Aranyosi Ervin: Nagypapa

Aranyosi Ervin: Nagypapa

Emlékszem még a Nagypapára,
a szívből jövő mosolyára,
mert szeme huncut csillogása,
a kedvesemé pontos mása!
Szívembe véstem azt az arcot,
a hite nem vallott kudarcot.
Naponta tisztán, jövőt látott,
és kereste a boldogságot.
Arcát a Nap megbarnította,
tán ráncait szaporította,
de lám csak, azok is vidámak.
Nem vésett gödröt rá a bánat.

Ott állt szeretett kertje mellett,
növényei jövőt üzentek.
Éppen a krumplit forgatta ki,
amit a föld adott neki.
A lég megtelt a föld szagával,
virágok bódító illatával,
A fű is lelkét hozzáadta,
s beleolvadt a pillanatba.
Madárdal szólt, örömmel telve,
mind az életet ünnepelve.
Dicsérték mind-mind Nagypapát,
aki bennünket ölelt át!

Úgy ölelt, mintha tudta volna,
mintha e perc nem másról szólna,
mint utolsó találkozásról.
Miről is szólna vajon másról?
Erdő szélén állt házikója,
öreg volt már, mint vén lakója,
fából készült és megkopott,
a létből örömöket lopott.
Volt benne nehéz, s szép az élet,
s lám lassan ő is öreggé lett!
De szolgált míg állt a fala,
– az építő diadala.

Ott álltunk hát mind a hárman,
s én a zsebemben kotorásztam.
Majd egy gyűrűt húztam elő,
szolid volt, nem túl feltűnő,
amit én a mátkámnak szántam,
csupán egy csodás percre vártam.
Néhány kedves szóba kezdtem,
s az unokáját eljegyeztem.
S lám Nagypapa ezt megkönnyezte,
szerelmünk áldása övezte.
Búcsúzóul sem mondott mást:
– Mindig szeressétek egymást!

Aranyosi Ervin © 2019-03-10.
A vers megosztása, másolása,
csak a szerző nevével és a vers címével
együtt engedélyezett. Minden jog fenntartva