Aranyosi Ervin versei

Versbe szőtt gondolataim

By

Aranyosi Ervin: A könyv tündére 11. rész

hintázó boszorkány2
Aranyosi Ervin: A könyv tündére 11. rész

– Eljöttem hát, újra hozzád –
kedves tündér – itt vagyok!
Folytasd ma is a mesédet,
zárd le szépen e napot!

Folytasd onnan, ahol tegnap
befejezted a mesét,
szegényember gonosz lényként
folytatta az életét.

Megszállott volt, mert a banya
a testébe költözött,
mintha új ruhát öltene,
új külsőbe öltözött.

Nála volt a varázspálca,
gonoszsága, ereje,
s az emberek nem láthatták:
– más bőrébe bújt bele.

Tündérország volt a végcél,
bosszút akart állni ő,
de míg saját testében élt,
csúf is volt, meg feltűnő.

A mostani gúnyájában
jól álcázhatta magát,
nem látták a csúfságát
és nem érezték a szagát.

Elment tehát oda, ahol
nem látták őt szívesen,
ahol ő sem örült lenni,
s nem dobbant meg szíve sem.

A húgához, a tündérhez,
vezetett hát az útja,
Hogy bosszúját és haragját
egy időre letudja.

Testvérek közt az utálat,
nem szép dolog, mondhatom,
szóljon hát az előzményről
pár kitérő mondatom.

A vasorrú kisgyerekként
kis tündérnek született.
A szülei tanították
nem is tartva szünetet.

Jó tündérnek, varázslónak
szánták ők a kisleányt,
de ő sokszor szüleire
nem figyelt, és fittyet hányt.

Szerette az erdőt járni,
mikor volt rá ideje,
zsiványságon rosszaságon
járt már akkor a feje.

Egy szép napon el is tévedt
és egy mély kutat talált.
Lemászott a kút mélyére,
mert nem félte a halált.

A kút alján alagút volt,
egy vasajtó zárta le,
a kis tündér kinyitotta,
s miért is ne lépne be.

Ajtó mögött hosszú, fénylő,
szűk folyosó vezetett,
s vonzotta a kíváncsiság
a kis tündér gyereket.

És az ajtó, min belépett
becsapódott mögötte,
olyan hangon nyikorogva,
mintha közben röhögne.

S lám az ajtó bezáródott,
s itt nem volt rajta kilincs,
erre felé visszamenni,
esély arra semmi nincs.

Elindult a keskeny úton,
másik kijárat felé,
úgy gondolta, hogy a végét
hamarosan meglelé.

Ment, mendegélt a folyosón,
remélte, hogy kitalál.
Lassan-lassan kezdte unni:
– Mikor érek haza már?

Az út végén, a folyosó
egy terembe vezetett,
a teremben sötétség volt,
s látott fürkész szemeket.

Föld alatti fák ágain
baglyok ültek, oly sokan,
ám középen egy vén banya
hintázgatott boldogan.

Mikor meglátta a tündért,
a hintájából kiszállt,
a meglepett kis tündérre
banya hangon rákiált.

Jaj, de jó, hogy megérkeztél,
már nagyon rég vártalak,
nem engedtek közeledbe
tündért védő várfalak.

Mostantól majd megváltozik
kis, egyhangú életed!
Megtanítlak sok mindenre,
sok tervem lesz még veled…

Mai mesém végére ért,
hát a könyvem becsuktam,
hamar rám talált az álmom,
mihelyt szemem behunytam.

A folytatáshoz kattints ide

Aranyosi Ervin © 2016-06-19.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: A könyv tündére 9. rész

A könyv tündére 8.rész
Aranyosi Ervin: A könyv tündére 9. rész

Mi erősebb a világon?
Félsz, vagy a kíváncsiság?
Furdalja az oldalunkat,
ezért is tud hatni ránk.

Hideglelős félelemmel
feküdtem le este én.
S látod, mégis újra jöttem,
hogy halljam az én mesém.

S lám, a tündér mosolyogva
várt is reám kedvesen.
Tudta, úgyis visszatérek,
s a folytatást meglesem.

Üdvözölt, majd hozzálátott,
elmesélni a mesét,
folytatva a borzalmakat.
– Csak a vége lenne szép!

Nahát, tegnap ott tartottunk,
forgószélnek vége lett.
Síri csend borult a tájra,
s a csend szinte égetett.

A csontkunyhó közelében,
üszkös fa állt, mint szobor,
egyik ágán sötét varjú,
tolla sötét, és komor.

Ellendült az ág széléről,
szárnya kettőt suhogott,
egy bagoly, az erdő mélyén,
vészjóslóan huhogott.

A varjú a csontház előtt,
földre tette lábait,
ebből emberünk sejtette,
hogy a madár itt lakik.

Felborzolta minden tollát,
aztán megrázta magát,
varázslattal alakítva át
a testét, anyagát.

Iszonyatos károgása
nem is tartott szünetet,
és a csúf madár helyére,
valami más született!

Gömb formából, hengerré lett,
kinőttek a kezei,
főkötős, kócos fejéből
kivillantak szemei.

Vasból készült, horgas orra,
rémítően hatna rád,
s szegény ember felismerte
e furcsa lényben a banyát.

Hajlott hátú öregasszony,
nyomorult kis nénike?
Csaknem három méter magas,
s rossz volt reá néznie.

Amíg tartott a varázslat,
meg se szólalt a banya,
pedig ő volt e mesének
legborzasztóbb alanya.

Szegény ember ámult-bámult,
minden szó belé szakadt.
Bátorsága, – s menekülni –
csepp ereje sem maradt.

Aztán, mint egy gyilkos héja,
a boszorkány felvisít.
A vér meghűlt minden érben,
s nem lehet kibírni itt.

Minden élő elmenekült,
csak az emberünk maradt.
A zsebében kotorászott,
míg a sípjára akadt.

A szájához illesztette,
s így várta, hogy most mi lesz?
Belefúj, ha a boszorkány
bármi csúfost tenni kezd.

És a boszi rákiáltott,
jobban mondva károgott:
– Nincs szerencséd, szegény ember,
légy mostantól átkozott!

Tudom ám, hogy miért jöttél,
– jöttek ide elegen.
Házam falát csontjuk őrzi,
s ők tartanak melegen.

Aki vélem szembeszáll,
az előbb-utóbb meglakol.
Csak egy király menekült meg,
de az is beteg valahol!

Én őrzöm a gonoszságot,
pokol tüzét, melegét,
s mind az, aki szembeszegül,
bevégzi az életét.

Varázspálcám egy csapásra,
gonosszá tesz téged is,
és ha úgy döntök, nem kellesz,
akkor rögtön véged is.

A pálcáját lendítette,
gonoszsága összegyűlt,
ám a pálca ritka hangja,
síp szavával elvegyült…

Mára itt a mese vége,
holnap megint itt leszek.
A könyv majd itt folytatódik,
s ide könyvjelzőt teszek.

A folytatáshoz kattints ide

Aranyosi Ervin © 2016-06-16.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: A könyv tündére 8. rész

A könyv tündére 8.
Aranyosi Ervin: A könyv tündére 8. rész

Megígértem tündéremnek,
újra jövök, itt leszek,
és a mese folyamában
újra megmerítkezek.

Kíváncsian visszatértem,
így vártam a folytatást,
folytatódjon hát a mese,
és tegyen rám jó hatást!

A tündérem belekezdett,
– nem futkosott köröket –
meséjével, tudta jól,
hogy hogy okozzon örömet.

Ott tartottunk, hogy emberünk,
erdőt járt be hasztalan,
de nem jött rá, a vasorrú
háza vajon merre van?

A harmadik ösvényen is
útnak indult – bizony ám –
hátha ez az út vezet át
a banyának birtokán.

Útja során epret, szedret
és szamócát eszeget,
élvezte a vadon termő
finom gyümölcs szemeket.

Ám az erdő megváltozott,
sűrűsödött a bozót,
keskenyedő út fogadta
az épp erre utazót.

Furcsa köd terült a tájra,
s bele furcsa szag vegyült,
a halálnak csúf árnyéka,
a vándorra rávetült.

Félelmetes ösvény végén,
aztán kitágult a tér.
Most mutasd meg szegényember
bátorságod mennyit ér!

Görcsös fákkal körül véve,
szörnyű lakhelyet talált.
Elhalt lények csontvázai
alkották az oldalát.

Kéményéből kénköves füst,
szállt a sötét ég felé,
aki ide tévedt, többé
bátorságát nem lelé.

Hirtelen forgószél támadt,
égből tölcsér szállt alá,
a csontházat, mint központot
közepébe foglalá.

Aztán varjú károgástól
a levegő megfagyott,
ezer varjú borította
sötétbe fent a Napot.

És a szél csak pörgött körben,
mint az örvény, vészesen,
villám-sebes zuhanásban
nem lassult a széle sem.

Szegényember ereiben
még a vér is megfagyott,
mert ilyet még Földön élő,
eddig sosem láthatott.

Két kézzel a fülét fogta,
és behunyta a szemét,
s mint leszálló sűrű pernye,
füst szóródott szerteszét.

Aztán, mint egy lefolyóban,
hol kihúzták a dugót,
huss, lezúgott a forgószél,
elnémult, már ott se volt.

Sűrű métely ült a tájra,
vészjósló csend született,
mint a villámot követve,
a vihar tart szünetet.

Aki élt, a dörgést várta,
a végsőt, s tán vége lesz,
és az élmény halálos lesz,
mennybe, vagy pokolba tesz.

S lám a csend, most oly keserű,
kihűlt szívbe markoló,
a kétségnél nincs nyomasztóbb,
érzés nincs oly sokkoló.

Hát emberünk füleiről
levette a két kezét,
kinyitotta két szemét is,
hunyorogva nézve szét.

Síri csend volt, tán halálos,
s nem volt levél zizzenet,
csak a saját szíve vágtat,
a torkában idebent.

Halott fákról, sötét nyál folyt,
árnyékot vetett a Nap.
– Jaj, csak innen meneküljön
az élő mihamarabb.

S bár a kíváncsiság nagy úr,
s furdalta az oldalam,
lejárt mára az én időm,
s éreztem, itt vége van.

Tündéremtől elbúcsúztam,
megköszöntem a mesét,
s a hátamon lúdbőrözve,
vittem a leheletét.

A folytatáshoz kattints ide

Aranyosi Ervin © 2016-06-16.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva