Aranyosi Ervin: Mesélek magamról
Aranyosi Ervin: Mesélek magamról
Egyszer voltam, hol nem voltam,
inkább élőn, sem mint holtan!
Írtam én a verseim,
s bennük ritmus és a rím,
jó pajtásokként megfértek,
értő, jó szívekhez értek,
újabb holnapot reméltek.
Világomról így meséltek:
Októberi délutánon,
láttam meg a napvilágom.
Emberek közt, Angyalföldön,
ahol hagynak zsörtölődnöm,
ott, ahol lélek terem.
Hol mégis lélektelen
a sors, mi nekünk adatott.
Nem vagyunk más, csak adatok!
Ha ennél mégis többek lennénk,
nem csak múló, kósza emlék,
akkor mögöttünk nyom maradna,
s nem halnánk bele a pillanatba!
Hanem egyre tennénk a dolgunk,
ahelyett, hogy csak morgolódunk!
Megtalálnánk létünk okát,
mit is terveztünk odaát!
Szóval, csecsemőként születtem,
s nem volt különös semmi bennem,
munkáscsalád körében éltem,
éppúgy szerettem, éppúgy féltem,
ahogy korábban felmenőim.
A magyar oktatás emlőin,
szívtam magamba a tudásom,
és átlagos volt e tudásszomj.
Ha érdekelt a tananyag,
tanulni nem voltam hanyag,
de tanárfüggő volt a lelkem,
s csodát adott az anyanyelvem!
Ám, akkoron nem éltem véle,
bár készült néhány kis vers-féle,
de senkinek meg nem mutattam,
velük csak időmet múlattam!
Majd – Nagyszüleimnek is hála –
jártam az élet-iskolába,
ismerkedtem a szebb élettel,
az éltető természettel.
Nyáron, falun nevelkedtem,
s ott nőtt nagyra életkedvem,
mert várt rám mező és az erdő,
voltam egyedül tekergő.
De akadt is jó pár barátom,
s szívem örült, mikor látom,
a ház körül a sok jószágot,
s bennük a kedves jóságot.
Sosem akartak bántani,
talán csak jót tanítani,
hogy mások mellett jól megférjek,
és ne vezessen önző érdek!
Annyi élmény ért szívemhez,
eljuttatott a tisztelethez,
mit a sok élő iránt érzek,
amikor róluk is mesélek.
Erdő, mező, patak, folyó,
hol kisdiákként lenni jó,
hol szeretetet tanult lelkem,
emlékük ma is itt él bennem.
Állatorvos akartam lenni,
előbb csak gimnáziumba menni,
aztán tán vár az egyetem,
hogy állatorvossá tegyen!
Ám, szüleim szakmát akartak,
hát órástanoncnak bevarrtak!
Nem éreztem, hogy az vagyok,
elszúrtam a gyakorlatot.
Az egysíkú, monoton munkát
sosem szerettem, te is unnád!
S a méreteknek ketrecében,
vagy lötyögtem, vagy el se fértem!
Újítani, alkotni vágytam,
s totemoszlopot esztergáltam,
nem tengelyt, óra kereket.
Az őrületbe kergetett!
Így e szakmának búcsút mondtam,
s rohantam tovább izgatottan,
állattenyésztő diák lettem,
de ott is elvették a kedvem,
mert gyógyszergyárak halálgyára,
a kisegeret, kispatkányt várta,
s kellett a tengerimalac,
s a kérdés: – Jó úton haladsz?
Szakmám után lassan beértem,
az érettségi nem nagy érdem,
s anyám nagy vágya kergetett,
hogy mégis diplomás legyek.
Már állatorvos nem lehettem,
hát Kaposvárra jelentkeztem,
ahol végül lediplomáztam,
a Fősulit végig csináltam.
De ettől sem lett jobb énnekem,
nem lett fénylőbb az életem.
Azután szerelembe estem,
páromban csak a jót kerestem,
s nagy boldogan meg is találtam,
ezért aztán férjévé váltam.
Született fiúnk, gyerekünk,
akire büszkék lehetünk.
Boldogan, ám, szerényen éltünk,
de jó érzéseket cseréltünk.
Lettünk egymásnak támasza,
éreztük,lelkünk tért haza.
S lettünk boldogan lélektársak,
szeretni, élni kellett már csak!
Közös célt, közös álmot látni,
mindig egymás kedvében járni!
Aztán egy költő lettem én,
így folytatódott a mesém,
nem lettem gazdag, nagymenő,
csak jó lelkeket ismerő.
Verseim ismerik sokan,
s mikor lelkemben megfogan,
ahogy ezt is, eléd teszem,
lásd tükrében az életem!
Aranyosi Ervin © 2025-06-02.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva
Legutóbbi hozzászólások