Aranyosi Ervin versei

Őszi levél bágyadtan leng a fán.
Kapaszkodik, maradna még talán.
Az elmúlás sápadt képére ül,
ereje fogy, s hitében elmerül.
Mert nem hiszi, hogy véget ért a nyár,
és nem hiszi: – neki csak ennyi jár.
Maradna még, – az elmúlástól fél.
Kapaszkodik az utolsó levél.

Hiszi: Ő nem, csak egy a sok közül,
kinek a sors ezt hagyta örökül.
Neki a földön annyi dolga van!
- Aki elmegy, az mind boldogtalan!
Mert Ő bizony még őrzi ezt a fát,
mert nélküle szegényebb a világ.
Őrzi a fényt, lelkében a napot,
az életet, mit egykor megkapott.

Az élete, mint szép film úgy pereg,
és újra él gyönyörű perceket.
Rügy bontó tavaszt úgy idézi fel,
mint születést, ha jött az égi jel.
Majd jött a nyár, lángoló szerelem.
virág is nyílt az apró levelen.
Gyümölcse érett, leszedték róla már,
elárvult lelke a megváltóra vár.

Eljött az ősz, a színe megfakult,
sok társa már réges-régen lehullt.
Kapaszkodik, – soha nem adja fel,
ígéret kell, hogy új tavasz jön el,
s ő visszatér, s megújul teste tán,
rügyként születő levél lesz e fán.
Fülébe súgja ígéretét a szél,
és földre hull az utolsó levél.

Néha kinyitja ablakát a nap.
és nagy vidáman köszönget reánk,
majd tovább lép egy felhőcske mögé,
s köddé fakul az árnyék glóriánk.

A hangulatunk így ingadozik.
Nevetni támad néha-néha kedvünk,
de elborong, ha árny borítja el,
ha sírni kell, ha néha fáj a lelkünk.

De fel a fejjel, itt már a tavasz,
a nap megérint langy meleg kezével.
A szív is olvad, nincs már több panasz.
s egy dalt dobog, mely felér egy zenével.

Megjött hát a tavasz,
rügyeznek a fák,
hallgasd a madárdal
vidám dallamát!
Frissül a levegő,
a szél is dalol,
Sándor, meg a József
itt jár valahol.
Lábnyomukban lépked
büszkén Benedek.
Zsákjukban meghozták
a várt meleget.
A világ fényben fürdik,
Ragyog a napunk,
mosolyog az ég is,
vidámak vagyunk.
Kedves Tavasztündér,
vártunk már reád
varázsold a telet,
szép tavaszra át.
Színes virágokkal
terítsd a mezőt!
Készíts új világot,
szebbet, élhetőt.

Jégcsap cseppje csöppen
foszladozó hóra,
Nem gondol a róka
most ennivalóra.
A párját keresi
erdőn a kis ravasz!
Nászra vár a vére,
közeleg a tavasz.

Zord télnek sötétjében alszik a világ,
amikor előbújik az apró hóvirág.
Még fák ágain táncol, a hideg tél szele,
ám e picinyke élet, mégis dacol vele.
Törékeny, zöld levélkék, védelmező kezek,
védik a karcsú szárat, óvják az életet.
Fehér apró virágok, lehajtott, kis fejek,
a szolgáló alázat példája ez lehet.
Bátor, törékeny hírnök, tavasz küldötte Ő,
S úgy várjuk évről-évre mikor bújik elő?

Tavaszi szél tépi a fákat.
Aranyló napunk ránk tekint.
Föld mélyére bújik a bánat,
életre kelnek sejtjeink.
Apró virág, hófehér szirma,
hirdeti itt a kikelet.
A hófoltokra rá van írva:
Elűztük végre a telet!
Megújult erővel az élet,
ősi jussát követeli,
A tél eliszkolt, s a természet,
madárdallal megint teli.
Hit és remény most újra éled,
vidáman dobban a szívünk.
Téli álmod tán elmeséled,
s egy szebb jövőben is hiszünk.

Hóemberünk földre száradt,
itt már nem a hó az úr!
Tél tábornok belefáradt,
szégyenszemre elvonul.
Halott fáink csupasz ága,
bennük friss élet kering,
s ébredő nap szép sugára
frissíti emlékeink.

Kis madárkák fenn a fákon,
kis szemükben, nagy remény.
Tavasz árad a világon
s visszatér vele a fény.
És a kedvünk visszatér-e,
elmúlik minden panasz?
A szerelmest hajtja vére,
s újra éleszt a tavasz.

Csipkerózsa álmainkból,
felébredni oly csodás.
Szívünk telve vágyainktól,
s mosolyt hoz az olvadás.
Ébredezik a természet,
már a nap is ránk nevet.
Visszatér belénk az élet,
Nagyon vártunk kikelet!