Aranyosi Ervin: Gondolat-ébresztés


Aranyosi Ervin: Gondolat-ébresztés!

Elfeledett érzéseket
ébresztgetek néha fel,
ha elmúlt is, álmodozni,
szebb holnapban hinni kell!
Nem hagyhatjuk mind kihűlni,
mert a lelkünk nem halott,
s nélküled is megtörténhet,
csak mással, ha nem vagy ott!

Hisz az álmok varázsolnak,
majd éltre keltenek,
figyeld csak meg, mitől boldog
játék közben egy gyerek!
Mert ő beleéli magát,
s mit elképzel, létezik,
s kik elveszik ezt az élményt,
mi a céljuk, mért teszik?

Mért zsúfolják iskolába,
hol a játék elmarad,
mért zárják be kiskorában
a még szabad madarat?
Mért nem nyitják meg a kaput,
világát ismerje meg!
Mért nem lehet az, pont aki,
álmot látó kisgyerek!

Miért fontos csendben ülni,
hol megáll a gondolat,
arra mért nem tanítják meg,
hogy oldjon meg gondokat?
Egy sémára alakítva,
mind-mind ugyanazt tanul,
fegyelmet és agy-feltöltést,
s mindezt változatlanul.

Nem is tud emberré válni,
sosem lesz egyéniség,
elveszti hozott tudását,
mit el lehet venni még.
Égiekkel kapcsolata
egy csapásra megszűnik,
és egy idegen világban,
harcol, küzd és küszködik.

Másoknál kell jobbá válni?
Ezért kap hát jegyeket?
Versenyezni kell a célért,
összemérni gyereket.
Halat, majmot, madarat,
hogy legszebben melyik repül?
Megalázni, ki másban jó,
s másra képes remekül?

Aztán majd, ha körülnézünk,
a selejt uralkodik,
tehetségtelen celebek
lehetnek csak valakik.
A butaság követendő,
megvezetni így lehet,
sosem tudnak csőbe húzni
gondolkodó gyermeket.

Fejét tömik maszlagokkal,
közben lelke sorvad el,
tudatlanság terjed szerte,
mert a sok rabszolga kell!
Az ember ne gondolkozzon,
csak dolgozzon jó sokat,
s vásárolja fel a gyártott,
bóvlivá tett dolgokat.

A művészet elsilányul,
megvett lesz a tudomány,
csak a bankok trezorjában
gyűlik össze a dohány!
A természet leigázva,
állatok sora kihal,
s a hatalom tovább játszik
kisded játékaival.

Ez csupán egy terepasztal,
bábu minden kisgyerek,
törvény nem véd, s a gyógyszerek
nép pusztító fegyverek.
Marad hát kenyér, s a cirkusz,
s az életnek látszata,
küzd az ember, bízván bízva,
és semmihez nincs szava.

Gyermekkorban megtanulta,
gondját más oldhatja meg,
csak be kell állni a sorba,
ahogyan más emberek.
Vegetál az ember-massza,
s lassan érzi, nincs kiút,
s hiszi, ezt az Isten adta,
vagy véletlen alakult!

Önmagáért tenni sem tud,
mert azt nem tanulta meg,
de naponta használ minden
beletángált képletet!
Pontosabban sosem használ
fizikát, vagy kémiát,
számoláshoz számológép
ad csak matematikát.

Kikerül az egyetemről,
tud számos elméletet,
csak a legfontosabb nincs meg:
hogyan éljen életet?
Dolgozni a munkahelyén,
persze, végül megtanul,
de a bemagolt tudását
kidobhatja hanyagul.

Mi lenne, ha gyermekkortól
életre tanítanánk,
természetet megismerve,
csak tanulva játszanánk?
Logikusan gondolkodva
figyelnénk az életet,
tartalommal töltenénk meg,
mind a gyermekéveket.

Mi lenne, ha gondolkodni
hagynánk még gyermekeink,
önmagukat kifejezni
belső érzések szerint,
írni kéne megtanulni
és olvasni rendesen,
és számolni, hogy fejekben
amikor kell, rend legyen.

Megkeresni, a tehetség
melyikükben lakozik,
érdeklődés, mi iránt van,
mikor nagyot álmodik?
Támogatni azt tudással,
ott elvetni a magot,
a tudásszomj adhat ehhez
boldogító alapot.

Talán egyszer megvalósul,
ám ma még utópia,
az igazi megoldásnak
ki kéne tudódnia.
Együtt kéne és egymásért,
tennünk csak a dolgokat,
én hiszem azt, hogy az ember,
így lehet majd boldogabb.

Sokat futottunk előre
és a tudás lemaradt,
technokrata társadalom
öngyilkosságba szalad.
Az ember épp kihaló faj,
s robotokká válhatunk,
közeledik a szakadék,
de most még megállhatunk!

Elméleti ez a vers csak,
s talán csak én látom így,
rajtad múlik, a világban
kire hallgass, kinek higgy!
Bár már nincs szólás szabadság,
gondolkodni még lehet.
Adhatunk-e jövőképet,
mikor adunk életet?

Aranyosi Ervin © 2021.09.07.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva