Aranyosi Ervin: Ha majd tisztán látunk

Aranyosi Ervin: Ha majd tisztán látunk

Sötét, nehéz fátyol takarja szemünket,
szenvedés, hazugság bántja a lelkünket.
Meg nem értés, közöny, uralja a magyart,
ki már rég nem tudja, hogy útja merre tart.
Vezetik mint birkát, kiválasztott barmok,
fizetett bérencek, sok selejt akarnok.
Idegen hatalom ül szegény fejünkön,
és csak azt érezzük, nem vagyunk helyünkön.

Vajon ez a fátyol, mikor fog felszállni,
mikor fog a magyar újra tisztán látni?
Mikor fog majd össze, és ír történelmet?
Mikor fogja már fel, hogy mitől is szenved?
Mikor veszi észre társai szemében,
az ősi tisztaságot, mely ragyog szívében?
Magyar testvéreit tudja még szeretni,
édes, szép hazáját függetlenné tenni?

Felismeri vajon, ősei mint éltek,
hogyan formált a nyelv, amikor beszéltek?
Mi volt az az érték, miért büszkén haltak,
mit adott a nyelve, az igaz magyarnak?
Mint a bolhás kutya, olyan most a nemzet,
élősködőt tart el, kit nem magyar nemzett,
vagy ha az nemzette, eladta a lelkét,
s átírta a magyar nemzet történelmét.

Meg kell hát tanítsad magyar gyermekednek,
hogy szavaink olyan forrásból erednek,
amely a hazánknak földjét átitatta,
élő, szép világát áldva, élni hagyta.
Alkotó, teremtő, különleges nyelv ez,
– méltó őseinkhez – mely világot rendez!
Nem használni vétek, hazudni csalárdság,
az erőnket benne, meg kell végre lássák!

Ismerjük meg múltunk – ne ahogy átírták –
amivel a sólyom szárnytollát lenyírták!
Hisz ez a teremtés, s a szeretet nyelve,
benne az emberség, és a jóság elve.
Lásd meg a magyarban, az igaz testvéred,
hogy ne legyen néped, hazádban kísértet!
Közösen élhessen, együtt gondolkozzon,
s erre a hazára fényes jövőt hozzon!

Aranyosi Ervin © 2026-01-14.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva