Aranyosi Ervin: Emberré válni

Aranyosi Ervin: Emberré válni

Mikor leszülettem, s e világra jöttem,
áldott volt a lelkem, nem volt múlt mögöttem!
Apró szívem mélyén szeretet virágzott,
arcomon a derűm, örömkönnynek látszott!
Na, akkor még tudtam, mi végre születtem,
mi a küldetésem, ha már egyszer lettem.
Akkor tisztán láttam még a valóságot,
s tudtam, hogy jó vagyok, Istentől megáldott!

Éreztem, én vagyok a világ közepe,
angyalként nézett rám édesanyám szeme.
Nyíltan kimutattam, amit csak éreztem,
bántó szóval senkit össze nem véreztem.
Bátran cselekedtem, úgy, ahogy gondoltam,
önmagában hívő, bátor lélek voltam!
Aztán tanítottak, mit is merjek merni,
s elkezdtem tanulni, s persze szerepelni.

Megtanultam tűrni, haragudni, félni,
másnak megfelelni, más bőrében élni.
Másról véve mintát, egész mássá válni,
fájó lelkek közé a sorba beállni.
Ám akkor éreztem, már nem magam voltam,
parancsszóra léptem, közhelyeket szóltam.
Nem volt bennem érzés, tettem, amit tettem,
s nem tudtam ki vagyok, avagy mivé lettem.

Majd a fény rám talált, én meg önmagamra,
a lét vizét locsoltam a bennem lévő magra.
Mint virág, kinyíltam, megnyíltam a fénynek,
kerestem lényegét a bennem élő lénynek.
Kiálltam a sorból, szerepet nem játszom!
Mától csak az leszek, pont, aminek látszom!
Megtudom ki vagyok, s mi a küldetésem,
s nyomomat a földbe örökre bevésem!

Aranyosi Ervin © 2016-11-08.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva