Aranyosi Ervin: Esthajnal

Aranyosi Ervin: Esthajnal

Utolsó aranyát felhőkre áldozta,
fodros követőit csúnyán hírbe hozta.
Láthatta a világ fénylő ruháikat,
melyre az imádott Nap égetett likat.
S lám a csalfa legény fogta a gúnyáját,
s ott hagyta az égen hófehér juhnyáját,
elbujdosott messze, árny maradt utána,
sóvárgó könny-tenger ömlött a világra.

Szomorúság festi sötétre az eget,
s nincs ki felvidíts az árva felleget.
Bár a Hold már felkelt, nem ér a nyomába,
lemarad, s öltözik a nap aranyába.
A felhők csak sírnak, könnyük földre pottyan,
csillag-szemek nyílnak, ott fenn, izgatottan.
Apró, pici fáklyák gyúlnak körös-körül,
felragyog a Hold is, láthatóan örül.

Fénylőn néz a tó a kérkedő holdfényre,
büszke királynőre, mesebeli lényre.
Szép tükröt tart neki, hadd láthassa magát,
fésülhesse szépre, földig érő haját.
Az eső elapadt, felhő is elfogyott,
lenge szél szárítja fel a sok könny-nyomot.
A Hold csillagok közt vonul fenn az égen,
a napfény visszhangja csendül a szívében.

Aranyosi Ervin © 2022-09-27.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett.
Minden jog fenntartva!