Mindennapok, élet, gyász, remény, hit

febr
3

Aranyosi Ervin: Tőlünk függ!

Category: Mindennapok, élet, gyász, remény, hit Tags: Aranyosi Ervin, befogadó, boldogabb, igazunk, lelked, lét, mindannyian, szabad akarat., szeretet, Tőlünk függ!, változol, vers Leave a Comment

Aranyosi Ervin: Tőlünk függ!

Adnék reményt és holnapot,
ami a lelkemben ragyog,
amitől emberibb vagyok.

Mit nem vehetnek tőlem el,
s amit más is megérdemel,
ezért jöttem a Földre el.

Csak tőlünk függ, van-e remény,
hogy felgyullad a tiszta fény,
vagy árnyékként bennünk marad,
mert a világ áll, s nem halad!

Csak tőlünk függ, van-e hitünk,
s valós-e az, amit hiszünk,
hogy eléri-e lelkedet
a befogadó szeretet?

Mutatnék jó utat neked,
és mennék is rajta veled,
amíg a célt meg nem leled!

Mert létezik egy szebb világ,
mit nem mérgez meg hazugság,
s ha indulsz ott is várnak rád!

Csak tőled függ, hogy változol,
ha kell, milyen döntést hozol,
hogy másoknak mit okozol,
vagy állsz csupán, mint kőszobor!

Hogy teszed-e a dolgodat,
s lesz-e más tőled boldogabb?
Vagy minden marad a régiben,
s elfogadod: – A lét ilyen!

Vagy elhiszed, okkal vagyunk,
s teremt szabad akaratunk,
és sosem vagyunk egymagunk!

Egyek vagyunk mindannyian,
és választásunk annyi van!
De nem élhetünk naivan!

Keresnünk kell az igazunk,
s az okot, hogy miért vagyunk,
és porunkból feltámadunk!

Aranyosi Ervin © 2026-02-03.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

jan
31

By Aranyosi Ervin

Aranyosi Ervin: Légy a fény

Category: Mindennapok, élet, gyász, remény, hit Tags: ajándék, álom, Aranyosi Ervin, élet, félelem, figyelem, hit, kedves, Légy a fény, lelked, Napunk, szeretet-csoda, túlvilág, vers, világ Leave a Comment

Aranyosi Ervin: Légy a fény

Sötét, komor világban élünk,
reszket a lelkünk, jövőnktől félünk.
Nem tudjuk ránk mikor talál,
az agyon rettegett halál!

Pedig amott, a túlvilágban,
ott is élet, és nem halál van!
Isteni részünk van odaát,
s éli a szeretet-csodát!

Ha képes lennél hinni benne,
hogy nincs okod a félelemre,
ha rólad szólhatna az élet,
ugyanígy élnéd az egészet?

Vagy világod jobbá szeretnéd,
a napjaidat szebbé tennéd,
s valóban csak azt tennéd mással,
mi örömmel tölt meg, boldogsággal?

Mi lenne, ha mától figyelmed,
azt mutatná, mi van tebenned?
Ha másokkal kedvesebb lennél,
s lelked szavára jól figyelnél.

Ha meglátnád a jót, a szépet,
s ráéreznél, hogy ez az élet,
több is lehet, mint egy rossz álom,
hogy okkal vagy itt e világon!

Vigyünk hát fényt az életünkbe,
legyünk végre a Napunk tükre,
ragyogjuk be a többi embert,
azt is, aki még élni nem mert!

Ha egy lelket fel tudsz emelni,
ha tőled tud örömre lelni,
már akkor nem éltél hiába,
küld hát ki fényed a világba!

Pár jó szó kell, az jó ajándék,
jónak lenni egyszerű játék,
csupán a jó szándék vezessen,
hogy szíved őszintén szeressen!

Légy hát a fény, itt a sötétben,
s engedd, hogy mást a fényed érjen,
s ha majd a világ felragyog,
elmondhasd: – Én a fény vagyok!

Aranyosi Ervin © 2026-01-31.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

jan
21

By Aranyosi Ervin

Aranyosi Ervin: A világ nem minket szolgál

Category: Mindennapok, élet, gyász, remény, hit Tags: A világ nem minket szolgál, Aranyosi Ervin, lebomló, mesterslges, műanyag, műsor, nagyvilág, rombol, természet, tévé, vers 4 hozzászólás

Aranyosi Ervin: A világ nem minket szolgál

Egy kihaló állatfajjal több,
vagy éppen kevesebb?
Mit számít, ha nem életre
tanítod szép gyermeked?

Mit számít, ha okos eszköz,
és robot fejünkre nő?
Kipusztítjuk világunkat,
mert a siker a menő!

Romboljuk a természetet,
sorra eltűnnek a fák,
műanyagba fullad bele
a lebomló nagyvilág!

Mások oldják meg gondodat,
mert ez sulykolták beléd,
az jó neked, ha azonnal,
s készen teszik le eléd.

Nem terhel a felelősség,
nincs is döntésed neked,
műsorokkal irányítják,
tévén át az életed!

Az adás a szemed vonzza,
orrodnál fogva vezet,
lassan kihal világodból
az alkotó képzelet.

Mit őseid tudtak régen,
azt már rég nem ismered,
technikára vagy rákötve,
az tölti meg a fejed.

Kihal egykor szép világod,
aztán te következel,
mesterséges lép helyedre,
s csak egy mérföldkő leszel.

A világ nem téged szolgál,
s a félelmed egyre nő,
nemzedéked mélybe hull,
mint taigetoszi csecsemő.

Megvárod a világ végét,
vagy felnyitod szemedet,
s átveszed az irányítást,
és győzhet a szeretet?

A világ nem minket szolgál,
szolgái mi ne legyünk!
Vagy új világot teremtünk,
vagy örökre eltűnünk!

Aranyosi Ervin © 2026-01-21.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

jan
19

By Aranyosi Ervin

Aranyosi Ervin: Ne mástól várd!

Category: Mindennapok, élet, gyász, remény, hit Tags: Aranyosi Ervin, élhetetlen, ember, gonosz, hazugság, képes, Ne mástól várd!, önzés, robotok, szemét, szolgák, tudomány, vers 2 hozzászólás

Aranyosi Ervin: Ne mástól várd!

Mástól várod a megoldást?
Sohasem leszel szabad!
Azt kellene észrevenned,
hogy világod elszalad!

Más nem tudja megoldani
helyetted a gondodat,
tüzet nem fog eloltani,
ki csak odamondogat!

Bár segítők segíthetnek,
hogy megtaláld jó utad,
de a tudás ott él benned,
s ha figyelsz rá, jót mutat.

Állj csak meg a rohanásban,
vizsgáld csak meg lelkedet,
száguldozva, kapkodásban,
a jót fel nem ismered!

Mi lenne, ha megkeresnéd
magadban az okokat,
s visszavennéd kezedbe
a döntést hozó jogodat!

Más nem érezhet helyetted,
s nem tudja, mi jó neked,
egyedül csak te vagy képes
helyrehozni életed!

Az orvos nem gyógyított még,
tanár tudást nem tanít,
jogász is csak megkutyulja
az igazság dolgait.

Az ember szemétre termel,
csak fogyjon el egyre több,
a jóság nem is feltétel,
és a romlás szembeköp!

Látod, magunk alatt vágjuk
büszke ésszel ki a fát,
így omlik le Bábel-tornya,
és agyonnyom a világ.

Élhetetlen lény az ember,
csak harácsol, s nem szeret,
mindig csak utólag bántja
lelkét lelkiismeret.

Fel kellene szemed nyitnod,
végre látnod kellene,
mielőtt még elnyel minket,
az önzésnek tengere.

A világ nem minket szolgál,
mert a szolgák mi vagyunk,
ha így folytatjuk a dolgunk,
mindannyian kihalunk.

Nem is marad más utánunk,
csak lézengő robotok,
kik egy maréknyi gonoszért,
lapátolnak homokot.

Új létforma lesz a földön,
mely érezni képtelen,
ám, a hazugság-tudásból,
tudománya végtelen.

Aranyosi Ervin © 2026-01-19.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

dec
28

By Aranyosi Ervin

Aranyosi Ervin: Mindennapi ünnepünk

Category: Mindennapok, élet, gyász, remény, hit Tags: ajándék, Aranyosi Ervin, boldog, emlék, fényt, gyűjt, hoz, Mindennapi ünnepünk, mosoly, ölelés, percek, vers Leave a Comment

Aranyosi Ervin: Mindennapi ünnepünk

Nem tülekszünk, nem tolakszunk,
életünkbe fényt hozunk.
Mutatjuk a nagyvilágnak,
hogy mi összetartozunk!

Nem a pénzről szól az ünnep,
s nem csak néhány órát tart,
naponta több ölelésre
is kitárjuk mi a kart!

Mosolyunkkal simogatunk,
szerzünk boldog perceket,
a figyelmünk szép ajándék,
s adni mindennap lehet.

Együtt vagyunk, felolvadunk,
megéljük az életet,
lelkünk mélyén gyűjtögetjük
a közös emlékeket.

Amire csak szükségünk van,
azt év közben vesszük meg,
nincs csili-vili ajándék,
mert nem attól lesz ünnep.

Nagyobb kincs az ölelésünk,
s abból minden napra jut,
s nem az boldogítja lelkünk,
hogy a sütiket faljuk.

Mosoly, s jó szó az ajándék,
közös, kedves pillanat,
s nem lessük a meglepetést:
– Mi vár ránk a fa alatt?

Italra sem költjük pénzünk,
kibírjuk mi józanul,
s örülünk, hogy kötelékünk,
ünnepekkor sem lazul.

Jó érzéssel töltjük hát meg
a szeretteink szívét,
ezzel tesszük fényesebbé
a szeretet ünnepét!

Aranyosi Ervin © 2025-12-28.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

nov
27

By Aranyosi Ervin

Aranyosi Ervin: Művészet?

Category: Mindennapok, élet, gyász, remény, hit Tags: alkot, Aranyosi Ervin, ihlet, képek, képzelet, művész, művészet, öncélúan, öröm, ötlet, szabad akarat., szeret, tanít, vers, világ Leave a Comment

Aranyosi Ervin: Művészet?

Művészet, ha a világról alkotsz újabb képeket,
teremtésre inspirálja lelkedet a képzelet.
Ha a szíved adod hozzá, s mindent, ami csak te vagy,
érzéseid képbe öntöd, míg a múló perc lehagy.

Nem művészet művészkedni, másolni a másikat,
amikor magad sem érzed, azt, hogy igazán ki vagy.
Mikor öncélúan teszed, mert sikerre, pénzre vágysz,
s abban, amit másnak alkotsz sok örömöt nem találsz.

Ki mondja meg, hol a határ, mi a több, a kevesebb,
lehet művész az is, ki a saját sorsán kesereg?
A kérdés, hogy mit tudsz adni, hogy másoknak jobb legyen,
van-e a lelkedben szikra, hogy mást boldoggá tegyen?

Tudsz-e mást is tanítani, szebbíteni életét?
Ötleteid okkal jönnek, s fentről teszik le eléd!
Az alkotás, ihletettség, megélt szabad akarat,
amikor a lét megérint, s hozzáteszed magadat.

Nem biztos, hogy az mind művész, aki fentről megítél,
míg te alkotsz, létrát mászik, s kritizálva jobban él.
Aki beállva a sorba, szolgál önző célokat,
s nem látja, hogy mitől szenved eközben a nép sokat.

A művészet nem piacképes, a lélek nem eladó,
s míg az ihlet belülről jön, teremtő az alkotó.
Mégis lámpát csak így lehet gyújtani a lelkekben,
mikor érzem, egy világot, én már jobbá szerettem!

Aranyosi Ervin © 2025-11-27.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

nov
25

By Aranyosi Ervin

Aranyosi Ervin: Hiányoznék?

Category: Mindennapok, élet, gyász, remény, hit Tags: alkotó, angyal, Aranyosi Ervin, bírok, elmúlik, Földön, Hiányoznék?, húrok, kenyér, keresel, lant, másvilág, mindennapi, p, pillanat, vers Leave a Comment

Aranyosi Ervin: Hiányoznék?

Hiányoznék, ha nem lennék?
Ha egy másvilágba mennék?
Ha nem írnék újabb verset,
olyat, ami neked tetszett?

Ha átlépnék a küszöbön,
s nem írnám le, hogy küszködöm,
s nem bírok el a világgal,
mert csak megtűr, ímmel-ámmal.

Hiányoznék, ha nem volnék,
többé jó szót sosem szólnék?
A rímjeim elfogynának,
csak elmennék, mert már várnak?

Mindennapi kenyeremet,
nem osztanám meg már veled,
minden verssor kisimulna,
s velem tán egy rész elmúlna.

Hiányoznék? Vagy tán mégsem?
Magányosan, fájón végzem?
Nem hiányzik majd mit adtam,
eltűnök a pillanatban?

Keresel-e, ha elmúlok,
vagy elszakadnak a húrok,
lantom nem zeng újabb dalt már,
vagy posztumusz diadal vár?

Hiányoznék, ha nem lennék?
Verset írni elfelednék?
Ma még itt a Földön járok,
de lassan angyallá válok!

Hiányoznék? Vajon kinek?
Az alkotót ki menti meg?
Elég az, ha ad magától,
aztán eltűnik a mából?

Aranyosi Ervin © 2025-11-25.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

nov
12

By Aranyosi Ervin

Aranyosi Ervin: Őszi gondolatok

Category: Mindennapok, élet, gyász, remény, hit Tags: Aranyosi Ervin, ember, képzelet, megújúlás, Őszi gondolatok, sors, teremtés, természet, uralkodik, végzet, vers, vigyáz, világ Leave a Comment

Aranyosi Ervin: Őszi gondolatok

Csodálom azt,
mi örömöt fakaszt.
Lelkemben őrzöm a tovatűnt tavaszt.
A természetet,
mely megújulni képes,
s példát mutat az újjászületéshez.

Csak az ember,
mely erre képtelen,
mert eltunyult, s jóra igénytelen.
Az életét
csak monoton járja,
rossz céljaként, az élet végét várja.

Pedig övé
a szabad akarat,
amely teremt, magot vet, s learat.
Mégsem képes
jobbá tenni hitét,
ezért egysíkú ez a földi lét.

Csak menetel,
bevett szokás szerint,
és elköveti a hibáit megint.
A világában
önző és hanyag,
s lelkét börtönbe zárja az anyag!

Saját magán
sosem uralkodik,
inkább rombol, és oly ritkán javít.
Hiszi, sorsa
előre meg van írva,
halálra vár, megrendülten, sírva.

Habár övé
a mesés képzelet,
hiszi, más írt neki szomorú végzetet.
A technikát
hiszi megújulásnak,
és hátat fordít a valódi tudásnak.

Csak szíven át
tapasztalhatsz csodát,
ha észreveszed mások mosolyát.
Ha megnyitod,
kitárod szívedet,
ha utadon a jószándék vezet.

Ha képes vagy
a jót teremteni,
mert a tudás benned is isteni.
Ha világod
jobbnak elképzeled,
a sors kereke fordul majd veled.

Szeretni kell,
s úgy tenni dolgodat,
hogy világod legyen így boldogabb,
mert rajtunk áll,
milyenné változik,
hogy a lelkünk, milyenről álmodik.

Csodálom hát
a szép természetet,
amely tanít, s a fény felé vezet.
Vigyázok rá,
tőle függ holnapom,
amit teszek, vissza majd azt kapom!

Aranyosi Ervin © 2025-11-12.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

okt
29

By Aranyosi Ervin

Aranyosi Ervin: Addig is…

Category: Mindennapok, élet, gyász, remény, hit Tags: Addig is..., Aranyosi Ervin, boldog, égi sík, figyel, Földön, könnyed, őrködöm, sajnáld, szeretettel, tanulunk, túlvilág, várlak, vers 2 hozzászólás

Aranyosi Ervin: Addig is…

Én várlak majd a túlvilágon,
onnan figyelem léptedet.
Álmodban és a valóságban,
örökké fogom két kezed!

Tudom, hogy lelkednek hiányzom,
hát sajnáld bátran önmagad,
engedd értem potyogni könnyed,
éld szívből meg a gyászodat!

Bár nem láthatsz és nem érinthetsz,
azt tudnod kell, már jól vagyok,
és várok rád az égi síkon,
s körül vesznek az angyalok!

Ám éld csak nyugodtan a létet,
itt nincs idő, hát ne siess!
Szeretettel figyellek téged,
hogy nélkülem is jól lehess!

Maradt még dolgod lenn a Földön,
miket meg kell még, hogy tegyél,
s én óvlak, őrködöm feletted,
s akarom azt, boldog legyél!

És eljön egyszer az a perc is,
mikor újra együtt leszünk,
és újra, szeretni tanulni,
egymásért leszületünk!

Aranyosi Ervin © 2025-10-29.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

okt
26

By Aranyosi Ervin

Aranyosi Ervin: Óra visszaállítás

Category: Mindennapok, élet, gyász, remény, hit Tags: Aranyosi Ervin, életritmus, felborít, gyógyszer, irányító, megvezet, nap, Óra visszaállítás, összezavar., szed, vers, világ Leave a Comment

Aranyosi Ervin: Óra visszaállítás

Ráérek most felébredni,
ma tovább alhatok,
a lakásban minden órát
visszaállíthatok.
Nem ajándék e hatvan perc,
tavasszal elvették.
A világot irányító
idióták tették.

Jól tükrözi világunkat,
az ellopott óra,
ha össze vagy zavarodva,
kinek jön kapóra?
Kinek jó, ha felborítja
életritmusodat,
ha szeded a gyógyszeredet,
ha fejed fáj sokat?

Egy óránk van kipihenni
azt, hogy megvezettek,
letérítettek utunkról,
s újra sínre tettek?
Energiát nem spóroltunk,
ezzel csak a gond van,
hiszen időt mutatónak
a fénylő Nap ott van!

Aranyosi Ervin © 2025-10-26.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

Aranyosi Ervin: Tőlünk függ!

Adnék reményt és holnapot, ami a lelkemben ragyog, amitől emberibb vagyok.

Mit nem vehetnek tőlem el, s amit más is megérdemel, ezért jöttem a Földre el.

Csak tőlünk függ, van-e remény, hogy felgyullad a tiszta fény, vagy árnyékként bennünk marad, mert a világ áll, s nem halad!

Csak tőlünk függ, van-e hitünk, s valós-e az, amit hiszünk, hogy eléri-e lelkedet a befogadó szeretet?

Mutatnék jó utat neked, és mennék is rajta veled, amíg a célt meg nem leled!

Mert létezik egy szebb világ, mit nem mérgez meg hazugság, s ha indulsz ott is várnak rád!

Csak tőled függ, hogy változol, ha kell, milyen döntést hozol, hogy másoknak mit okozol, vagy állsz csupán, mint kőszobor!

Hogy teszed-e a dolgodat, s lesz-e más tőled boldogabb? Vagy minden marad a régiben, s elfogadod: – A lét ilyen!

Vagy elhiszed, okkal vagyunk, s teremt szabad akaratunk, és sosem vagyunk egymagunk!

Egyek vagyunk mindannyian, és választásunk annyi van! De nem élhetünk naivan!

Keresnünk kell az igazunk, s az okot, hogy miért vagyunk, és porunkból feltámadunk!

Aranyosi Ervin: Légy a fény

Sötét, komor világban élünk, reszket a lelkünk, jövőnktől félünk. Nem tudjuk ránk mikor talál, az agyon rettegett halál!

Pedig amott, a túlvilágban, ott is élet, és nem halál van! Isteni részünk van odaát, s éli a szeretet-csodát!

Ha képes lennél hinni benne, hogy nincs okod a félelemre, ha rólad szólhatna az élet, ugyanígy élnéd az egészet?

Vagy világod jobbá szeretnéd, a napjaidat szebbé tennéd, s valóban csak azt tennéd mással, mi örömmel tölt meg, boldogsággal?

Mi lenne, ha mától figyelmed, azt mutatná, mi van tebenned? Ha másokkal kedvesebb lennél, s lelked szavára jól figyelnél.

Ha meglátnád a jót, a szépet, s ráéreznél, hogy ez az élet, több is lehet, mint egy rossz álom, hogy okkal vagy itt e világon!

Vigyünk hát fényt az életünkbe, legyünk végre a Napunk tükre, ragyogjuk be a többi embert, azt is, aki még élni nem mert!

Ha egy lelket fel tudsz emelni, ha tőled tud örömre lelni, már akkor nem éltél hiába, küld hát ki fényed a világba!

Pár jó szó kell, az jó ajándék, jónak lenni egyszerű játék, csupán a jó szándék vezessen, hogy szíved őszintén szeressen!

Légy hát a fény, itt a sötétben, s engedd, hogy mást a fényed érjen, s ha majd a világ felragyog, elmondhasd: – Én a fény vagyok!

Aranyosi Ervin: A világ nem minket szolgál

Egy kihaló állatfajjal több, vagy éppen kevesebb? Mit számít, ha nem életre tanítod szép gyermeked?

Mit számít, ha okos eszköz, és robot fejünkre nő? Kipusztítjuk világunkat, mert a siker a menő!

Romboljuk a természetet, sorra eltűnnek a fák, műanyagba fullad bele a lebomló nagyvilág!

Mások oldják meg gondodat, mert ez sulykolták beléd, az jó neked, ha azonnal, s készen teszik le eléd.

Nem terhel a felelősség, nincs is döntésed neked, műsorokkal irányítják, tévén át az életed!

Az adás a szemed vonzza, orrodnál fogva vezet, lassan kihal világodból az alkotó képzelet.

Mit őseid tudtak régen, azt már rég nem ismered, technikára vagy rákötve, az tölti meg a fejed.

Kihal egykor szép világod, aztán te következel, mesterséges lép helyedre, s csak egy mérföldkő leszel.

A világ nem téged szolgál, s a félelmed egyre nő, nemzedéked mélybe hull, mint taigetoszi csecsemő.

Megvárod a világ végét, vagy felnyitod szemedet, s átveszed az irányítást, és győzhet a szeretet?

A világ nem minket szolgál, szolgái mi ne legyünk! Vagy új világot teremtünk, vagy örökre eltűnünk!

Aranyosi Ervin: Ne mástól várd!

Mástól várod a megoldást? Sohasem leszel szabad! Azt kellene észrevenned, hogy világod elszalad!

Más nem tudja megoldani helyetted a gondodat, tüzet nem fog eloltani, ki csak odamondogat!

Bár segítők segíthetnek, hogy megtaláld jó utad, de a tudás ott él benned, s ha figyelsz rá, jót mutat.

Állj csak meg a rohanásban, vizsgáld csak meg lelkedet, száguldozva, kapkodásban, a jót fel nem ismered!

Mi lenne, ha megkeresnéd magadban az okokat, s visszavennéd kezedbe a döntést hozó jogodat!

Más nem érezhet helyetted, s nem tudja, mi jó neked, egyedül csak te vagy képes helyrehozni életed!

Az orvos nem gyógyított még, tanár tudást nem tanít, jogász is csak megkutyulja az igazság dolgait.

Az ember szemétre termel, csak fogyjon el egyre több, a jóság nem is feltétel, és a romlás szembeköp!

Látod, magunk alatt vágjuk büszke ésszel ki a fát, így omlik le Bábel-tornya, és agyonnyom a világ.

Élhetetlen lény az ember, csak harácsol, s nem szeret, mindig csak utólag bántja lelkét lelkiismeret.

Fel kellene szemed nyitnod, végre látnod kellene, mielőtt még elnyel minket, az önzésnek tengere.

A világ nem minket szolgál, mert a szolgák mi vagyunk, ha így folytatjuk a dolgunk, mindannyian kihalunk.

Nem is marad más utánunk, csak lézengő robotok, kik egy maréknyi gonoszért, lapátolnak homokot.

Új létforma lesz a földön, mely érezni képtelen, ám, a hazugság-tudásból, tudománya végtelen.

Aranyosi Ervin: Mindennapi ünnepünk

Nem tülekszünk, nem tolakszunk, életünkbe fényt hozunk. Mutatjuk a nagyvilágnak, hogy mi összetartozunk!

Nem a pénzről szól az ünnep, s nem csak néhány órát tart, naponta több ölelésre is kitárjuk mi a kart!

Mosolyunkkal simogatunk, szerzünk boldog perceket, a figyelmünk szép ajándék, s adni mindennap lehet.

Együtt vagyunk, felolvadunk, megéljük az életet, lelkünk mélyén gyűjtögetjük a közös emlékeket.

Amire csak szükségünk van, azt év közben vesszük meg, nincs csili-vili ajándék, mert nem attól lesz ünnep.

Nagyobb kincs az ölelésünk, s abból minden napra jut, s nem az boldogítja lelkünk, hogy a sütiket faljuk.

Mosoly, s jó szó az ajándék, közös, kedves pillanat, s nem lessük a meglepetést: – Mi vár ránk a fa alatt?

Italra sem költjük pénzünk, kibírjuk mi józanul, s örülünk, hogy kötelékünk, ünnepekkor sem lazul.

Jó érzéssel töltjük hát meg a szeretteink szívét, ezzel tesszük fényesebbé a szeretet ünnepét!

Aranyosi Ervin: Művészet?

Művészet, ha a világról alkotsz újabb képeket, teremtésre inspirálja lelkedet a képzelet. Ha a szíved adod hozzá, s mindent, ami csak te vagy, érzéseid képbe öntöd, míg a múló perc lehagy.

Nem művészet művészkedni, másolni a másikat, amikor magad sem érzed, azt, hogy igazán ki vagy. Mikor öncélúan teszed, mert sikerre, pénzre vágysz, s abban, amit másnak alkotsz sok örömöt nem találsz.

Ki mondja meg, hol a határ, mi a több, a kevesebb, lehet művész az is, ki a saját sorsán kesereg? A kérdés, hogy mit tudsz adni, hogy másoknak jobb legyen, van-e a lelkedben szikra, hogy mást boldoggá tegyen?

Tudsz-e mást is tanítani, szebbíteni életét? Ötleteid okkal jönnek, s fentről teszik le eléd! Az alkotás, ihletettség, megélt szabad akarat, amikor a lét megérint, s hozzáteszed magadat.

Nem biztos, hogy az mind művész, aki fentről megítél, míg te alkotsz, létrát mászik, s kritizálva jobban él. Aki beállva a sorba, szolgál önző célokat, s nem látja, hogy mitől szenved eközben a nép sokat.

A művészet nem piacképes, a lélek nem eladó, s míg az ihlet belülről jön, teremtő az alkotó. Mégis lámpát csak így lehet gyújtani a lelkekben, mikor érzem, egy világot, én már jobbá szerettem!

Aranyosi Ervin: Hiányoznék?

Hiányoznék, ha nem lennék? Ha egy másvilágba mennék? Ha nem írnék újabb verset, olyat, ami neked tetszett?

Ha átlépnék a küszöbön, s nem írnám le, hogy küszködöm, s nem bírok el a világgal, mert csak megtűr, ímmel-ámmal.

Hiányoznék, ha nem volnék, többé jó szót sosem szólnék? A rímjeim elfogynának, csak elmennék, mert már várnak?

Mindennapi kenyeremet, nem osztanám meg már veled, minden verssor kisimulna, s velem tán egy rész elmúlna.

Hiányoznék? Vagy tán mégsem? Magányosan, fájón végzem? Nem hiányzik majd mit adtam, eltűnök a pillanatban?

Keresel-e, ha elmúlok, vagy elszakadnak a húrok, lantom nem zeng újabb dalt már, vagy posztumusz diadal vár?

Hiányoznék, ha nem lennék? Verset írni elfelednék? Ma még itt a Földön járok, de lassan angyallá válok!

Hiányoznék? Vajon kinek? Az alkotót ki menti meg? Elég az, ha ad magától, aztán eltűnik a mából?

Aranyosi Ervin: Őszi gondolatok

Csodálom azt, mi örömöt fakaszt. Lelkemben őrzöm a tovatűnt tavaszt. A természetet, mely megújulni képes, s példát mutat az újjászületéshez.

Csak az ember, mely erre képtelen, mert eltunyult, s jóra igénytelen. Az életét csak monoton járja, rossz céljaként, az élet végét várja.

Pedig övé a szabad akarat, amely teremt, magot vet, s learat. Mégsem képes jobbá tenni hitét, ezért egysíkú ez a földi lét.

Adnék reményt és holnapot,
ami a lelkemben ragyog,
amitől emberibb vagyok.

Mit nem vehetnek tőlem el,
s amit más is megérdemel,
ezért jöttem a Földre el.

Csak tőlünk függ, van-e remény,
hogy felgyullad a tiszta fény,
vagy árnyékként bennünk marad,
mert a világ áll, s nem halad!

Csak tőlünk függ, van-e hitünk,
s valós-e az, amit hiszünk,
hogy eléri-e lelkedet
a befogadó szeretet?

Mutatnék jó utat neked,
és mennék is rajta veled,
amíg a célt meg nem leled!

Mert létezik egy szebb világ,
mit nem mérgez meg hazugság,
s ha indulsz ott is várnak rád!

Csak tőled függ, hogy változol,
ha kell, milyen döntést hozol,
hogy másoknak mit okozol,
vagy állsz csupán, mint kőszobor!

Hogy teszed-e a dolgodat,
s lesz-e más tőled boldogabb?
Vagy minden marad a régiben,
s elfogadod: – A lét ilyen!

Vagy elhiszed, okkal vagyunk,
s teremt szabad akaratunk,
és sosem vagyunk egymagunk!

Egyek vagyunk mindannyian,
és választásunk annyi van!
De nem élhetünk naivan!

Keresnünk kell az igazunk,
s az okot, hogy miért vagyunk,
és porunkból feltámadunk!

Sötét, komor világban élünk,
reszket a lelkünk, jövőnktől félünk.
Nem tudjuk ránk mikor talál,
az agyon rettegett halál!

Pedig amott, a túlvilágban,
ott is élet, és nem halál van!
Isteni részünk van odaát,
s éli a szeretet-csodát!

Ha képes lennél hinni benne,
hogy nincs okod a félelemre,
ha rólad szólhatna az élet,
ugyanígy élnéd az egészet?

Vagy világod jobbá szeretnéd,
a napjaidat szebbé tennéd,
s valóban csak azt tennéd mással,
mi örömmel tölt meg, boldogsággal?

Mi lenne, ha mától figyelmed,
azt mutatná, mi van tebenned?
Ha másokkal kedvesebb lennél,
s lelked szavára jól figyelnél.

Ha meglátnád a jót, a szépet,
s ráéreznél, hogy ez az élet,
több is lehet, mint egy rossz álom,
hogy okkal vagy itt e világon!

Vigyünk hát fényt az életünkbe,
legyünk végre a Napunk tükre,
ragyogjuk be a többi embert,
azt is, aki még élni nem mert!

Ha egy lelket fel tudsz emelni,
ha tőled tud örömre lelni,
már akkor nem éltél hiába,
küld hát ki fényed a világba!

Pár jó szó kell, az jó ajándék,
jónak lenni egyszerű játék,
csupán a jó szándék vezessen,
hogy szíved őszintén szeressen!

Légy hát a fény, itt a sötétben,
s engedd, hogy mást a fényed érjen,
s ha majd a világ felragyog,
elmondhasd: – Én a fény vagyok!

Egy kihaló állatfajjal több,
vagy éppen kevesebb?
Mit számít, ha nem életre
tanítod szép gyermeked?

Mit számít, ha okos eszköz,
és robot fejünkre nő?
Kipusztítjuk világunkat,
mert a siker a menő!

Romboljuk a természetet,
sorra eltűnnek a fák,
műanyagba fullad bele
a lebomló nagyvilág!

Mások oldják meg gondodat,
mert ez sulykolták beléd,
az jó neked, ha azonnal,
s készen teszik le eléd.

Nem terhel a felelősség,
nincs is döntésed neked,
műsorokkal irányítják,
tévén át az életed!

Az adás a szemed vonzza,
orrodnál fogva vezet,
lassan kihal világodból
az alkotó képzelet.

Mit őseid tudtak régen,
azt már rég nem ismered,
technikára vagy rákötve,
az tölti meg a fejed.

Kihal egykor szép világod,
aztán te következel,
mesterséges lép helyedre,
s csak egy mérföldkő leszel.

A világ nem téged szolgál,
s a félelmed egyre nő,
nemzedéked mélybe hull,
mint taigetoszi csecsemő.

Megvárod a világ végét,
vagy felnyitod szemedet,
s átveszed az irányítást,
és győzhet a szeretet?

A világ nem minket szolgál,
szolgái mi ne legyünk!
Vagy új világot teremtünk,
vagy örökre eltűnünk!

Mástól várod a megoldást?
Sohasem leszel szabad!
Azt kellene észrevenned,
hogy világod elszalad!

Más nem tudja megoldani
helyetted a gondodat,
tüzet nem fog eloltani,
ki csak odamondogat!

Bár segítők segíthetnek,
hogy megtaláld jó utad,
de a tudás ott él benned,
s ha figyelsz rá, jót mutat.

Állj csak meg a rohanásban,
vizsgáld csak meg lelkedet,
száguldozva, kapkodásban,
a jót fel nem ismered!

Mi lenne, ha megkeresnéd
magadban az okokat,
s visszavennéd kezedbe
a döntést hozó jogodat!

Más nem érezhet helyetted,
s nem tudja, mi jó neked,
egyedül csak te vagy képes
helyrehozni életed!

Az orvos nem gyógyított még,
tanár tudást nem tanít,
jogász is csak megkutyulja
az igazság dolgait.

Az ember szemétre termel,
csak fogyjon el egyre több,
a jóság nem is feltétel,
és a romlás szembeköp!

Látod, magunk alatt vágjuk
büszke ésszel ki a fát,
így omlik le Bábel-tornya,
és agyonnyom a világ.

Élhetetlen lény az ember,
csak harácsol, s nem szeret,
mindig csak utólag bántja
lelkét lelkiismeret.

Fel kellene szemed nyitnod,
végre látnod kellene,
mielőtt még elnyel minket,
az önzésnek tengere.

A világ nem minket szolgál,
mert a szolgák mi vagyunk,
ha így folytatjuk a dolgunk,
mindannyian kihalunk.

Nem is marad más utánunk,
csak lézengő robotok,
kik egy maréknyi gonoszért,
lapátolnak homokot.

Új létforma lesz a földön,
mely érezni képtelen,
ám, a hazugság-tudásból,
tudománya végtelen.

Nem tülekszünk, nem tolakszunk,
életünkbe fényt hozunk.
Mutatjuk a nagyvilágnak,
hogy mi összetartozunk!

Nem a pénzről szól az ünnep,
s nem csak néhány órát tart,
naponta több ölelésre
is kitárjuk mi a kart!

Mosolyunkkal simogatunk,
szerzünk boldog perceket,
a figyelmünk szép ajándék,
s adni mindennap lehet.

Együtt vagyunk, felolvadunk,
megéljük az életet,
lelkünk mélyén gyűjtögetjük
a közös emlékeket.

Amire csak szükségünk van,
azt év közben vesszük meg,
nincs csili-vili ajándék,
mert nem attól lesz ünnep.

Nagyobb kincs az ölelésünk,
s abból minden napra jut,
s nem az boldogítja lelkünk,
hogy a sütiket faljuk.

Mosoly, s jó szó az ajándék,
közös, kedves pillanat,
s nem lessük a meglepetést:
– Mi vár ránk a fa alatt?

Italra sem költjük pénzünk,
kibírjuk mi józanul,
s örülünk, hogy kötelékünk,
ünnepekkor sem lazul.

Jó érzéssel töltjük hát meg
a szeretteink szívét,
ezzel tesszük fényesebbé
a szeretet ünnepét!

Művészet, ha a világról alkotsz újabb képeket,
teremtésre inspirálja lelkedet a képzelet.
Ha a szíved adod hozzá, s mindent, ami csak te vagy,
érzéseid képbe öntöd, míg a múló perc lehagy.

Nem művészet művészkedni, másolni a másikat,
amikor magad sem érzed, azt, hogy igazán ki vagy.
Mikor öncélúan teszed, mert sikerre, pénzre vágysz,
s abban, amit másnak alkotsz sok örömöt nem találsz.

Ki mondja meg, hol a határ, mi a több, a kevesebb,
lehet művész az is, ki a saját sorsán kesereg?
A kérdés, hogy mit tudsz adni, hogy másoknak jobb legyen,
van-e a lelkedben szikra, hogy mást boldoggá tegyen?

Tudsz-e mást is tanítani, szebbíteni életét?
Ötleteid okkal jönnek, s fentről teszik le eléd!
Az alkotás, ihletettség, megélt szabad akarat,
amikor a lét megérint, s hozzáteszed magadat.

Nem biztos, hogy az mind művész, aki fentről megítél,
míg te alkotsz, létrát mászik, s kritizálva jobban él.
Aki beállva a sorba, szolgál önző célokat,
s nem látja, hogy mitől szenved eközben a nép sokat.

A művészet nem piacképes, a lélek nem eladó,
s míg az ihlet belülről jön, teremtő az alkotó.
Mégis lámpát csak így lehet gyújtani a lelkekben,
mikor érzem, egy világot, én már jobbá szerettem!

Hiányoznék, ha nem lennék?
Ha egy másvilágba mennék?
Ha nem írnék újabb verset,
olyat, ami neked tetszett?

Ha átlépnék a küszöbön,
s nem írnám le, hogy küszködöm,
s nem bírok el a világgal,
mert csak megtűr, ímmel-ámmal.

Hiányoznék, ha nem volnék,
többé jó szót sosem szólnék?
A rímjeim elfogynának,
csak elmennék, mert már várnak?

Mindennapi kenyeremet,
nem osztanám meg már veled,
minden verssor kisimulna,
s velem tán egy rész elmúlna.

Hiányoznék? Vagy tán mégsem?
Magányosan, fájón végzem?
Nem hiányzik majd mit adtam,
eltűnök a pillanatban?

Keresel-e, ha elmúlok,
vagy elszakadnak a húrok,
lantom nem zeng újabb dalt már,
vagy posztumusz diadal vár?

Hiányoznék, ha nem lennék?
Verset írni elfelednék?
Ma még itt a Földön járok,
de lassan angyallá válok!

Hiányoznék? Vajon kinek?
Az alkotót ki menti meg?
Elég az, ha ad magától,
aztán eltűnik a mából?

Csodálom azt,
mi örömöt fakaszt.
Lelkemben őrzöm a tovatűnt tavaszt.
A természetet,
mely megújulni képes,
s példát mutat az újjászületéshez.

Csak az ember,
mely erre képtelen,
mert eltunyult, s jóra igénytelen.
Az életét
csak monoton járja,
rossz céljaként, az élet végét várja.

Pedig övé
a szabad akarat,
amely teremt, magot vet, s learat.
Mégsem képes
jobbá tenni hitét,
ezért egysíkú ez a földi lét.

Csak menetel,
bevett szokás szerint,
és elköveti a hibáit megint.
A világában
önző és hanyag,
s lelkét börtönbe zárja az anyag!

Saját magán
sosem uralkodik,
inkább rombol, és oly ritkán javít.
Hiszi, sorsa
előre meg van írva,
halálra vár, megrendülten, sírva.

Habár övé
a mesés képzelet,
hiszi, más írt neki szomorú végzetet.
A technikát
hiszi megújulásnak,
és hátat fordít a valódi tudásnak.

Csak szíven át
tapasztalhatsz csodát,
ha észreveszed mások mosolyát.
Ha megnyitod,
kitárod szívedet,
ha utadon a jószándék vezet.

Ha képes vagy
a jót teremteni,
mert a tudás benned is isteni.
Ha világod
jobbnak elképzeled,
a sors kereke fordul majd veled.

Szeretni kell,
s úgy tenni dolgodat,
hogy világod legyen így boldogabb,
mert rajtunk áll,
milyenné változik,
hogy a lelkünk, milyenről álmodik.

Csodálom hát
a szép természetet,
amely tanít, s a fény felé vezet.
Vigyázok rá,
tőle függ holnapom,
amit teszek, vissza majd azt kapom!

Én várlak majd a túlvilágon,
onnan figyelem léptedet.
Álmodban és a valóságban,
örökké fogom két kezed!