Tegyük a Karácsonyt igazi ünneppé!
Szíved közepébe ültess egy virágot!
Jó lenne, ha más is példánkat követné,
s emberivé tennénk ezt a “zord” világot.

Szeretet virágát ültessük szívünkbe,
mosollyal locsoljuk, s szép szavak vízével!
Legyen ez a Föld itt a mennyország tükre!
Teljen meg a lélek az öröm ízével!

A szívedre hallgass, a lélek vezessen,
zárj ki önmagadból mindenféle rosszat.
Engedd, hogy aki vagy, őszintén szeressen!
Indulattól, dühtől lelkedet “megfosszad”!

Légy, mint apró gyermek, nyitott, érdeklődő,
csodálattal ébredj, s éld meg a világod!
Változáshoz nem kell már több emberöltő.
Szívedben neveld a szeretet-virágot…

Diós torta, Csokis torta, Marcipános, mind csoda!
Összegyúrja Virág néni, – Menjünk együtt most oda!
Micsoda műalkotások, bámulja a sok gyerek.
- Majd meghalok, úgy megenném, hozzányúlni nem merek…

Édességből, szeretetből készült ez a sütemény,
ámul-bámul nagy szemekkel kisleány és kis legény.
Rajta, gyertyaszám mutatja ki, hány éve született,
Virág néni új művével színezi az ünnepet.

Azt kívánom, ez a “cukrász”, soká éljen még nagyon,
Tortadísze virítson még sok ünnepi asztalon!
Bár nincs saját cukrászdája, főállásban “csak” nagyi,
szívből készül a finomság: torta, süti, vagy fagyi!

Süssön még pár ezer tortát, legyen boldog élete,
Egészségre, örömökre legyen örök bérlete.
Édes élet vegye körül, kis unokák, csemeték,
Nekik süsse még 100 évig a sok finom csemegét.

Halottaknak napján,
gondolkozz el, kérlek!
Mennyire fontosak
azok, akik élnek?
Milyen gyakran gondolsz
rájuk szeretettel?
Jelenthet-e annyit,
mint ki régen ment el?

Ilyenkor az ember
temetőbe jár ki,
Elmúlt szeretteit
véli megtalálni.
Közben annyin élnek
magányosan, távol,
kire nem jut idő,
kit a szív nem ápol.

Pedig a halottak
a szívünkben élnek.
A hétköznapokba
bőven beleférnek.
M’ért nincs az élőkért
ugyanilyen ünnep,
ami lángra gyújtja
apró mécsesünket.

Aki elment, jól van,
csak egy más világon,
s nem tud örvendezni
levágott virágon.
Földdé porladt testet
látogatsz a sírnál.
Élőkért tehetnél,
ahelyett, hogy sírnál!

Oly sok a magányos,
kinek nem jut semmi.
Ki örülni tudna,
ha tudnák szeretni.
Ám ezt meg se látod
- tudod – attól félek.
Megbékélni kéne,
s nem visz rá a lélek.

Vársz, amíg késő lesz,
mikor már nem bánthat,
akkor száll szívedre,
majd a gyász, a bánat.
S jön halottak napja,
s mész a temetőbe,
bocsánatot kérni,
s elbúcsúzni tőle…

Pár szál virág az üzenet,
pár szál virággal üzenek!
Szívemből szól, s ha megkapod,
kívánok szép születésnapot.

Hány kedves éved volt enyém,
tovarepültek könnyedén,
édesítve az életem
hálám ezért most végtelen.
Patakmeder, s a kis patak
mely lágy ölében elhalad,
egymást simítva alakul,
néha lágyan, néha vadul.
Így csiszolódik életünk,
s hisszük, hogy jobbakká leszünk,
vagy elfogadjuk azt, ha nem,
de erről szól a szerelem.
Mert szép, ha boldog, de néha fáj,
néha megalkudni muszáj.
Nem túl nagy ár az örömért,
mely bennünket oly gyakran ért.
Itt köszönöm most meg neked,
pár szál virág az üzenet.

Pár szál virág az üzenet,
pár szál virággal üzenek!
Szívemből szól, s ha megkapod,
kívánok szép születésnapot.

Szeresd napod, mi rád ragyog,
Zord felhők között, ha láthatod.
Életre kel fű, fa, virág.
Pislákol fényben a világ.

Nevet az ég, ragyog a nap,
Azt dalolják a madarak:
Pille könnyű az életed,
Otthonra lelsz, ha megleled,
Tiszta szíved és lelkedet.

Zord télnek sötétjében alszik a világ,
amikor előbújik az apró hóvirág.
Még fák ágain táncol, a hideg tél szele,
ám e picinyke élet, mégis dacol vele.
Törékeny, zöld levélkék, védelmező kezek,
védik a karcsú szárat, óvják az életet.
Fehér apró virágok, lehajtott, kis fejek,
a szolgáló alázat példája ez lehet.
Bátor, törékeny hírnök, tavasz küldötte Ő,
S úgy várjuk évről-évre mikor bújik elő?