartsd magadban, érezze a másik,
ebben a fényben lehetünk boldogok!

Mikor megszületünk,
álmokat teremtünk.
Lelkünk öltözéke,
fizikai testünk.
Mi az előtt történt,
mindent elfelejtünk.
Mindenkit, ki figyel
ámulatba ejtünk.

Csodálkozva nézünk
a nekünk új világra.
Fogadjuk a szépet,
szemünk nyitva tágra.
Mindennek szívünkből
tudunk már örülni.
S vágyunk négykézlábra,
s vágyunk már felülni.

Felülről szemlélni,
csoda szép világunk,
minél többre megyünk,
annál többre vágyunk.
Mikor lábra állunk,
gondolunk merészet.
Mindent könnyeddé tesz
az anyatermészet.

Társaink befestik
lelkünk tiszta vásznát.
Közösségbe megyünk,
- de inkább visszamásznánk.
Mintha az emberek
szemén ülne hályog.
Túl sok tilalom van,
- az emberi szabályok.

Azt, ki elfogadja,
mókus kerék várja.
Aki ellenszegül,
kanosszáját járja.
Lelkünk szabadsága
a kitűzött célunk,
sikerekre törünk,
s néha elalélunk.

Kis játszmákat játszunk,
- milyen is az ember,
s gyakran nem törődünk
az igaz szeretettel.
Pedig ha szeretnénk,
sokkal többre mennénk,
az öröm táljából
sokkal többet mernénk.

Nem kell erőlködni,
mert könnyű elérni,
ha a szíved adod,
másét nem kell kérni.
Minden magától jön,
s előnyünkre válik.
Teremts szép életet,
s szeress mindhalálig…

Egy fadarab, néhány szál “dróttal”,
a hegedű tán ennyi lenne?
Ha elhangzott az altatódal,
a zenét többé nem lelem benne.

Kell valaki, ki életre kelti,
vonóval lelket önt belé.
S az ember többé nem felejti,
mert örömét csak így lelé.

Kell valaki, aki előcsalja,
a hangszerből a hangokat.
Ki egy kicsit a szívét adja,
hogy te jól érezd magad.

Vonó alatt a hangszer éled,
s te reá bízod álmaid.
Elméd egy messzi tájra téved
mely mélyen, lelkedben lakik.

Lelked is hangszer, s rezdülésed
ki hallja, s hogyan fogja fel?
A vágy az érzés mitől éled,
játszik-e rajta, hogy ha kell?

Minden hang úgy cseng, ahogy várod?
Vagy néha bizony megremeg?
Akad-e virtuóz barátod,
ki életre kelti lelkedet?

A “hegedűd néhány szál dróttal”,
csak szép, de mégis hallgatag,
ha nincs ki játsszon a vonóval,
a csodás dallam benn marad…

(válaszul Arany János: ÉL-E MÉG AZ ISTEN? című versére)

Él még az Istenünk,
csak fejünkre másik,
olyan istent tettek,
kinek foga vásik
minden értékesre,
mit a magyar teremt
ez most feladatot,
új kihívást jelent!

Vérben és mocsokban
meglátni a szépet,
új megváltót várunk,
- hátha erre téved,
akit a megértés,
jó szándék vezérel,
aki utat mutat
dolgos két kezével.

Istenünk, ki ott fenn
bajainkat látod,
kezd el rendbe tenni
e felfordult világot!
Imánk hozzád száll most
könyörögve kérünk,
emeld fel a porból
megalázott népünk!

Mert mi hiszünk benned,
- nem hagytál el minket,
támogasd jövőnket
dicső terveinket.
Küldd el azt, ki képes
vezetőnkké válni,
mutassa, hogy tudunk
boldog néppé válni.

Él még az Istenünk,
csak higgyetek benne!
Mert, ha nem így volna,
népünk már nem lenne!
Szeretete árad,
válaszul hitedre,
ha útmutatást vársz,
hallgass a szívedre!

Zúgó napoknak, dúló viharában
talpon maradni túlon-túl nehéz.
A lélek szorong a csüggesztő magányban,
- hit, remény, cél, – mind, a sűrű ködbe vész.
Ám, hogyha érzed, van igazi célod,
váltani szépre, minden rossz napot.
Hatalmad is lesz, – pengő, szép acélod,
megnyerhetsz bármit, ahogy akarod!
Három szép dolgot szeretnék most adni:
szívszeretet, reményt és hitet.
Szeretetet, mert nélküle meglenni,
boldogan élni már nem is lehet.
Reményt azért, hogy éljél itt a mában,
s kitárt szívvel várj minden új napot.
Mert tudnod kell azt, bármit megkívánhatsz,
ha vágyad erős – azt meg is kaphatod!
Adnék hitet, hogy higgyél önmagadban,
mert lelkedben ott él az egész világ.
Ami értékes, sokszor láthatatlan,
kutatnod kell és meg kell, hogy találd!

Érints meg, – erre kérlek, – ha kisbabád vagyok!
Ölelj gyakran magadhoz, nélküled “megfagyok”!
Ne csak pelenkázz, mosdass, ha éhezem etess!
Puszild meg arcom százszor, mert így természetes!
Ringass el két karoddal, nyugtasd meg lelkemet,
öledbe bújva érzem, hogy jó szülőm szeret!
Érintésed ha érzem, az biztonságot ad,
Érints meg, ez az érzés, mindig velem marad!

Érints meg, – erre kérlek, – ha gyermeked vagyok,
s nem értem a világot, s félelmeim nagyok.
Ne tarts magadtól távol, ha veled dacolok,
helyemet nem találom, sok még az új dolog!
Keresd az utat hozzám, próbálj megérteni!
könnyű álmokat hozz rám, s akarj érinteni!
Jó éj puszid oly édes, olyan megnyugtató,
mesélő érintésed álomba ringató!

Kamasz fiaddá váltam? Érints meg akkor is!
Lelkem nem érzéketlen, csak más világba visz!
Ne hidd, hogy azért bántlak, mert most komisz vagyok.
Ezer tüském is vágyja az ölelő karod!
Magam felnőttnek érzem, – s hangodra szomjazom,
az élet viharához így alkalmazkodom.
Ketté szakadt világban, még helyem nem lelem,
viselj el hogyha bántlak, s maradj mindig velem!

Érints meg! – erre kérlek, – ha barátod vagyok!
megnyugtat ölelésed, ha más felzaklatott!
Biztató szép szavakkal lelket is önts belém.
értelmet adj a létnek, és tarts tükröt elém.
Kétségeimet vesd el, tudasd: fontos vagyok!
Lehet hogy érintésed, minden, amit kapok.
Ha szomorú a lelkem, vidámíts végre fel,
legyél velem ha baj van, s nem hagylak én sem el!

Kedvesem, éltem párja, most hozzád fordulok,
érintésed, szerelmed, a legszentebb dolog.
Ám tévedés azt hinned, a szenvedély elég.
Ezer félelmem kerget a karjaidba még.
Megnyugtat ölelésed, vigaszt nyújtasz nekem,
lágyan szoríts magadhoz és szebbítsd életem!
Ilyenkor végre érzem, – szemünk együtt ragyog.
Olyannak szeretsz engem, amilyen ÉN vagyok.

Felnőtt gyereked lettem, most már csak az leszek,
s van már saját családom, kiket ölelhetek.
Anyám, s apám karjára mégis számíthatok.
Érints meg most is, kérlek, mikor gyenge vagyok.
Szülői ölelésed, ma is sokat jelent,
így segíts értékelni, múltat jövőt, jelent.
Már én is másképp látlak, jobban becsüllek már.
Ami fájt elfelejtem, az élet jó tanár.

Érints meg még! – ezt kérem – idős szülőd vagyok.
Erős karodra vágyom, mielőtt meghalok!
Érints meg, ahogy egykor érintettelek,
amikor apró voltál, kis, védtelen gyerek.
Ülj le a közelembe, fogd kezem, adj erőt,
simíts az öreg arcon, sok ráncot, vad redőt!
Melegítsd át a szívem, megfáradt tagjaim,
te rólad szólt az élet, a legszebb álmaim.

Mikor mosolyra támad kedved,
a Nap lenéz és rád ragyog.
Furcsa lüktetés támad benned,
lelked megnyílik, s láthatod:
a nagy világ veled kezd táncba,
körül ölel, reád kacsint!
Elsimul arcod összes ránca,
örömöt érzel, nem a kínt.

Ha így teszel, látod a szépet,
mit nem vett észre bús szíved.
Tenyerén hordoz majd az élet,
tudom, akkor majd elhiszed.
A fájdalmat, mit néha érzel,
becsüld meg jól, mert érted él!
- Odafigyel rá mind, ki éber -
figyelmeztet, hozzád beszél.

Megmutatja, hogy hol hibázol,
- míg terhedet le nem rakod.
Jelzi a bajt, de meg nem gátol,
s ha mégis tetszik, “hordhatod”!
Miket gyógyszerrel csillapítasz,
nem a betegség, csak a tünet!
A kór eközben benned virraszt,
lappang a mélyben: – Ő üzent.

Az okok mind árnyékban állnak,
s megnézni Őket nem mered!
Álmodban mind lidérccé válnak,
s ijesztgetik a szellemed.
Kínzód a múltad egy darabja,
vele kéne, hogy szembe nézz!
Lelked e börtön néma rabja,
s elméd sem bátor, tettre kész.

Hited talán sokat segíthet,
- keresd magadban Istened!
Ellazult tested erőt meríthet,
lelkedben keress “ihletet”,
útmutatást: Mely érzés bántott?
Mit söpörsz szőnyeged alá?
Mi bánt, mi az, mi újra lázong,
- míg elméd féken tartaná?

S mikor mosolyra támad kedved,
a Nap ismét reád ragyog.
Furcsa lüktetés támad benned,
lelked megnyílik, s láthatod:
a nagy világ veled kezd táncba,
körül ölel, reád kacsint!
Elsimul arcod összes ránca,
örömöt érzel, nem a kínt.

Tudod-e mit jelent, Önzetlen szeretni?
Mindenkinek adni, sohasem elvenni!
Szeretetet szórni az egész világra,
a szíved mélyéről, viszonzást nem várva!
Ápolni a lelkét, a rászorulónak,
Biztatni,  hogy szép lesz, ha eljön a holnap.
Szeretet vizével öntözni a lelket,
érezze az ízét meg, akit szeretetnek.
Ahogy átmelegszik szívedtől a szíve,
ő is tovább adja, tovább közvetítve.
S ne hidd azt hogy elfogy, forrása végtelen,
ha kell végig kísér, az egész életen.

Ünneplő ruháját
a szív magára ölti,
ember a karácsonyt,
megtisztulva tölti.
A hétköznapi lelkek
megtelnek békével,
egymás iránt érzett
szívszeretetével.
Kár, hogy csak ilyenkor
mozdul meg a lélek,
csak ilyenkor zendül
ajkunkon az ének.
Ilyenkor látjuk csak
a nyomorúságot,
ilyenkor öleljük
az egész világot.
Pedig a világnak
a legszebb ajándék,
ha van bennünk részvét
és jobbító szándék.
Ezért a karácsony
sose érjen véget,
egész évben tanulj
békét, emberséget.
Legyen áldott az év
minden egyes napja.
Fényben  fürödjön a
Föld minden darabja.
Hidd el nem kell ehhez
semmi többet tenni,
tanulj meg mindenkit
egyformán szeretni.