Aranyosi Ervin versei

Versbe szőtt gondolataim

By

Aranyosi Ervin: Kakukk az órában

Aranyosi Ervin: Kakukk az órában

Beköltöztem az órába,
kaptam szép feladatot,
így óránként időt mondok,
nektek kakukkolgatok.
Ez a bére a szállásnak,
a hangommal fizetek,
időt mondok, s melegítem,
hangommal a szívetek.

Nehéz munka, meg kell mondjam,
mert odabent sosincs csend,
a kerekek csikorognak,
így mérve a végtelent.
Jár az inga, jobbra-balra,
lépését számolgatom,
s fejben tartom, mondókámat
hányszor is kell mondanom!

Egyszer nagyon elrontottam,
elszámoltam magamat,
hívták is az órásmester,
ki az órákban matat.
Nem találta meg a hibát,
mert aztán nem tévedtem,
rajtam meg nem kérték számon,
hogy ezt vajon mért tettem.

Éjjel-nappal éberen kell
az órákat számolnom,
mert az ember nem számolja,
hát nekem kell rászólnom!
Én vagyok az óra őre,
szíve-lelke, s az a fő,
én nélkülem nem is telne
ilyen szépen az idő!

Aranyosi Ervin © 2024-12-01.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett.
Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: A kígyó és a fűrész

Aranyosi Ervin: A kígyó és a fűrész

A kígyó átbújt a szellős kerítésen,
aztán meg átcsúszott egy kézifűrészen.
A fűrész fogai a kígyóba martak,
anélkül, hogy bármi rosszat is akartak.
A kígyó mérges lett – bár nem volt mérges kígyó,
úgy gondolta, ez már támadás, s ez így jó!
Szép, erős testével a fűrész körbe fonta,
s préselte, ahogy az áldozatát szokta!

Minden szorításnál több fájdalmat érzett,
és az sem zavarta, hogy több sebből vérzett.
Nem hagyhatta azt, hogy a fűrész legyőzze,
hogy a fájdalmait végképp betetőzze!
Harag, düh dúlt benne, ahogy szorította,
satuját, ha fájt is, meg mégsem nyitotta.
Bosszú vezérelte, s életét vesztette,
a reá mért idő így eljárt felette!
A csökönyös kígyó végül belepusztult,
így lett a halála, a fájdalmon túl rút.
Végtelen dühében az életét adta,
mígnem bele is halt a nagy feladatba.

Persze, van ennek is méltó tanulsága,
ha nem háborúzol, azért nem vagy gyáva!
Mérlegelj, mielőtt dühös harcba kezdesz,
van-e hasznod abból, ha levet eresztesz!
Nem mindegyik csatát érdemes megvívnod,
tudnod kell, elég-e önmagadban bíznod!
Az elengedésnek is lehet nagy haszna,
sokszor jobb, ha harcod, el lehet halasztva!
Uralkodj dühödön, tanulj tovább lépni,
elvakultan nem tudsz boldogulni, élni!
Gondolkodj el inkább, vajon miért kaptad,
mit tanít ez neked, s talán pont miattad
jött ez az akadály, hogy dühöd kezeljed!
Lépj tovább, s a létben örömödet leljed!

Aranyosi Ervin © 2024.06.07.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: A terített asztal meséje

Aranyosi Ervin: A terített asztal meséje

Egyszer volt, hol nem volt, mesém hogy is kezdjem,
hogy a szereplőkre ráismerhess menten!
Volt egyszer egy konyha, hol naponta főztek,
ott bizony edények, eszközök időztek.

Voltak ott serpenyők, lábasok, fazekak,
szekrény, mit egy asszony eszközzel telerak.
Fűszeres polc, hűtő, sütő, főzőlappal,
márvány mintás pult is, és tálaló asztal.

Evőeszközökkel telerakott fiók,
ami nem záródik, ha valami kilóg!
Konyhai holmik, mit nem nyelt el kanális,
és, hogy ne felejtsem, egy merőkanál is!

Ez a merőkanál, merő egy kanál volt,
amilyet nem kínál bármilyen kanálbolt!
Mert a merőkanál, mert levesből merni,
bármilyen fazékból, finom levet nyerni.

Volt egy boldog társa: szelíd, kezes lábas,
Lábatlanban készült, hogy utána járhass!
Igaz, lába nem volt, ám, volt két nagy füle,
azért, hogy jól halljon, de vajon kívül-e?

Persze, hogy a fülek a külsején voltak,
s pont annyit hallottak, amennyit a holtak.
Ám a főzőcskézők fülön tudták csípni,
így tudták tűzhelyhez, vagy asztalhoz vinni!

A lábas magától nem is tudott járni,
csak készülő ételt jól magába zárni.
Bár kalapja nem volt, volt egy szép fedője,
így az étel íze, nem szállt el belőle.

Jó kis csapat voltak a merőkanállal,
amely ételosztást és tálalást vállal!
A levesestál, pont ily társakra vágyott,
asztalon trónolva levessel lett áldott!

Körülötte pedig a tányérok várták,
hogy levest kapjanak. A melegét állták.
A tál, s a tányérok porcelánból lettek,
hát nemesek voltak és emelkedettek.

Igaz, ez okozott kis törékenységet,
magasból lehullva, könnyen értek véget!
De a többi holmit kényesen lenézték,
díszes festésükkel a múltat idézték.

A lábas, a fedő, bizony fémből készült,
merőkanál végén egy félgömbnyi rész ült.
Könnyen kitalálod, mi járt a fejében,
ha ott volt főzéskor a lábas közelében!

Lábasból a levest, bizony, csak ő merte,
annak finom ízét könnyen felismerte,
ő lapátolta át a levesestálba,
a fenséges tálat hűen, így szolgálta.

Pedig az lenézte a szorgalmas szolgát,
aki oly lelkesen végezte a dolgát!
Uralta az asztalt, mással nem törődött,
ám, egy nap leesett, s apróra törődött.

Hej, a háziasszony, igencsak siratta,
nem azért mert nagyon aggódott miatta,
csak ehhez a tálhoz, egy készlet tartozott,
magával sok féle, kényes tányért hozott.

Ugyanilyen tálat, hol fog majd szerezni,
mert az ősrégi volt, s nem lehet már venni!
A másik fajtától a sok tányér elüt,
rajtuk különleges festés volt mindenütt.

Az úri tál nélkül szegényes a készlet,
hát a háziasszony, e dologtól kész lett!
Kiborult, siratta, szinte toporzékolt,
bíz ez a jelenet, igencsak pocsék volt.

Mérgében a készlet többi szép tányérját,
vagdosta a földhöz, s róla vettek példát,
a fia, s a lánya, s élvezték a mókát,
ahogy a sok tányért törve, földre szórták.

Nahát így ért véget a porcelán készlet,
az evőkanál is munka után nézhet!
Á, dehogy ő marad, és vele a lábos,
a törékenység, a kényesre halálos!

Másnap már egy új tál uralta az asztalt,
nem volt bejáratott, még nem volt tapasztalt,
nem volt olyan máza, mint az elődjének,
de helyt tudott adni a szakácsnő főztjének.

Aranyosi Ervin © 2024.06.03.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: A Gatyás ölyv nadrágja

Paráda Zsolt fotója

Aranyosi Ervin: A Gatyás ölyv nadrágja

Az ölyvnek fázott a lába,
szüksége volt hát gatyára.
Elrepült tehát a tóhoz,
az ott lakó rák-szabóhoz!
Ám a ráknak nem volt vászna,
a raktárba hátra mászna,
de ott nem lelne csak selymet,
az meg pont a sasnak kellett!

Szólt az ölyvnek, hozzon vásznat,
mert különben tovább fázhat.
nem lesz nadrágja, gatyája,
és lefagyhat a bokája.
Hej, az ölyv csak bosszankodott,
de fogta a vándorbotot,
s nekivágott a világnak,
hogy elhozza azt a vásznat!

Ahogyan szállt fenn az égen,
lent egy embert látott éppen,
vagyis, olyan emberformát,
ki szél ellen tette dolgát!
Oda is szállt a vállára,
amit takart színes sálja.
A nyakában az lobogott,
s madarakat riogatott!

Ő volt a madárijesztő,
kitárt karja is volt kettő,
fején, mint a csőszön, kalap,
ami e szakmában alap.
Hát így szólt az ölyv a bábhoz,
így kezdett alkudozáshoz.
Minek ez a csúf sál neked,
ha süt a Nap, nincs meleged?

Mi lenne, ha nekem adnád,
tudod, kéne egy szép nadrág,
és a Rák azt meg is varrná
– már ha túlélni akarná,
mert ha nem, hát úgy felbosszant,
csipkedni fogom naphosszat!
Ha varr, kaphat fizetséget,
fizetek egy jó ebédet!

Szóval, adod azt a sálat,
vagy átszabjam az orcádat,
minden egyes szalmaszálad,
külön-külön széllel szállhat!
Ám a bábu csendben maradt,
felbosszantva a madarat!
Ha nem adod önként nekem,
a nyakadról letekerem!

Elkezdte a sálat húzni,
a bábuval háborúzni.
Az meg veszni hagyta kincsét,
inkább, mint, hogy leterítsék.
És az ölyv, sok karma között,
a sállal párat körözött,
majd felszállt az égbe vele.
Oda is volt útlevele.

Aztán megint ment a tóhoz,
az ott hagyott rák-szabókoz.
Megvan nadrághoz az anyaga,
s ha a szabó nem lesz hanyag,
akkor végre elkészülhet,
az ölyvre nadrág kerülhet!
Így lett hát az ölyvből gatyás,
jobban is fest, mi-tagadás!

Aranyosi Ervin © 2024.05.23.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: A kis vasutas


Aranyosi Ervin: A kis vasutas

Kis gyerekként, az udvarban, én voltam a vasutas,
kutyus, cicus, sok kiscsirke lehetett ott az utas!
Felszálltak a vonatomra, utazhattak rendesen,
leszállhattak állomáson, s ügyeltem, hogy rend legyen!

Kalauzként, végigjártam a vasúti kocsikat,
lyukasztottam a jegyeket, mit az utas sem vitat.
Bodri kutya volt minálunk a jó mozdonyvezető,
piros zászlóval intettem, hátra mikor mehet ő!

Minden egyes állomáson kiáltottam: – Kiszállás!
Volt ki leszállt, volt ki felszállt, ezért volt a megállás.
Utaztunk hát a vidéken, kattogtak a kerekek,
néha vonatozni jöttek szomszédból a gyerekek.

Olykor tehervonatom volt, kert végében tolattunk,
szétszedtük a vagonokat, majd sorrendbe beraktuk.
Piros zászlóm lengedezett, jeleztem a mozdonynak,
hogy kocsikat hátrafelé, más vágányra, hogy tolhat.

Átállítottam a váltót, aztán intettem megint,
gurultak is a vagonok, az elképzelt terv szerint.
Aztán egy nap, piros zászlóm váratlanul elveszett,
anélkül meg nem irányít vonatot a képzelet.

Legutolsó utazáskor leszúrtam a földbe én,
és a magas fű benőtte, nem leltem meg könnyedén.
Nagyon hiányzott a játék, nem mozdult a vonatom,
szomorúan búslakodtam, azokon a napokon.

Majd nagyapám, kert végében, egy szép napon rátalált,
unokája örömére a közlekedés helyreállt.
Arcomról öröm sugárzott, beindult a forgalom,
újra megtelt utasokkal az elképzelt vonatom!

Aranyosi Ervin © 2024.05.11.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Mese egy törpének


Aranyosi Ervin: Mese egy törpének

Meséltem egy törpének,
s mert tetszett a történet,
ámuldozva hallgatott,
abba nem maradhatott!
Folytattam hát a mesét,
elmondom az elejét:

Egyszer volt – mert lehetett –
a Nap vígan nevetett,
és vidám volt a világ,
csodát látott, aki lát!
Volt egy apró, törpe lény,
így kezdődött a regény,
bizony felkerekedett,
hogy bejárja az eget!

Szépen összecsomagolt,
lelkében sok csoda volt,
zsákjában meg élelem,
váltás ruha, kényelem,
éjszakára hálózsák,
éji lámpa, s más jóság,
ami egy vándornak kell,
törpénk mindenre figyel!

Felkapott egy kalapot,
árnyékolni a napot.
Vállán lóg egy köpönyeg,
mely a szelet töri meg.
Neki vágott könnyedén,
túljusson a földtekén,
hogy megmássza a hegyet,
hogy elérje az eget!

Ment felfelé a hegyen,
hogy majd magasan legyen,
bejárt erdőt, réteket,
s látott csodaszépeket!
Kísérték a madarak,
hallgatta a dalukat,
s néha ő is dalba fog,
énekelve dallamot.

Éjszakára megpihent,
előbb persze, enni ment,
aztán álomba merült,
s álmában már sikerült
elérni a kék eget,
ebből tudta, szép lehet!
Reggel aztán útra kélt,
vándor bottal mendegélt.

Keskeny ösvény vezette,
ebédjét is megette,
Ment csak kis lábaival,
míg egyszer egy sziklafal,
az útjába nem került,
mely az ösvény végén ült.
Innen mászva ment tovább,
megtalálni a csodát.

Mászott egyre felfelé,
s hitte célját meglelé!
Hisz a hegycsúcs égbe nyúlt,
s jó magasnak bizonyult!
Mászott, mászott egyre fel,
s hitte majd lépcsőre lel,
mely az égbe felvezet,
mit megnyit a képzelet.

Aztán hegytetőre ért,
és bizony az égig ért.
Rajta nagy fenyőfa nőtt,
s nem látott más feltűnőt.
Égbe nyúltak ágai,
rajta másztak lábai,
s kezével kapaszkodott,
mászott, s nem panaszkodott!

Az álmokért tenni kell!
Nem érte be ennyivel,
felhők szálltak mellette,
szél hozta és szél vitte.
Ág végére kimászott,
belátta a világot,
csodaszép volt odalent,
gyönyörködve megpihent.

Aztán arra járt a szél,
hozzá kedvesen beszél,
kérte, hozzon felleget,
szépen szállót, s eleget.
S lám, a szél szót fogadott,
hozott felhőfogatot.
Így felhőkre léphetett
s elérte a kék eget!

Minden szép volt, s csudajó,
pont egy törpének való,
mennyi látvány, mennyi szép,
megcsodálva nézett szét.
A Nap is ott volt közel,
fényözönnel ünnepel.
s törpénk hitte, miatta,
minden fényét kiadta!

Ám a Nap épp búcsúzott,
az ég aljára kúszott,
messziről integetett,
s elhagyta a kék eget.
Helyére feljött a Hold,
neki hideg fénye volt,
ezüst fényét Nap adata,
magát így ragyogtatta.

Sötét volt az éjszaka,
s az ég ezernyi csillaga,
felgyulladtak az égen,
világítva, szerényen!
Felhő, puha, vetett ágy,
ám törpénk már többre vágy,
elérni pár csillagot,
ezért nyújtózott nagyot.

Ám hozzájuk fel nem ér,
s bár ott a Göncölszekér,
nem jön le a vándorért,
nem tehet az álomért.
Hát a törpe ott maradt,
s meglátott egy madarat,
amely pont arra repült,
sas volt, s neki sikerült.

Kérlelte a törpe őt,
adjon helyet, röptetőt,
hátára, hadd másszon fel,
csillagokhoz lásson el!
S lám, a sas szót fogadott,
a hátán helyet adott,
aztán magasba repült,
hátán ott, a törpe ült.

Amint épp emelkedett,
elhagyva a felleget,
egyre kisebb lett a Föld,
a sok csillag egyre nőtt.
Aztán egyet elértek,
odaszálltak, s lenéztek,
egy fény-lépcső vezetett,
mit elérni lehetett.

Hát a törpénk búcsúzott,
sashátáról lecsúszott,
Aztán lépdelt lefelé,
a csillagfény elnyelé.
Lépcső alján hegytető,
csúszdázásra késztető,
ahol törpénk lesuhant,
rövidítve az utat.

Hegy aljában vár lakott,
mely nem viselt ablakot,
átlátszó volt a fala,
s fénylőbb volt mint valaha.
Vár aljában kapu állt,
minden vándort, nyitva várt,
ragyogva csalogatott,
kíváncsira így hatott.

Ment hát törpénk befele,
csoda történt épp vele,
várta őt a trónterem,
ahol néhány trón terem.
Jobbra-balra asztalok,
asztaloknál angyalok,
s a trónon angyalkirály,
királynő, és királylány.

Közben gyémánt hárfa szólt,
rá fuvola válaszolt,
orgona és harsona,
angyaldalok szép hona.
Zenére sok angyal vár,
dallamára táncot jár,
csoda égi mulatság,
ahogy percük múlatják.

Törpénk csak ámuldozott,
minden széppé változott,
körülvették angyalok,
mind ételt kínálgatott.
– Egyél, igyál, légy vidám,
jókedvvel tudj nézni rám! –
Dúdolták az angyalok,
kis törpénkre ez hatott!

Leült, evett és ivott,
táncolókra sandított,
minden tetszett őneki,
bárcsak szárnya nőne ki!
Angyal lenne, s maradna,
más álmokat feladna,
s élvezné az életet,
hisz itt élni szép lehet.

Ahogy telt-múlt az idő,
álmossága egyre nő,
elringatta a zene,
lecsukódott a szeme.
Majd csodásat álmodott,
melyből öröm származott,
mert álmában otthon járt,
s mindent csodásnak talált.

Majd felébredt, s láss csodát,
megváltozott a világ,
Eltűnt az angyalok hona,
talán nem is ment el oda?
Na nem, ez így nem lehetett,
újra felkerekedett!
Elindult, hogy visszatér,
oda, hol csillag zenél.

Egyszer volt – s mert lehetett –
a Nap vígan nevetett,
és vidám volt a világ,
csodát láthat, aki lát!
Volt egy apró, törpe lény,
újra indult a regény,
bizony felkerekedett,
hogy bejárja az eget!

Indult árkon, bokron át,
újra élni a csodát!
Nappal mászott, majd repült,
míg a csillagra került!
Így telt nappal, s éjszaka,
s így került ismét haza!
Erről szólt az élete,
útját sosem mérte le…

Aranyosi Ervin © 2024-01-08.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett.
Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Gyermeknapra mesekönyvet…


Aranyosi Ervin: Gyermeknapra mesekönyvet…

Mesekönyvet vegyetek,
vegyetek!
Örülnek a gyerekek,
gyerekek!
Mert a mese megtanít,
megtanít,
hogy élje szép napjait,
napjait!

Szabad lesz a képzelet,
képzelet,
a világ is szép lehet,
szép lehet.
És ha beleképzeled,
képzeled,
élhetsz újabb életet,
életet.

Lehetsz te is mesehős,
mesehős,
aki okos és erős,
és erős!
Kitől szebb lesz a világ,
a világ,
s jobbá teszi a fiát,
a fiát!

Varázsolhatsz szebb létet,
szebb létet,
jóra tanít csak téged,
csak téged.
Elmúlik majd, ami rossz,
ami rossz,
a jó győz és messze fut a gonosz,
a gonosz.

Olvass, hallgass meséket,
meséket,
szebbüljön csak az élet,
az élet!
Mesekönyvet vegyetek,
vegyetek!
Örülnek a gyerekek,
gyerekek!

Aranyosi Ervin © 2023-05-14.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett.
Minden jog fenntartva!

By

Aranyosi Ervin: Esthajnal


Aranyosi Ervin: Esthajnal

Utolsó aranyát felhőkre áldozta,
fodros követőit csúnyán hírbe hozta.
Láthatta a világ fénylő ruháikat,
melyre az imádott Nap égetett likat.
S lám a csalfa legény fogta a gúnyáját,
s ott hagyta az égen hófehér juhnyáját,
elbujdosott messze, árny maradt utána,
sóvárgó könny-tenger ömlött a világra.

Szomorúság festi sötétre az eget,
s nincs ki felvidíts az árva felleget.
Bár a Hold már felkelt, nem ér a nyomába,
lemarad, s öltözik a nap aranyába.
A felhők csak sírnak, könnyük földre pottyan,
csillag-szemek nyílnak, ott fenn, izgatottan.
Apró, pici fáklyák gyúlnak körös-körül,
felragyog a Hold is, láthatóan örül.

Fénylőn néz a tó a kérkedő holdfényre,
büszke királynőre, mesebeli lényre.
Szép tükröt tart neki, hadd láthassa magát,
fésülhesse szépre, földig érő haját.
Az eső elapadt, felhő is elfogyott,
lenge szél szárítja fel a sok könny-nyomot.
A Hold csillagok közt vonul fenn az égen,
a napfény visszhangja csendül a szívében.

Aranyosi Ervin © 2022-09-27.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett.
Minden jog fenntartva!

By

Aranyosi Ervin: Csikós legény leszek


Aranyosi Ervin: Csikós legény leszek

Ha egyszer megnövök,
csikós lesz belőlem,
egy ló sem fog soha
elfutni előlem.
Mind a barátom lesz,
s én majd tanítgatom,
az alföld pusztáit,
hátukról uralom.

S tudom a lovaim,
mind kedvesek lesznek,
barátként fogadnak,
tenyeremből esznek.
Vizet húzok nekik
gémeskút mélyéből,
jóllaknak abrakból,
friss széna ízétől.

Megmutatom nekik,
milyen a szabadság,
élvezzék a létet,
s nem kell ahhoz vadság!
Szilaj jókedvüket,
vágtában kiéljék,
föld felett suhanva,
a távot kimérjék.

Paták dobbanása
legyen szép zenéjük,
furulyán kísérve,
dalt játszom beléjük.
Ha jön az éjszaka,
szép legyen az álmuk,
szép életre vágyva,
teljesüljön vágyuk.

Most még gyerek vagyok,
még egy csikóm sincsen,
a jó pásztorkutyám
az egyetlen kincsem.
Rajta tanulom még,
hogy kell lovagolni,
egy kedves, jó szívhez
közelebb hajolni.

Felülök hátára,
jól megkapaszkodom,
töri a fenekem,
de nem panaszkodom.
Ö sem mondja nekem,
hogy töröm a hátát,
vállalja a futást,
a terhet, a vágtát.

Ilyen a barátság,
s jó meglovagolni,
szívből adott szépség,
mesebeli holmi.
Úgy szép, ha kölcsönös,
ha segítjük egymást,
barátod szívében,
mindig a jót meglásd!

Egyszer csikós leszek,
ma még kutyagolok,
kutyán lovagolni,
kicsit fura dolog.
De minekünk tetszik,
és csakis ez számít,
ahogyan a szívünk
egy baráttal bánik!

Aranyosi Ervin © 2022-08-29.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett.
Minden jog fenntartva!

By

Aranyosi Ervin: Csoda az erdőben


Aranyosi Ervin: Csoda az erdőben

Kimentem az erdőbe,
hogy kiürítsem elmém.
Madarak dalát hallgatva,
lelkemet figyelném!
Csendre vágytam, levegőre,
csobogó patakra,
friss szellőre, mi nyugalmam
végre visszaadja.

Bolyongtam az erdő mélyén,
árnyék adta fák közt.
A nap mégis bekukkantott,
leveleket átszőtt.
Fényszikrákat aggatott
az ágak sűrűjére,
mintha az ég ereinek
hullna fényszín vére.

Bambultam, a szépségeset,
a mesést csodáltam,
gondolatban az erdővel,
szinte eggyé váltam.
Majd hirtelen riadalom
törte meg csodámat,
gyilkos lángnyelvek kóstolták
köröttem a fákat.

Menekült a felriadt vad,
kiutat keresve,
a rémület szép szemüket
festi üvegesre.
Vaddisznók, a vadnyulakkal
futottak épp versenyt,
keresték az életösvényt,
mely életet menthet.

Őz és szarvas is megugrott,
menekült a tűztől,
róka, borz, nyest szaladt némán,
némelyik már prüszkölt.
A madarak sikolyától
hangos lett az erdő,
szárnycsapások suhogása,
az egekig felnő.

– Jaj, Istenem, hogy segítsek,
mit tudnék én tenni,
hogyan tudnék varázslóvá,
jótevővé lenni?
Hogyan tudnék most zuhogó
esőt varázsolni?
– Elkezdtem hát imádkozni,
Istenemhez szólni.

– Jó Istenem, kérlek téged,
óvd meg teremtményed,
adj esőt a fellegekből,
hűvös menedéket.
Oltsd el ezt az erdőtüzet,
könyörülj meg rajtunk,
mi tiszteljük nagyságodat,
s csak élni akartunk.

– Jó istenem, tegyél csodát,
mutasd meg erődet,
áztasd el az égő fákat,
locsold meg a földet.
Adj esélyt az állatoknak,
bokroknak és fáknak,
te nélküled földönfutó
életekké válnak.

Kérésemre választ kaptam,
cseperegni kezdett,
néhány borús kedvű felhő
dús levet eresztett.
Aztán mint egy zuhatagban,
az eső úgy ömlött,
s éreztem az Univerzum
a jók mellett döntött.

Elfüstöltek mind a lángok,
égő szaguk áradt,
s hullt az áldás, a jó Isten
bele nem is fáradt.
A lelkemben hála ébredt,
tovább imádkoztam,
s remélem, a teremtőmnek
örömöt okoztam.

– Jó Istenem, úgy csodálom
együttérző tetted,
tisztellek, hogy ezt az erdőt
szívvel megmentetted,
visszaadtál hitet, reményt,
bizalmat a jóban,
hatalmas a te jóságod,
s teremtményed jól van.

– Bár az ember lenne képes,
ilyen csodát tenni,
bárcsak tudnánk mindannyian
jót-teremtők lenni!
Talán tanulunk te tőled
tiszta emberséget,
talán mindennapjainkban
követhetünk téged!

Aranyosi Ervin © 2022-08-18.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett.
Minden jog fenntartva!