Aranyosi Ervin: Én és a cicám

Aranyosi Ervin: Én és a cicám

Mikor bejön, köszön nekem.
Vajon minek köszönhetem
ezt a bájos cicahangot,
mely megtisztel, adva rangot?
Mert én vagyok a gazdája,
s hogy ezt tudjam, ügyel rája!
Ha tehetem, fel is veszem,
simogatom, kényeztetem.

Dorombolva hálálkodik,
és a lelkünk találkozik.
Nem is tudja az az ember,
aki így szeretni nem mer,
életéből mi hiányzik,
ha a lelke végre játszik.
Hisz jó, ha van kit szeretni,
és viszont szeretve lenni.

Nem véletlen, hogy a macskám
szeretete mindig hat rám.
Mikor éhes, megint jelez,
egy kis figyelmet így szerez.
Megyek vele a konyhába,
tápot öntök cicatálba.
Simogatom, biztatgatom,
s rögtön fogy a kaja-halom.

Gyakran végig is kell várni,
nem elég csak kiszolgálni!
Jó, ha ott állok mellette,
s végig nézem, hogy megette.
Aztán megyünk a dolgunkra,
engem persze vár a munka,
Lefekszik a közelemben,
vagy épp leül velem szemben.

Innentől ő vigyáz engem,
s tán a lelket tartja bennem.
Teszem dolgom, ő már alszik,
már a szuszogás sem hall’szik
De tudjuk, hogy ott a másik,
a szeretet szinte látszik,
ami összeköti lelkünk.
De jó, hogy egymásra leltünk!

Aranyosi Ervin © 2018-06-07.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva