Aranyosi Ervin versei

Versbe szőtt gondolataim

By

Aranyosi Ervin: Mesélek magamról

Aranyosi Ervin: Mesélek magamról

Egyszer voltam, hol nem voltam,
inkább élőn, sem mint holtan!
Írtam én a verseim,
s bennük ritmus és a rím,
jó pajtásokként megfértek,
értő, jó szívekhez értek,
újabb holnapot reméltek.
Világomról így meséltek:

Októberi délutánon,
láttam meg a napvilágom.
Emberek közt, Angyalföldön,
ahol hagynak zsörtölődnöm,
ott, ahol lélek terem.
Hol mégis lélektelen
a sors, mi nekünk adatott.
Nem vagyunk más, csak adatok!

Ha ennél mégis többek lennénk,
nem csak múló, kósza emlék,
akkor mögöttünk nyom maradna,
s nem halnánk bele a pillanatba!
Hanem egyre tennénk a dolgunk,
ahelyett, hogy csak morgolódunk!
Megtalálnánk létünk okát,
mit is terveztünk odaát!

Szóval, csecsemőként születtem,
s nem volt különös semmi bennem,
munkáscsalád körében éltem,
éppúgy szerettem, éppúgy féltem,
ahogy korábban felmenőim.
A magyar oktatás emlőin,
szívtam magamba a tudásom,
és átlagos volt e tudásszomj.

Ha érdekelt a tananyag,
tanulni nem voltam hanyag,
de tanárfüggő volt a lelkem,
s csodát adott az anyanyelvem!
Ám, akkoron nem éltem véle,
bár készült néhány kis vers-féle,
de senkinek meg nem mutattam,
velük csak időmet múlattam!

Majd – Nagyszüleimnek is hála –
jártam az élet-iskolába,
ismerkedtem a szebb élettel,
az éltető természettel.
Nyáron, falun nevelkedtem,
s ott nőtt nagyra életkedvem,
mert várt rám mező és az erdő,
voltam egyedül tekergő.

De akadt is jó pár barátom,
s szívem örült, mikor látom,
a ház körül a sok jószágot,
s bennük a kedves jóságot.
Sosem akartak bántani,
talán csak jót tanítani,
hogy mások mellett jól megférjek,
és ne vezessen önző érdek!

Annyi élmény ért szívemhez,
eljuttatott a tisztelethez,
mit a sok élő iránt érzek,
amikor róluk is mesélek.
Erdő, mező, patak, folyó,
hol kisdiákként lenni jó,
hol szeretetet tanult lelkem,
emlékük ma is itt él bennem.

Állatorvos akartam lenni,
előbb csak gimnáziumba menni,
aztán tán vár az egyetem,
hogy állatorvossá tegyen!
Ám, szüleim szakmát akartak,
hát órástanoncnak bevarrtak!
Nem éreztem, hogy az vagyok,
elszúrtam a gyakorlatot.

Az egysíkú, monoton munkát
sosem szerettem, te is unnád!
S a méreteknek ketrecében,
vagy lötyögtem, vagy el se fértem!
Újítani, alkotni vágytam,
s totemoszlopot esztergáltam,
nem tengelyt, óra kereket.
Az őrületbe kergetett!

Így e szakmának búcsút mondtam,
s rohantam tovább izgatottan,
állattenyésztő diák lettem,
de ott is elvették a kedvem,
mert gyógyszergyárak halálgyára,
a kisegeret, kispatkányt várta,
s kellett a tengerimalac,
s a kérdés: – Jó úton haladsz?

Szakmám után lassan beértem,
az érettségi nem nagy érdem,
s anyám nagy vágya kergetett,
hogy mégis diplomás legyek.
Már állatorvos nem lehettem,
hát Kaposvárra jelentkeztem,
ahol végül lediplomáztam,
a Fősulit végig csináltam.

De ettől sem lett jobb énnekem,
nem lett fénylőbb az életem.
Azután szerelembe estem,
páromban csak a jót kerestem,
s nagy boldogan meg is találtam,
ezért aztán férjévé váltam.
Született fiúnk, gyerekünk,
akire büszkék lehetünk.

Boldogan, ám, szerényen éltünk,
de jó érzéseket cseréltünk.
Lettünk egymásnak támasza,
éreztük,lelkünk tért haza.
S lettünk boldogan lélektársak,
szeretni, élni kellett már csak!
Közös célt, közös álmot látni,
mindig egymás kedvében járni!

Aztán egy költő lettem én,
így folytatódott a mesém,
nem lettem gazdag, nagymenő,
csak jó lelkeket ismerő.
Verseim ismerik sokan,
s mikor lelkemben megfogan,
ahogy ezt is, eléd teszem,
lásd tükrében az életem!

Aranyosi Ervin © 2025-06-02.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva

By

Aranyosi Ervin: Kalitkába zárt jövő


Aranyosi Ervin: Kalitkába zárt jövő

Elfeledett érzéseket
ébresztgetek néha fel,
mert ha múlt is, álmodozni,
szebb holnapban hinni kell!
Nem hagyhatjuk mind kihűlni,
mert a lelkünk nem halott!
Nélküled is megtörténik,
csak mással, ha nem vagy ott!

Hisz az álmok varázsolnak,
majd éltre keltenek,
figyeld csak meg, mitől boldog
játék közben egy gyerek!
Mert ő beleéli magát,
s mit elképzel, létezik,
s kik elveszik ezt az élményt,
mi a céljuk, mért teszik?

Mért zsúfolják iskolába,
hol a játék elmarad,
mért zárják be kalitkába
a még szabad madarat?
Mért nem nyitják meg a kaput,
világát ismerje meg!
Mért nem lehet az, pont aki:
– Álmot látó kisgyerek!

Miért fontos csendben ülni,
hol megáll a gondolat,
arra, mért nem tanítják meg,
hogy oldjon meg gondokat?
Egy sémára alakítva,
mind-mind ugyanazt tanul,
fegyelmet és agy-feltöltést,
s mindezt változatlanul.

Nem is tud emberré válni,
sosem lesz egyéniség,
elveszti hozott tudását,
mit el lehet venni még.
Égiekkel kapcsolata
egycsapásra megszűnik,
és egy idegen világban,
harcol, küzd és küszködik.

Másoknál kell jobbá válni?
Ezért kap hát jegyeket?
Versenyezni kell a célért,
összemérni gyereket?
Halat, majmot, madarat,
hogy legszebben melyik repül?
Megalázni, ki másban jó,
s másra képes remekül?

Aztán majd, ha körülnézünk,
a selejt uralkodik,
tehetségtelen celebek
lehetnek csak valakik.
A butaság követendő,
megvezetni így lehet,
sosem tudnak csőbehúzni
gondolkodó gyermeket.

Fejét tömik maszlagokkal,
közben lelke sorvad el,
tudatlanság terjed szerte,
mert a sok rabszolga kell!
Az ember ne gondolkozzon,
csak dolgozzon jó sokat,
s vásárolja fel a gyártott,
bóvlivá tett dolgokat.

A művészet elsilányul,
megvett lesz a tudomány,
csak a bankok trezorjában
gyűlik össze a dohány!
A természet leigázva,
állatok sora kihal,
s a hatalom tovább játszik
kisded játékaival.

Ez csupán egy terepasztal,
bábu minden kisgyerek,
törvény nem véd, s a gyógyszerek
nép pusztító fegyverek.
Marad hát kenyér, s a cirkusz,
s az életnek látszata,
küzd az ember, bízván bízva,
és semmihez nincs szava.

Gyermekkorban megtanulta,
gondját más oldhatja meg,
csak be kell állni a sorba,
ahogyan más emberek.
Vegetál az ember-massza,
s lassan érzi, nincs kiút,
s hiszi, ezt az Isten adta,
vagy véletlen alakult!

Önmagáért tenni sem tud,
mert azt nem tanulta meg,
de naponta használ minden
beletángált képletet…
Pontosabban sosem használ
fizikát, vagy kémiát,
számoláshoz számológép
ad csak matematikát.

Kikerül az egyetemről,
tud számos elméletet,
csak a legfontosabb nincs meg,
hogyan éljen életet.
Dolgozni a munkahelyén,
persze, végül megtanul,
de a bemagolt tudását
kidobhatja hanyagul.

Mi lenne, ha gyermekkortól
életre tanítanánk,
természetet megismerve,
csak tanulva játszanánk?
Logikusan gondolkodva
figyelnénk az életet,
tartalommal töltenénk meg
mind, a gyermekéveket.

Mi lenne, ha gondolkodni
hagynánk még gyermekeink?
Önmagukat kifejezni
belső érzések szerint!
Írni kéne megtanulni
és olvasni rendesen,
és számolni, hogy fejekben
amikor kell, rend legyen.

Megkeresni, a tehetség
melyikükben lakozik,
érdeklődés, mi iránt van,
mikor nagyot álmodik?
Támogatni azt tudással,
ott elvetni a magot,
a tudásszomj adhat ehhez
boldogító alapot.

Talán egyszer megvalósul,
ám ma még utópia,
az igazi megoldásnak
ki kéne tudódnia!
Együtt kéne és egymásért,
tennünk csak a dolgokat,
én hiszem azt, hogy az ember,
így lehetne boldogabb.

Sokat futottunk előre
és a tudás lemaradt,
technokrata társadalom,
öngyilkosságba szalad.
Az ember épp kihaló faj,
s robotokká válhatunk,
közeledik a szakadék,
de most még megállhatunk!

Elméleti ez a vers csak,
s talán csak én látom így,
rajtad múlik, a világban
kire hallgass, kinek higgy!
Bár már nincs szólásszabadság,
gondolkodni még lehet.
Adhatunk-e jövőképet,
mikor adunk életet?

Aranyosi Ervin © 2022.02.03.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva