Aranyosi Ervin versei

Versbe szőtt gondolataim

By

Aranyosi Ervin: Hogyan tovább?

Aranyosi Ervin: Hogyan tovább?

Civilizációnk rút végéhez értünk?
Nem lettünk bölcsebbek, semmihez sem értünk!
Szakadék szélére vezetett az utunk,
tömeg jön mögöttünk, s repülni nem tudunk!
Lélektelen lények lépnek majd helyünkbe,
vagy chipet ültetnek bús birka fejünkbe,
ne kelljen megélnünk folyton félt halálunk,
hogy lélektelen lénnyé, robotokká váljunk!

Kihal a szeretet? Ez az ember sorsa?
Elfogy a szívünkből a szeretet morzsa?
A tudomány győz le – amit kitalálunk –
s életen át várjuk rettegett halálunk?
Mi lesz a lelkünkkel, ami emberré tesz?
Kell-e még a szívünk, ami együttérez?
Kiszabadulunk-e elménk börtönéből,
vagy elmenekülünk népünk örökéből?

Becsapva, megosztva, szerte-széjjelszórva,
otthonunkba zárva, lelkünkbe tiporva
éljük napjainkat, telve félelemmel,
s lázadni a lelkünk nem tud? Élni sem mer?
Megvezetett világ alszik otthonában,
megszokott életét nem leli a mában,
de vajon lesz-e még ebből feltámadás?
Vagy ez lesz a végső, teljes filmszakadás?

Létezik-e benned elég kíváncsiság,
a színfalak mögött, milyen is a világ?
Hagyjuk-e magunkat vágóhídra vinni,
vagy képesek leszünk önmagunkban hinni?
Teszed, amit fentről tereád kiszabnak,
s élvezed a bűzét a mocskos iszapnak?
Vagy a felszínre mész, tiszta levegőért,
s teszel néhány lépést egy élhető jövőért?

Semmi nem lesz olyan, amilyen volt eddig,
holnap rabságunkat végleg bejelentik,
technika béklyója kerül a karunkra,
s nem találunk többé élő önmagunkra!
Tiéd a választás: – Csendben tűrni, várni!
Vagy sarkunkra állva magunkért kiállni,
hogy az utódaink élhessenek szépen,
s maradjon világunk az ember kezében!

Aranyosi Ervin © 2020-05-18.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Harmadnapon…

Festmény: Víg Ottó: Harmadnapon

Aranyosi Ervin: Harmadnapon…

Nem akarok már többé hazugságot!
Ne szédítsétek tovább a világot!
Tegyetek jót, hisz mind azért vagyunk!
Mert ahogy vetünk, pont úgy aratunk!

Éljetek békében együtt, a jóban,
leljetek megnyugvást itt, a valóban!
Álljatok már saját lábatokra,
hogy nézhessetek büszkén magatokra!

Rég harmadnap van, feltámadni kéne,
és kiáradni, önmagunkba nézve,
megérteni, hogy valakik vagyunk!
Van lelkünk is, nemcsak sivár agyunk.

Vakon hiszel, s mint állatot vezetnek,
sosem leszel része a szervezetnek!
Kilök magából, és ott maradsz vakon,
mint síró barmok vágóhidakon.

S lám, mindig van egy álnok, gaz csalétek,
mindennap dobnak egy koncot elétek,
hogy legyen min elmarakodnotok,
s mint robotok tegyétek dolgotok!

Nem lenne jobb, átírni ezt a sorsot?
Inkább a lélek súlyos terhét hordod,
csak részt kérhess a megcsúfolt világból,
ami felett az üszkös tető lángol.

Nem látod át, hogy színjáték az élet?
Hogy hazugság minden rád szórt ígéret?
Mi közben dőzsöl ki e darabot írta,
s követi őt a sok húsvéti birka.

A Megváltó is bömbölne, ha látna,
hogy mivé lettünk sok évvel utána,
mindőnkre vár ma is az a kereszt,
mit cipelünk, hisz el sosem ereszt.

Ö feláldozta önmagát miértünk,
s mi sajnáljuk, de még semmit sem értünk!
Bután élünk, s egyszer bután halunk,
s már nem hisszük, hogy feltámadhatunk!

Aranyosi Ervin © 2019-04-19.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva